Franciaország és az Egyesült Államok érdekei keresztezik egymást Nigerben – az oroszok pedig kérnek egy kávét

Az Oroszország által július 27–28-án rendezett afrikai csúcstalálkozó kihívás elé állította a Nyugatot, amely ösztönösen igyekezett lekicsinyelni az eseményt. Azért Szentpétervárra mégiscsak 49 afrikai ország küldte el a küldöttségét, sőt, tizenhét államfő személyesen is elutazott. A háború kellős közepén lévő fogadó ország szemszögéből ez figyelemre méltó diplomáciai siker.

A csúcstalálkozó vezérmotívumaként Oroszország be tudta mutatni a nyugati neokolonializmus ragadozó jellegét, és hogy régóta támogatja az imperializmussal szembenálló afrikaiakat. Ez nem volt nehéz az oroszoknak, hiszen nem terheli őket Afrika kizsákmányolásának és kifosztásának gyarmati múltja, sőt bátran nyúlhatott az afrikaiak számára pozitív jelentésű szovjet örökségéhez.

Persze Szentpéterváron nem csak politikáról beszéltek. Volt tere az üzletnek, az orosz–afrikai partnerségnek is, amely segíti a kontinenst például az „élelmiszer-szuverenitás” elérésében. Ott voltak a gabonaüzlet alternatívái, az új logisztikai folyosók az orosz élelmiszerek és műtrágyák számára, a kereskedelmi, gazdasági, kulturális, oktatási, tudományos és biztonsági együttműködés erősítése vagy Oroszország részvétele afrikai infrastrukturális projektekben. Az Oroszország–Afrika Partnerségi Fórum cselekvési terve 2026-ig számszerűsíthető eredményről tanúskodik.

Ha a nigeri eseményeket nézzük, azért felmerülhet az összefüggés az orosz–afrikai csúcstalálkozón elhangzottakkal. Az oroszok afrikai válságra vonatkozó prognózisa beigazolódik. A puccs fő ideológiája megszabadulni a nyugati imperializmus folyamatos pusztításától. Nem véletlen, hogy a Niger fővárosában, Niameyben tartott demonstrációkon számtalan orosz zászlót lehetett látni.

A hatalmat megragadó lázadók nem vesztegették az idejüket, rögtön felmondták Niger Franciaországgal kötött katonai-technikai együttműködési megállapodásait, amit követett az a követelés, hogy Franciaország 30 napon belül vonja ki csapatait. Párizs persze nem akarja elveszíteni a pozícióját a Száhel-övezetben és az olcsó erőforrásokat, különösen az uránét. Így a maguk részéről rögtön egyértelművé tették, hogy nem tervezik az 1500 fős fegyveres kontingensük kivonását, és felszólaltak a „puccskísérlet leverésére” irányuló külföldi katonai beavatkozás mellett.

Franciaország azonban rosszul számolt. A puccsot támogatta a nigériai hadsereg, volt társadalmi bázisa, így kevés hozzá egy korlátozott erődemonstráció, amely arra kényszerítené az elit elnöki gárdát, hogy közvetlen tárgyalásokat kezdjen a franciákkal.  

Itt jön a képbe az ECOWAS a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége, amellyel Franciaország és az USA „összehangolja” a tevékenységét.

Az ECOWAS is rögtön megzörgette a szablyát, persze a szervezetnek a gyakorlatban egyszerűen nincs meg a csapatok gyors összegyűjtésére és az ellenségeskedés koordinálására szolgáló mechanizmusa. Nigériának még csak-csak lenne ereje erre, de az ottani közvélemény ódzkodik a visszacsapástól – Niger nagy ország, és 1500 kilométer hosszú határa van Nigériával. Persze ez utóbbit aligha érdekli a francia katonai jelenlét növelése Nigerben, vagy hogy egy oldalon álljon Franciaországgal, amely rendkívül népszerűtlen az egész Száhel-övezetben.

Hogy, hogy nem, a katonai puccs élvezi a nép támogatását. Így nagy a valószínűsége annak, hogy a francia csapatok kénytelenek lesznek elhagyni Nigert, az egykori gyarmatukat. Az afrikai ország a neokoloniális kizsákmányolás mintapéldája. A terrorizmus elleni küzdelem álcája alatt – amely ironikus módon következménye a 2011-es líbiai NATO-beavatkozásnak, amelyet nem más, mint Franciaország vezetett a Száhel-övezetben – Franciaország kíméletlenül kiaknázta Niger ásványkincseit.

Az egyetlen regionális állam, amely megengedhetné magának a hatékony katonai beavatkozást Nigerben, az Algéria. Az észak-afrikai országnak azonban nincs tapasztalata az ilyen regionális szintű műveletek végrehajtásában, és nem is áll szándékában eltérni a be nem avatkozás következetes politikájától. Algéria óva intett mindenkit a külső katonai beavatkozástól Nigerben. Abdelmadjid Tebboune elnök úgy nyilatkozott, hogy a problémákat békés úton kell megoldani.

