Titkos háborúban áll Európa egy országgal, amihez Brüsszel képtelen alkalmazkodni

Javában zajlik az egyre durvábbá váló globális hajsza a zöldátálláshoz és a nulla kibocsátás eléréséhez nélkülözhetetlen kritikus nyersanyagok és ásványok után. Kína természetesen az élen áll, az ázsiai gigász nem csak saját határain belül járatta csúcsra a kitermelést és az előállítást, de évtizedek óta „hódítja” meg azokat a területeket, ahonnan a nyersanyagok révén táplálni tudja az egyre éhesebb gépezetet. A Belt and Road gigaprojekt ebből a szempontból a lehető legkifizetődőbbnek bizonyult, Peking szisztematikus gazdasági megállapodásai az afrikai és latin-amerikai országokkal pedig bebetonozták helyét a globális kereskedelemben (még akkor is, ha Biden elnök és Ursula von der Leyen EB-elnök már légkalapáccsal próbálják feltörni azt).

Ami Afrikát illeti, ott az EU egy, a kínai Belt and Roadhoz hasonló, ám annak gazdaságos kiszerelésével megáldott programmal kísérletezik, amely a hangzatos Global Gateway nevet kapta, és a nyersanyagok reményében ugyanúgy infrastrukturális fejlesztéseket próbál ígérni a fejlődő országoknak, mint kínai rokona. A GG egyik legnagyobb problémája, hogy a kínaival szemben nincs mögötte általános és biztonságos finanszírozás (a magántőke nem nagyon akar beszállni a rizikós játékba), a másik pedig az, hogy 

Bár Brüsszel igyekszik a finomkodó diplomácia módszereivel megnyerni magának a nyersanyagban gazdag feltörekvő országok kegyét, van, amikor elfogy a türelme, és letörli szájáról az odarúzsozott mosolyt, ahogyan kitör belőle a düh. 

Új gyarmatosítás

Mi a fő problémája a zöldátálláshoz és a csúcstechnológiához nélkülözhetetlen kritikus nyersanyagokkal bőségesen rendelkező afrikai, távol-keleti és latin-amerikai országoknak a Nyugat kereskedelmi szándékaival? Hiszen a lítiumért, kobaltért, palládiumért vagy nikkelért sorba álló gazdag államok elég csinos summákat utalnak át azért, hogy bányászati jogokat szerezzenek, majd saját pénzükön el is szállítsák a kitermelt nyersanyagokat. Pontosan az, hogy mindenki csak a nyersanyagot akarja kihozni az érintett országokból, az már nem igazán izgatja a vállalatokat és a kormányokat, hogy milyen áron, és mit tesznek hozzá vagy mit vesznek el az ottani országok gazdaságából. 

Mi lenne a megoldás? A nyersanyaggal rendelkező országok minden erejükkel azon vannak, hogy rávegyék az importálni vágyó nagyokat: helyben kezdjék meg a feldolgozást, vagyis infrastruktúra-fejlesztésekkel, munkahelyteremtéssel érjék el a gazdaság sokkal nagyobb volumenű növekedését. A feldolgozott nyersanyag értéke összehasonlíthatatlanul magasabb, a helyi adók és az állásteremtő lehetőségek pedig be tudnának robbantani egy olyan folyamatot, amely gazdaságösztönző hatásával win-win szituációt tudna teremteni. Ahogyan Lula brazil elnök fogalmazott a meglehetősen szerencsétlenre sikeredett EU-Latin-Amerika csúcs után: „sok szép beszédet hallottunk, de mi inkább befektetéseket szeretnénk látni”.

Felmerül a kérdés, miért nem tesznek kizsákmányolásuk ellen maguk az érintett országok, de a probléma messze összetettebb ennél. Próbálkozások vannak, ám az egyes államok gazdasági, infrastrukturális és geopolitikai helyzete a legtöbb esetben azonnali gátló tényezővé válik. 

Bolívia például megpróbálkozott azzal, hogy megtiltotta a külföldi részesedés túlsúlyát a lítiumkitermelésben, és inkább állami erőből fogott hozzá a bányászathoz. Ám sem a know-how, sem elegendő tőke nem állt rendelkezésre, hogy a hatalmas Río Grande-i üzem nyereséget termeljen. 2021-ben mindössze 600 tonna lítiumot sikerült előállítani, ez pedig még ahhoz is kevés volt, hogy a helyieknek munkát adjon. 

