Aranyszabály: mielőtt megmondanád, Afrika mit tehet érted, legalább udvariasságból kérdezd meg, te mit tehetsz Afrikáért.
Hosszú álomból ébredt az Egyesült Államok és az Európai Unió, amikor rádöbbentek, hogy Kína évtizedek óta tartó afrikai terjeszkedésének látványosan érnek a gyümölcsei, míg a Nyugat téblábolása csak pár savanyú citromra volt elég. A Biden-kormányzat most mindent megtesz, hogy valahogyan ellensúlyozni próbálja Kína és a közel-keleti olajállamok befolyását a kontinensen: Blinken külügyminiszter márciusi barátkozós, etiópiai és nigeri turnéját Kamala Harris alelnök folytatta Ghánában, Tanzániában és Zambiában, maga az elnök pedig még ebben az évben szintén Afrikába látogat, hogy mindenkit meggyőzön az USA barátságáról és a vele való kereskedelem előnyeiről.
A közeljövőben az ipari ásványoknak és a népességnövekedésnek köszönhetően Afrika gazdasága robbanásszerűen fog fejlődni. Az elemzők szerint a demográfiai felívelés az oktatás, technológia és infrastruktúra fejlődésével jár majd, ez pedig egy ázsiai gazdasági gyorsuláshoz hasonló folyamatot eredményezhet. A kontinens ugyanakkor nagyhatalmi játszótérré is vált, ahol a geopolitikai homokozóban a nyugati kormányok igyekeznek megszerezni a lapátot Kínától és Oroszországtól, ám még mindig nem értik, hogy
hanem kézzelfogható beruházásokra, megfelelően finanszírozott infrastruktúrára, nem utolsósorban pedig olyan gazdasági jövőképre, amelyet a Nyugat eddig nem tudott vagy nem akart nekik felvillantani. Míg Kína, India vagy az Öböl menti országok öntik a pénzt az afrikai iparba, mezőgazdaságba, bányászatba, építkezésekbe, addig a Nyugat még mindig a diplomáciai meggyőzés eszközeire helyezi a hangsúlyt ahelyett, hogy példát venne Peking sikerre vitt, segély, kölcsön, befektetés és kereskedelem alkotta hibrid „gyarmatosítási” politikájáról.
Míg Kínának gyakorlatilag egy egész kontinens áll rendelkezésére a különböző kereskedelmi politikák, befektetési gyakorlatok, kölcsönrendszerek, szabadkereskedelmi szövetségek és természetesen a klasszikus gyarmatosító módszerek (kitermelés és elszállítás) tesztelésére, a Nyugat az elmúlt évtizedek álomrohama után csak akkor kapta fel a fejét, amikor Peking már jól láthatóan elkezdte betakarítani fáradozásainak gyümölcseit. Kína éppen abban az időszakban jelent meg a színpadon, amikor a világ kezdett belenyugodni az Egyesült Államok globális hegemóniájába. Akkoriban a nyugati világban senki, az USA végképp nem foglalkozott az afrikai lehetőségekkel: Washington fél szemmel néha odapillantott, de csak azért, hogy leellenőrizze, nem „szemtelenkednek-e” arrafelé túlzottan az oroszok vagy a kínaiak. Peking közben szép csendesen kapcsolatokat és infrastruktúrát épített, felvásárolt, hitelt nyújtott, ezzel párhuzamosan pedig bányakoncessziókat és kikötőhasználati jogokat szerzett, egyszóval végezte azt, amihez a legjobban ért: az udvariasan agresszív terjeszkedést.
Amikor tehát a nyugatiak csodálkozva forgatják a szemüket, és nem értik, mit szeretnek az afrikai országok a „kizsákmányoló, antidemokratikus, minden szabályra fittyet hányó” Kínán, a válasz egyszerűen az, hogy
1990-től a kínai diplomaták, vállalkozók, pénzügyi vezetők egymásnak adták a kilincset az afrikai kormányoknál, óriási beruházások és infrastrukturális lehetőségek terveinek százaival, amelyekhez ráadásul kész és átgondolt, nyugati mintájú feltételektől mentes finanszírozási ajánlatot is csatoltak. Az afrikai kormányok a Nyugat végletekig leegyszerűsített és lesajnáló közeledése helyett (amelyben a tőkét szinte mindig és kizárólag a Világbank vagy a Nemzetközi Valutaalap hitelei jelentették) hirtelen egy új típusú befektetési rendszerrel találták szembe magukat, és hiába intették sokan őket a kínai hitelezés csapdájának esetleges veszélyeire, a lehetőség még így is sokkal vonzóbb volt számukra, mint az addig megszokott adósságba süllyedés.
