Az USA hatékonyan rombol szét mindent, amelynek felépítésében egykor főszereplő volt. A Kereskedelmi Világszervezet kínos vicc lett, Biden jókat nevetgél, és miközben Kínát akarja tönkretenni, az egész világgal szórakozik…
Néhány évvel ezelőtt az USA egyszerre volt kétségbeesett és dühös, ha azt tapasztalta, hogy egyes kormányok különböző támogatásokkal és engedményekkel juttatják előnyökhöz saját országuk vállalkozásait. Az amerikai válasz akkor nem egy kereskedelmi háború kirobbantása volt, hanem az, hogy megpróbálta észhez téríteni az adott döntéshozókat, és a világkereskedelem biztonságára, valamint a Kereskedelmi Világszervezet alapelveire mutogatva igyekezett letörni a protekcionista hajtásokat.
Ám jött Donald Trump, aki elkezdte, majd Joe Biden, aki csúcsra járatta azt a rendszert, amely ellen Obama még annyira lelkesen kampányolt. Az USA a tavaly elfogadott és január 1-jén részben már életbe is lépett inflációcsökkentő törvény részeként olyan gátlástalan belső ipari támogatási rendszert épített, amely a ma ismert és jól bejáratott világkereskedelmi struktúra összeomlását eredményezheti. Az úgynevezett chiptörvény és a zöld átállás érdekében biztosított szabályozás a protekcionista törekvések iskolapéldája, amely kirekeszt mindenkit, aki nem amerikai terméket gyárt vagy vásárol amerikai földön.
Washingtonban lelkesen szavazták meg a törvényt, amelyet Kína gazdasági térhódításának megakadályozására hoztak, ám valahogy elfeledkeztek azokról a baráti országokról, amelyeket a „Buy American” ugyanúgy sújt, ahogyan Pekinget. Jellemzően az EU annyira nem látta előre az eseményeket, hogy még a törvény előkészítési fázisában is csupán néhányan kapták fel a fejüket, és kezdtek el halkan, elsősorban franciául káromkodni.
A kérdés, hogy a nyugati világ meg tudja-e buktatni az USA protekcionista gyakorlatát szép szóval és a baráti kötelékre hivatkozva, vagy – más lehetőség híján – beleáll a konfliktusba, és az egyes régiók, szövetségek körülbástyázásával mindenki elkezdi ugyanazt a politikát folytatni, amely alapjaiban változtatná meg a világkereskedelmi rendszert, az innovációs törekvéseket – és a politikai kapcsolatokat.
A képlet alapjaiban roppant egyszerű: az USA óriási támogatást ad a saját területén gyártó vállalatoknak, de kizárólag azzal a feltétellel, ha azok olyan, USA-ban bejegyzett cégek, amelyek amerikai alkatrészekből és félvezetőkből gyártanak elektromos járműveket. A vásárlók alapból 7500 dolláros kedvezményt kapnak egy jármű hazavitelekor – feltéve, ha az a jármű megfelel a gyártókra vonatkozó kritériumoknak. Ugyanez az elv vonatkozik a megújuló energiaipar szereplőire is: a szél-, nap- és geotermikus energiaprojektek óriási állami támogatásban részesülnek akkor, ha a felhasznált alkatrészek legalább fele az USA terméke.
Minden ország, így az Egyesült Államok is támogatta és támogatja saját ipari és innovációs kezdeményezéseit. Az amerikai összeg azonban olyan mértékű, amelyre eddig nem nagyon volt példa – éppen elég magas ahhoz, hogy megölje a külföldi kezdeményezéseket. A mesterséges beavatkozás egyben mesterséges árakat fog generálni: az amerikai termékek globális szinten is olcsók lesznek, a világ országainak ipara pedig nemhogy alámenni, de a közelébe sem fog tudni érni az USA árainak – ez pedig katasztrofális kereskedelmi egyensúlyhoz vezet.
Nem kell túlzott fantázia ahhoz, hogy ez mit jelent az ázsiai és az európai ipar számára. Bevágták az orruk előtt az ajtót, termékeiknek innentől esélye sincs felvenni a küzdelmet az amerikaiakkal, hiszen az USA bődületes, összességében 396 milliárd dolláros belső gazdaságélénkítő csomagja mellett labdába sem rúghatnak. Gyakorlatilag ki lettek zárva a piacról. Márpedig ha egy játékban az egyik játékos megszegi a szabályokat, akkor előbb-utóbb a többi is ugyanezt fogja tenni. Egy dolgot nem lehet tenni: egyoldalúan a korábbi szabályok szerint játszani tovább.
Az USA protekcionista pálfordulása egyértelműen Kínának szól. Az amerikai vezetés évtizedeken át élt abban az együgyű hitben, hogy Peking iparpolitikája soha nem jut el arra a szintre, amely veszélyeztethetné Washington hegemóniáját. Nagyobbat nem is tévedhettek volna.