A bosszú természetesen nem maradt el, Brüsszel sorvadó izmait mutogatja, és félmerev keménykedéssel igyekszik kompenzálni tehetetlenségét.

Ügyes stratégia

Indonézia a világ leggazdagabb kritikus ásványi lelőhelyeinek egyike. Sokáig kizárólag a bányászattal és a nyersanyagexporttal foglalkozott, majd vett egy nagy levegőt, és 2014-ben megtiltotta a nikkelérc kivitelét, ettől remélve, hogy a külföldi vállalatok az országon belül építik ki  feldolgozórendszerüket, és ezzel már nagy tételben profitálhat ásványkincseinek eladásából. A terv nagyon is működik, az így hozzáadott érték ugyanis az ásványexport profitját 2021-re 1,1 milliárd dollárról 20,8 milliárd dollárra növelte, részesedése a globális finomított nikkeltermelésből pedig a 2013-as 1 százalékról 2021-re 30 százalékra emelkedett. Indonézia úgy kalkulál, hogy a külföldi vállalatok finomítóinak és feldolgozóüzemeinek kikényszerített bevonzásával 2030-ra megtriplázzák az ország bruttó hazai össztermékét, ez pedig már megér bármilyen konfrontációt. Mert az aztán lett a dologból. 

Indonéziát azonban cseppet sem hatották meg a fenyegetések, sőt bejelentette, hogy hamarosan a bauxit, a réz és az ón kivitelét is megtiltja. 

Nincs kegyelem

Az EU és az USA idegessége érthető. A nikkel az ipari szektor nélkülözhetetlen és kritikus nyersanyaga, a megújuló energiaforrások technológiájától kezdve az elektromos járműiparon át az acélgyártásig számtalan területen kikerülhetetlen, ám mind az európai, mind az amerikai területek csak igen csekély mennyiségben rendelkeznek belőle. (Az USA a globális termelés mindössze 0,5 százalékát tudja produkálni.)

Az USA bölcsen döntött, amikor nem jelentette fel protekcionista vádakkal a Kereskedelmi Világszervezetnél Indonéziát. Az Egyesült Államok elmúlt négy évben tapasztalható gazdaságpolitikája gyakorlatilag éppen a protekcionizmust állította a középpontba, így elég visszás lett volna ezzel az indokkal nekirontania az ázsiai államnak. Nem beszélve arról, hogy 

Az EU már más tészta. Brüsszel habozás nélkül feljelentette a WTO-nál Indonéziát, a jogi eljárás folyamán pedig született is egy Indonéziát elmarasztaló ítélet. Az indonéz kormány azonnal jelezte, hogy fellebbezni fog a döntés ellen, ám ezt már az Európai Bizottság nem várta meg, és úgy téve, mintha Indonézia semmibe venné a határozatot, arra kérte az EU-s vállalkozásokat, hogy hozzanak ellenintézkedéseket, majd dömping- és az állítólag versenytorzító hatások elleni intézkedések bevezetését javasolta az indonéz acéltermékekre. 

Az indonéz kormány érthetően ledöbbent Brüsszel egyoldalú értelmezésén és válaszcsapásán, tisztességtelennek és jogsértőnek nevezve azt, hiszen a WTO ítélete még messze nem jogerős a fellebbezési szándék miatt. Ebben a kontextusban hangzott el ez az erős mondat az EU-s izompolitikát minősítve:

Az EU visszahozta a dzsungel törvényét az emberi társadalomba: az erősebb marad életben.

Indonézia érvelése egyébként tiszta, logikus, és semmiben nem tér el az USA vagy újabban az EU érvelésétől. „Amikor egy külföldi vállalat nikkelfeldolgozót hoz létre Indonéziában, az minimum 12 000 munkahelyet hoz létre, nem beszélve a helyi önkormányzatok és az állam bevételeiről. Ez a fajta protekcionizmus tehát a gazdasági fejlődésünket segíti, annak tönkretétele helyett” – mondja, ám ez sem a WTO-t, sem Brüsszelt nem érdekli. A Kereskedelmi Világszervezet szerint Indonézia csak olyan válságok esetén akadályozhatná meg az exportot, mint például a tömeges éhezés, márpedig a gazdasági fejlődés reménye egyáltalán nem ebbe a kategóriába tartozik. 