Nem nehéz tehát elfogadni a tényt, hogy az államok tárt karokkal fogadták az ajtajukon kopogtató lehetőséget – már csak azért is, mert az teljesen magányosan ácsorgott a küszöbön, több kérő nem érkezett.
Az USA jelenlegi, pánikszerű „Afrika-mentő” ötleteléséhez betársult a másik alvó óriás, az Európai Unió is. Mialatt Kína az „Egy övezet – egy út” programmal gyakorlatilag kirobbanthatatlanul megvetette a lábát minden olyan helyen, ahol globális kereskedelmét és geopolitikai befolyását növelni tudja, az EU csak gyanakodva figyelte a folyamatot, és a kínai befektetések mögötti átláthatatlanságon, a bürokratikus útvesztőbe épített kiskapukon vagy a kínaiak környezetvédelmi és tágan értelmezett engedélyeztetési eljárásainak befolyásolásán háborgott. Mindeközben gyakorlatilag
és olyan infrastruktúrát épít ki egyes államokban, amelyek alapjaiban változtathatják meg a kereskedelmi irányokat és útvonalakat – természetesen Kína javára.
Amikor végre rájött, hogy felháborodással nem lehet jóllakni, a szokásosan lassú tempójával végre összegrundolta a Global Gateway elnevezésű projektet, amelyet befektetési és infrastruktúra-növelő lehetőségeivel a kínai „Egy övezet, egy út” vetélytársának szánt.
Nem lesz az. A program 2027-ig 300 milliárd eurót szándékozik mozgósítani a közös költségvetésből, a tagállamoktól és a magánszektorból, amivel főként a zöldátállás és a digitalizáció területén kíván segítséget nyújtani úgy, hogy közben az uniós gazdaságok is profitálhassanak belőle, és az EU befolyása is erősödhessen. A finanszírozási csomag létrejöttét 2021 decemberében jelentették be, de több mint egy esztendeig, 2022. januárig nem történt érdemi előrelépés azon túl, hogy a GG részeként – a 300 milliárdos keretösszeg felét beígérve – bejelentették az EU–Afrika-projektet, amely elsősorban az afrikai országok energiastruktúrájára vonatkozó fejlesztési terveket tartalmaz az elektromos távvezetékek kiépítésétől a zöldenergiára való átállásig.
Hogy mennyire nagy és elégséges a GG finanszírozására tervezett 300 milliárd eurós összeg, az a kínaival összehasonlítva nyerhet értelmet, ez alapján kiábrándító kép tárul elénk. Az Új Selyemút projekt Pekingnek eddig mintegy 370 millárd dollárba került, ám ez a költség csupán a nevezett programban szerepel. A folyamat jóval korábban, már 2005 környékén elkezdődött, s az azóta megvalósult mintegy négyezer beruházásra Kína közel 2300 milliárd dollárt költött. Ebből az aspektusból világosan látszik: az EU-nak majdnem húszéves és 2000 milliárd dolláros lemaradása van.
A probléma alapvetően az, hogy a Nyugat még mindig nem találja a megfelelő partnerségi ajánlatokat az afrikai országoknak. A nagy gyarmatosítások kivételével annyi ideig hagyta figyelmen kívül, hogy most képtelen rendszerbe illeszteni. Az USA a szokásos katonai diplomáciáját erőlteti, az EU pedig a Global Gateway-jel próbálkozik Kína visszaszorítására, ám egyik sem képes szakítani azzal a rossz szokásával, amellyel a saját értékítéletét, eszmerendszerét és gazdaságszemléletét próbálja ráerőltetni az afrikai államokra.