Kína előretörése, globális terjeszkedése, a jelen és jövő nyersanyagainak bekebelezése, a jövő technológiájának megteremtésében játszott egyeduralma az USA-nak olyan vészjelzés volt, amit későn vett észre.
A Covid-járvány alatt az ellátási láncok összeomlása csak erősített azon a szándékon, hogy az Egyesült Államok belevágjon különutas, rebellis iparpolitikájába, amely azonnali válaszokat követel a világ kirekesztett országaitól és gazdasági tömörüléseitől.
A kínai válasz borítékolható. A különvámok és a chiptörvény természetesen Pekinget sújtják leginkább, így az erősíteni fog saját protekcionista gyakorlatán, és még nagyobb támogatást fog nyújtani saját ipari környezetének.
Az állami és a magánszektor hibrid együttműködésében Peking egyébként is verhetetlen, ezt megvastagítva pedig továbbra is fenn tudja tartani a vonzó befektetői környezetet. Nem beszélve arról, hogy a kínaiak pontosan tudják, mennyi buktatót rejt a törvény az amerikai cégek számára, hiszen azok a kínai piac elvesztését kockáztatják, amely már jóval nagyobb veszteséggel járna, mint amennyi támogatást az USA kormányától egyébként a törvény értelmében kapnának.
Ennél azonban sokkal fontosabb kérdés, hogy az USA-val egyébként szoros, barátinak mondható gazdasági kapcsolatban álló országok miként fognak reagálni arra, hogy ilyen csúnyán elbántak az iparukkal. Az amerikai inflációcsökkentő törvény zöld támogatási szelete első blikkre valóban annak látszott, ami a neve: egy átállást gyorsító rendeletnek. Az Európai Unió kissé álmosan ébredt rá a valóságra: amit látnak, az nem más, mint hasonló ambíciókra épülő piacának tönkretétele és ellehetetlenítése – vagy ahogyan Macron francia elnök fogalmazott: az európai ipar gyilkosa.
Az amerikai törvény az amerikai gyártók számára értelmetlenné teszi az EU-s befektetéseket. Az európai energiaválság egyébként is alapjaiban változtatta meg a befektetési környezetet, a kockázat és a kiszámíthatatlanság egyre nagyobb, a törvény pedig végképp betette a kaput a gigacégeknél, akik a befektetéseikkel az olcsó amerikai energiaárak helyett a méregdrága európait választanák, nem beszélve a masszív támogatások, adókedvezmények elvesztéséről. További csapásként ugyanakkor egyre több európai cég azon ügyeskedik, hogy a termelési tevékenységét az USA-ba tegye át, csökkentve ezzel európai kapacitásait.
Az EU-nak válaszolnia kell a kihívásra, de egyelőre nem látni, merre fog elindulni. Az világosan látszik, hogy a bürokratikus brüsszeli lassúságnak ebben az esetben nincs helye. A kialakult helyzetet az amerikai törvény miatt sűrű dührohamokat kapó Emmanuel Macron és kollégája, Olaf Scholz próbálja meg kezelni, több vasat is a tűzben tartva. Macron tavaly év végén habozás nélkül Washingtonba utazott, hogy megpróbálja Bident észhez téríteni, és rábeszélni, hogy módosítson a törvényen a baráti országok iparának és a világkereskedelem megóvásának érdekében. Az elnök a lehető legnagyobb udvariassággal fogadta a francia elnököt, aztán homályos ígéreteket tett arra, hogy egy közös munkacsoporttal felülvizsgálják a törvényt, miként lehetne az Európa számára is kedvező, hiszen „az USA soha nem ártana a szövetséges országoknak”. Az ígéret első pillantásra hihetőnek tűnhet, a valóságban azonban nagyon csekély az esélye annak, hogy a törvényhez – amely konkrét határidőket, összegeket és feltételeket tartalmaz – érdemben és ilyen mélységben hozzányúlnak.
A legkézenfekvőbb megoldás természetesen az, hogy az összes érintett ország feljelenti az Egyesült Államokat a Kereskedelmi Világszervezetnél, a WTO-nál. Az USA protekcionizmusa ugyanis valóban páros lábbal ugrál a WTO szabályain azzal, hogy a belső piacot erősítő és a külsőt kizáró feltételekhez köti a támogatásokat. (Külön pikantériája a történetnek, hogy a WTO elődje és maga a mostani szervezet is éppen az USA iránymutatása, határozott elképzelései szerint alakult meg és működik napjainkig.)
Amikor annak idején Trump kivetette a rendkívüli vámokat, a WTO azonnal beavatkozott volna, ám az exelnök nemzetbiztonsági okokra hivatkozott (mondván: mi az, ha nem az amerikai gazdaság?), ebben a kérdésbe pedig a Világszervezetnek nincs beleszólási lehetősége. Biden – általános megdöbbenésre – nem csak egyetértett Trump brutálisan kirekesztő iparpolitikájával, de gátlástalanul annak alapjaira épített mindent, kényelmesen mutogatva maga is a „nemzetbiztonsági” kifejezésre. Ha ennek ellenére a WTO kijelentené, hogy a panaszok jogosak, és az USA-nak vissza kell állítania az eredeti állapotokat, akkor sem történne semmi. Washington ugyanis cinikus módon fellebbezne a döntés ellen, a fellebbezést azonban semmilyen testület nem tudná elbírálni, mert annak tagjainak kinevezését éppen az Egyesült Államok blokkolja. Probléma megoldva.