Az USA pontosan emiatt döntött úgy, hogy nemzetbiztonsági kockázatokra hivatkozva vezeti be saját protekcionista törvényeit és exportkorlátozásait: az ugyanis az egyetlen olyan terület, amelybe a WTO-nak nincs beleszólási joga.

Pedig működik magától is

Az Európai Unió persze választhatná azt a megoldást, amelyre Lula elnök a „sok a duma, kevés a tett” mondattal utalt. Brüsszel azonban ahelyett, hogy befektetéseket hozna létre Indonéziában, makacsul ragaszkodik a klasszikus nyersanyagvásárláshoz. 

A világ többi része azonban lassan megérti, hogy célravezetőbb és sokkal gyorsabb, ha együttműködnek az indonéz kormánnyal. A Ford például az év elején megállapodást írt alá egy 4,5 milliárd dollár értékű nikkelfeldolgozó létesítéséről az országban, de említhetjük a Samsung vagy a Xiaomi vállalatokat is, amelyek szintén nagy volumenű befektetéseket eszközöltek Indonéziában.

Ha már Xiaomi: Brüsszellel ellentétben Kínának esze ágában sincs bíróság elé citálni Indonéziát. Peking elfogadja az egyébként nagyon is elfogadható indonéz játékszabályokat, és az EU-val ellentétben milliárdokat fektet be Indonézia nikkeltermelő területein.

Washington mindeközben szabadkereskedelmi megállapodásról próbál tárgyalni Jakartával, hogy hozzáférhessen az ásványokhoz, a dolognak azonban van egy szépséghibája: a híres inflációcsökkentő törvény, az IRA valamennyi kedvezményéből és ösztönzőjéből az USA-val szabadkereskedelmi viszonyban álló országok is részesedhetnek. A kínai vállalatok azonban már olyan számban vannak jelen az indonéz ipar területén, hogy gyakorlatilag megkerülhetetlenek.

Ki nevet a végén?

Az USA–EU és Kína között egyre mélyülő szakadék miatt az afrikai, latin-amerikai és távol-keleti kritikus nyersanyagokban gazdag országok szerepe hihetetlen módon értékelődött fel az elmúlt években. Kínát nehéz lesz megelőzni, pláne rálicitálni a Peking által ígértekre, de a jelek azt mutatják, hogy a Nyugat kezdi megérteni: a klasszikus gyarmatosító kereskedelem ideje végleg lejárt, a fenyegetőzés helyett pedig sokkal célravezetőbb az együttműködés. Brüsszel még nem jutott el eddig a gondolatig, az Európai Bizottság továbbra is a sok rossz emléket idéző gondolatmenetet és az izompolitikát választja. 

Pedig az idő nagyon gyorsan telik, és ha a világ többi része elfogadja (márpedig minden jel arra mutat, hogy elfogadja) az indonéz kereskedelmi politikát, akkor Jakarta előtt nyitva áll az ajtó a többi nyersanyag területén is a nikkelhez hasonló intézkedések meghozatalára. Ezek közül a világkereskedelemre óriási hatással lesz a bauxit kiviteli tilalma. A zöldtechnológiák miatt az alumínium iránti kereslet robbanásszerűen fog nőni az elkövetkezendő években. 

A pragmatikus gondolkodású országok máris újabb indonéz befektetésekre készülnek. Ha Brüsszel újra a fenyegetés útját választja, miközben azt várja, hogy a WTO segítségével a szájába repül a nyers bauxit, csak újabb éveket fecsérel el, és az amúgy sem túl acélos pozícióját a globális versenyben önmaga sorolja még hátrébb – még nagyobb problémát okozva az így is vegetáló iparának.

Fotó: Joko Widodo indonéz elnök és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke

MTI/EPA/AP pool/Achmad Ibrahim