Ezzel a nigeri államcsíny ellen egyedül a gyarmati hatalmak küzdhetnének. Az is biztos, hogy a világrendben a multipolaritás növekvő tendenciája bátorítja az afrikai nemzeteket, hogy lerázzák magukról a neokolonializmust. Az oroszok aktívak, a kínaiak gazdasági téren nyomulnak, az afrikaiaknak pedig ezzel nő a mozgásterük.

Mindenesetre a puccs vezetője, Abdurahman Tchiani azt nyilatkozta, hogy „a franciáknak nincs objektív oka Niger elhagyására”, ezzel jelezve, hogy tisztességes és méltányos kapcsolat is lehetséges. Oroszország óvatos, szeretné megakadályozni a helyzet további romlását az országban, párbeszédet indítványoz a polgári béke helyreállítása, „a jog és a rend biztosítása érdekében”. A puccs vezetői pedig nem fognak engedni a kívülállók nyomásának. Delegációt küldtek Maliba, ahol kérték a Wagner-harcosokat, hogy szükség esetén csatlakozzanak a harchoz. Innentől nem várható a Niger körüli válság korai rendeződése.

A katonai puccs után három héttel elmondható, hogy a megbuktatott Nyugat-barát elnök, Mohamed Bazoum visszahelyezésére nem érdemes nagy téttel fogadni.  Egyrészt ő arab származású, kis hatalmi bázissal egy túlnyomórészt feketék lakta országban. Másrészt az odatelepedett Ouled Slimane törzsből származik, amelyet Franciaország ötödik hadoszlopának tartanak a Száhel-övezetben.

Innentől a nigeri államcsíny Franciaország számára nagy bukta, Emmanuel Macron elnöknek pedig személyesen is szörnyű dráma, hiszen elvesztette legjobb afrikai támogatóját országa neokolonialista politikája miatt. Macron buzdította az ECOWAS-t, hogy szállják meg Nigert, és mentsék meg Bazoumot. Rosszul értelmezte a puccs mögötti erőket, arra játszott, hogy a nigériai hadsereg szétszakad. A túlreagálása visszaütött, mivel a puccsista vezetők egyik napról a másikra felmondták a Franciaországgal kötött katonai paktumokat, a Párizzsal szembeni lappangó ellenségeskedés pedig felerősödött, ami arra kényszerítette Macront, hogy átengedje a vezetést Washingtonnak.

Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes múlt héten ellátogatott Nigerbe, nyilván azzal a küldetéssel, hogy eltántorítsa az államcsíny vezetőit a Wagner-csoporttal való együttműködéstől. Kínos, hogy Abdourahmane Tchiani tábornok, a puccs vezetője nem volt hajlandó találkozni vele. Nuland és más amerikai tisztviselők személyes találkozást kértek tőle, de ezt is elutasították. Ehelyett Nuland a nigériai különleges műveleti erők parancsnokával és az államcsíny egyik vezetőjével, Moussa Salaou Barmou dandártábornokkal tárgyalhatott, aki betölti a védelmi főnöki tisztséget.

Az Egyesült Államok zűrzavaros helyzettel néz szembe Nigerben. Egyrészt blokkolni kell minden orosz lépést, nehogy a Wagner-harcosok váltsák fel a francia kontingenst. Másrészt meg kell őrizni három bázisát az országban. Mindenesetre a Biden-adminisztráció hivatalosan nem minősítette puccsnak a katonai hatalomátvételt. Talán azért is, mert ezzel furcsa lenne a „további biztonsági segítségnyújtás” Nigernek, ahol az Egyesült Államok 1100 katonával van jelen, és fenntart egy drónbázist a száhel-övezeti műveletekhez.

Washington ezért sem szorgalmazhatja az ECOWAS katonai beavatkozását, nehogy tarthatatlanná váljon a katonai jelenléte Nigerben. Természetesen a niameyi puccsista vezetők is elég okosak voltak ahhoz, hogy eddig nem követelték az amerikai csapatok kivonását.

Az oroszok is beszámoltak arról, hogy Franciaország pont az ellenkezőjét várta az Egyesült Államoktól, hozzátéve, hogy 

Alapvetően a rossz kormányzás, a burjánzó korrupció, a fokozódó szegénység és a bizonytalanság teremtette meg a feltételeket a puccsokhoz a Száhel-övezetben, de ennél komolyabb tényező az erőforrásokhoz való hozzáférés és az ellenőrzés geopolitikája. Külföldi hatalmak versengenek a nyugat-afrikai országok bőséges ásványkincseinek feltárásáért és ellenőrzéséért.

A Nigerben és a tágabb szubrégióban tapasztalható feszültségeket kétségtelenül súlyosbítja a Kelet és a Nyugat közötti geopolitikai és gazdasági rivalizálás. Nyugat-Afrika pedig félelemben él, hogy az Oroszország és az USA közötti proxyháború könnyen átcsúszhat Afrikába, ahol új megbízatásokat adnak az ott állomásozó orosz zsoldosoknak és a nyugati különleges erőknek.

(Forrás: Indian Punchline)

Címlapfotó: Szentpétervár, 2023. július 27-28, Oroszország-Afrika csúcstalálkozó, MTI/AP/TASZSZ/Valery Sharifulin

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálja a makronom.hu oldalon.