Felmerült annak a lehetősége, hogy az EU extra vámokkal sújtsa az agyontámogatott amerikai termékek behozatalát, ez azonban – a termékek végtelen száma és a felhasználási területek nagysága miatt – csak káoszba torkollna, súlyosbítva az amúgy sem könnyű helyzetet.
Az egyetlen lehetséges útnak, egyben gyors válaszlehetőségnek most valóban egy kereskedelmi háború kirobbantása tűnik. Dél-Korea máris belebegtette, hogy a jövőben csak azokat az autógyártó cégeket támogatja, amelyek az országban bejegyzett központokkal is rendelkeznek, míg Japán saját, mindenkitől független chipgyártó vállalatot alapított, kizárólag hazai befektetők közreműködésével. Ennél Európa sokkal dühösebben követel válaszokat. Itt gyakorlatilag egy az egyben lemásolnák az amerikai törvényt, és ugyanazt a protekcionista elvet ültetnék a gyakorlatba, amit a Biden-kabinet – Trump ötletei nyomán – megalkotott.
A „Buy European” elmélet szülőatyja Macron elnök, a kivitelezéshez pedig azonnal betársult Németország.
A két nemzet vezetői a háború kezdete óta alapvetően rendkívül feszült viszonyban álltak, az USA törvénye azonban villámgyorsan kibékítette őket, olyannyira, hogy tavaly év végén Bruno Le Maire francia és Robert Habeck német gazdasági miniszter közös, kemény hangú közleményben tudatták együttműködésüket és a tényt, hogy átveszik a kezdeményezést, mivel a tötyörgés ideje lejárt Európában. (Habeck egyébként Macron washingtoni látogatása óta gőzerővel dolgozik az európai protekcionista elmélet gyakorlatba ültetési lehetőségein.)
Mondhatnánk, hogy patthelyzet alakult ki, de egyszerűen nem lenne igaz. Jelenleg az USA-t a saját, mindent felforgató törvénye óriási előnyhöz juttatta. Washington lagymatag próbálkozása és arra irányuló javaslata, hogy az európai és az ázsiai baráti országok hangolják össze saját elképzeléseiket az övével, együtt küzdve a kínai befolyás ellen, eleve vesztes ötlet. Nem csak a kínai vállalatok európai piactarolása miatt, de azért is, mert a pekingi egyeduralmat mindenki a saját erejéből és saját felemelkedésével kívánja megtörni: ebbe a tervbe pedig nem fér bele, hogy az USA ismét az önnön érdekeinek megfelelő és gazdasági hegemóniáját előnyben részesítő vezérszerepet töltsön be.
Egy dolog bizonyos:
Európa számára ez a jelenlegi helyzetben, az energiaválság, a háború, az infláció és a várható recesszió árnyékában a legsúlyosabb csapást jelentené. Ha azonban nem tör ki és az USA-n kívüli világ egy lágyabb, de elhúzódóbb, ezért kevésbé hatékony módszert választ, a végeredmény nagyjából ugyanaz lehet. Nincs jó megoldás. Azaz lenne, de az Államok hallani sem akar róla.
Maradnak tehát a szükséges, de rossz válaszok. Minden következményükkel együtt.
Fotó: 123RF
A külpolitikai szakértő szerint az Európai Unió egyre nehezebben tudja összeegyeztetni a Szerbiával szembeni elvárásait a térség valóságával, az idő pedig nem az EU bürokratáinak dolgozik.
Egyszerre igaz két dolog: az, hogy ami eddig volt, nem volt jó úgy – és az, hogy érdemes lett volna nem a falnak csapódás módszerével átalakítani. Kohán Mátyás írása.
A svájci választók elutasították a Svájci Néppárt kezdeményezését, de a Migrációkutató Intézet vezető elemzője szerint a szoros eredmény azt mutatja: a bevándorlás továbbra is az ország egyik legfontosabb politikai törésvonala.
Dezse-Zelenka Dóri volt a Hotel Lentulai vendége.
Miközben Ázsia és más térségek erősödnek, a kontinens országai között nő a széthúzás.
A rapper 1956-hoz hasonlította az idei választásokat.
Ebben a három órában mérsékeljük a klímaberendezések használatát, helyette éjszaka vagy a hajnali órákban hűtsük le otthonunkat!
A szakmai ajánlást jóváhagyva a mai naptól Magyarország terrorfenyegetettségi fokozatát az eddigi 2-es (magas) szintről 3-as (közepes) szintre mérsékeltem.