Kína ezzel szemben csak azzal foglalkozik, amiért odamegy: a kereskedelem bővítésével, a nyersanyagforrások megszerzésével, a biztonságos infrastruktúra kiépítésével – amellyel mindkét fél jól jár. Nem akar kioktatni és ideológiát exportálni. Üzletelni megy, tehát üzletet fog kötni, és minden esetben felteszi a kérdést: mire lenne az adott országnak a legnagyobb szüksége? Kereskedelme Afrikával így érte el 2021-ben a 254 milliárd dollárt. Ez a kontinens GDP-jének a 10 százaléka. Ezt csak az EU tudta túlszárnyalni 300 milliárd dollárral, ám ott szintén egy kontinensnyi tömbről beszélünk, nem egyetlen országról. Az Egyesült Arab Emírségek közben a legnagyobb Öböl menti befektetővé vált: 2012 és 2022 között a GCC (Gulf Cooperation Council) befektetéseinek 60 százalékáért felelt. Az Öböl országok a tisztán gazdasági nyereség hajtotta megállapodások mellett gyakran egymással és az ázsiai államokkal is kooperálnak, és így kötnek háromoldalú megállapodásokat Afrikában közös finanszírozású projektekre. A valamit valamiért elve alapján építenek kórházakat, technológiai vagy éppen kulturális központokat, iskolákat, pénzelnek szociális létesítményeket.
És mit csinált mindeközben az USA?
Ameddig Washington ideológiai megközelítést kever a gazdasági közeledésbe, amíg a kereskedelem minden szegmensét erőszakosan átpolitizálja, addig zárt ajtókat fog találni.
Ékes jele volt ennek a tavaly Washingtonban szervezett amerikai-afrikai csúcs, ahol az utóbbi delegáció tagjai csupán azt kérték a házigazdáktól, hogy ha lehetséges, valóban gazdasági témákról folytassanak eszmecserét a politikai helyett.
Ha az USA a folyamatos hegemón-szerep helyett követné az Öböl országok vagy ázsiai partnereinek receptjét, és többoldalú megállapodásokban kezdene gondolkodni a bilaterális megállapodások politikai töltetű erőltetése helyett, ha a segélyezési rendszer helyett gazdasági szerepvállalásokat helyezne az előtérbe, és ha az érdekegyensúly érdekében elfogadná azt a tényt, hogy rajta kívül másnak is van hely Afrikában – még akkor is, ha annak céljai nem egyeznek az övével –, akkor lenne esélye komolyan megvetni a lábát gazdaságilag a kontinensen. Mindaddig azonban, amíg az EU-val együtt „aggodalmát fejezi ki” az afrikai országok biztonsága, Kína és a többi, politikájában vele nem azonos álláspontot képviselő állam jelenléte miatt, a kapcsolata csak romlani fog az államokkal. A Nyugatnak a kontinens gazdasági fejlődésére kellene koncentrálnia, ha ugyanis a szegénység, a munkanélküliség, a torz kereskedelmi növekedés és a gyarmati mentalitás fog dominálni Afrikában, az olyan hatással lesz a jövőben a globális gazdaságra, amelybe a Nyugat is beleremeg majd.
Fotó: MTI/EPA/Tolga Akmen
Az agráriumot egyszerre fenyegeti az aszály, az ukrán gabona és a munkaerőhiány. Hogyan biztosítja a Tisza-kormány az ágazat érdekvédelmét? Mi lesz az Agrárkamarával, a vendégmunkásokkal? Milyen gazdasági és politikai érdekek mozognak a magyar agrárium körül?
A magát függetlennek és objektívnek tartó média kéjesen ünnepel – mármint azok, akik nem kaptak pozíciót a Tisza-kormányban.
A plenáris üléseken több volt a politikai színjáték, mint a kézzelfogható eredmény a Parlamentben. A Tisza-kormány első hete megmutatta: a vitákban nincs hiány, a kormányzásban viszont annál több a kérdőjel.
Ha a Tisztelet és Szabadság Pártja számára ez a tisztelet, akkor milyen lesz a szabadság, amit megvalósítana?
A magyar nemzetiségűek körében is enyhe többségben vannak a negatív várakozások.
Szóba kerültek az elmúlt évek politikai és médiabeli törésvonalai, a jogállamiság állapota, a Fidesz választási veresége, valamint az is, hogyan alakult át a magyar nyilvánosság az új politikai korszakban.
Elektromos rollerrel eshetett el.
Roskadozott a lelátó a világsztároktól.
