Elindult egy cselekvőképes Európa alapjainak lerakása

„No pain, no gain” – valahogy így lehetne leírni a jelenlegi helyzetet Európában, amit nagyjából úgy fordíthatunk, hogy fájdalom nélkül nincs siker. A 2020-as egyelőre a válságok évtizedének mutatkozik. Paradox módon épp ezek a kihívások tehetik lehetővé a kontinens számára egy cselekvőképes Európa alapjainak lerakását. Ehhez a nulladik lépés, hogy az öreg kontinensnek újra kell definiálnia magát, egyúttal tisztáznia is kell a stratégiai érdekeit. Európának szüksége van-e arra, hogy az Egyesült Államok vállaljon első számú felelősséget a kontinens védelméért, vagy itt az ideje az európaiaknak átvenni ezt a szerepet? Egy ilyen átmenet – minden bizonnyal – nem lenne egyszerű, ráadásul időigényes is. Ám a munka igazolná az erőfeszítéseket, és hozzájárulhatna egy egészségesebb struktúra, valamint a stabilabb lábakon álló, önmagát megvédeni képes, tehát cselekvőképes Európa létrehozásához.

Ezeket a kihívásokat egyre több prominens európai vezető is érzékeli. Közülük az egyik Franciaország elnöke, Emmanuel Macron, aki miután Pekingbe utazott, leszögezte, hogy – főként Ázsiával kapcsolatban – Európa és az Egyesült Államok érdekei eltérnek, vagyis 

Habár Emmanuel Macron nagyobb európai stratégiai autonómiára szólította fel az öreg kontinenst, Európa ebben a kérdésben is rendkívül megosztott. Ezen megosztottság mentén két rivális tábor különíthető el: az elsőt az olyan elkötelezett, úgynevezett atlantisták alkotják – mint például Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke –, akiket felháborított Macron állítólagos hálátlansága az amerikai biztonsági garanciákkal szemben. Ezen túlmenően ebben a körben nemtetszést váltott ki a francia elnök azon javaslata is, amely szerint Európának a saját, Washingtontól független stratégiai érdekeit kell szem előtt tartania. A második csoportba azok az úgynevezett neogaulleisták és páneurópai támogatók tartoznak, mint például Charles Michel, az Európai Tanács elnöke. Ő megdicsérte a francia elnököt, amiért szembeszállt Washingtonnal, és az Európai Uniót egy többpólusú világban Kína, valamint az Egyesült Államok alternatív „harmadik pólusaként” látja.

Az USA érthető okokból hevesen reagált a francia elnök kijelentéseire, hiszen eddig is nagy energiákat fektetett abba, hogy fenntartsa a nyugati egységesség képét ellenfelei előtt. Az Egyesült Államok és Európa között húzódó új ellentétek felszínre hoztak több kérdést is.

1. Az Egyesült Államoknak kell-e egyáltalán arra törekednie, hogy bevonja Európát a Kínával folytatott egyre fokozódó versengésbe? 
2. Inkább arra lenne szükség, hogy csökkentsék a vezető amerikai szerepvállalást Európa védelmében, és ezeket az erőforrásokat átcsoportosítsák Ázsia területére?

Az erőforrások teljes átcsoportosítása jelentős presztízsveszteséget jelentene az Egyesült Államok számára. Arról nem is beszélve, hogy ezzel beigazolná az ellenfelei – Kína, Oroszország, Észak-Korea, Irán – által lefestett képet, miszerint az USA kizárólag a saját érdekeit helyezi előtérbe, amelyekért a szövetségeseit sem fél egymás ellen kijátszani különböző diplomáciai eszközökkel. Másfelől az Egyesült Államok európai védelmi kötelezettségvállalásának érdemi csökkentése aláássa azt az évtizedes erőfeszítést, amely lényegében arra irányult, hogy az USA-t egy olyan ritka nagyhatalomként tüntesse fel, amely nemcsak a saját érdekeire fókuszál, hanem az ambíciókon túl egy „jobb világ” megteremtését ajánlja fel a világnak. (Fontos, hogy itt nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok teljesen feladja a katonai jelenlétét Európában.)

Külpolitikai idealisták és realisták

Épp a fenti aggodalmak miatt erősödött fel a külpolitikai idelisták (liberálisok) hangja a politikai diskurzusban, akik szerint az Egyesült Államok kapcsolata lényegében megszakadna Európával, amennyiben: 

1. jobban bevonná az európai államokat, hogy azok vállaljanak nagyobb részt a saját kontinensük védelméből
2. ezáltal csökkentené az európai védelmi kötelezettségvállalásait. 

Szerintük tehát az Európa védelmében betöltött vezető amerikai szerep feladása túl kockázatos, különben sem takarítanának meg vele több pénzt, ráadásul ez a lépés nemcsak veszélyezteti, de tönkre is teszi az Egyesült Államok és Európa közti szélesebb körű együttműködést.

Ez az aggodalom viszont túlzó, és nem állja meg a helyét a realitásokat is számításba véve. A külpolitikai realisták szerint ez az egész érvelés ugyanis azon a téves elképzelésen alapul, hogy az Egyesült Államok képes a végtelenségig elrettenteni Kínát és Oroszországot.

1. ábra. Az USA katonai jelenléte világszerte (magyarázat az ábra alatt)

Ez azt eredményezné, hogy a jelenlegi felállás átalakulna, és Európa védelmének felelőssége alapvetően a kontinens államainak a kezébe kerülne, miközben az Egyesült Államok szerepe egyfajta támogató szerepre redukálódna. Ez összességében egy az eddiginél sokkal kiegyensúlyozottabb transzatlanti partnerséget eredményezne, nem pedig egy transzatlanti szakítást. 

Ezek nem új keletű érvek. Az Egyesült Államok háza táján már többször felmerült annak a lehetősége, hogy csökkentsék az Európával szembeni kötelezettségvállalásaikat. Az USA 34. elnöke, Dwight D. Eisenhower a második elnöksége alatt, 1959-ben fakadt ki éppen arra, hogy az európai NATO-szövetségesek azáltal, hogy nem hajlandók az amerikai katonai erőket a saját katonai erejükkel helyettesíteni, leterhelik az Egyesült Államokat. Ezekkel a kritikákkal később a különböző demokrata és republikánus adminisztrációk is éltek, de a helyzet ma az USA „Asia first” megközelítése miatt alapvetően más. 

A vita a közelmúlt eseményei miatt azért éledhetett újjá, mert a külpolitikai idealisták és a stratégiai nyugalmat árasztó realisták az „Asia first” kapcsán valamelyest elkezdtek közeledni egymáshoz. A táborok között az aggodalom a közös pont, de másfelől közelítenek a kérdéshez. 

A liberális csoport inkább attól tart, hogy Kína felemelkedése miatt az Egyesült Államok európai kötelezettségvállalásai alááshatják az ázsiai prioritásokat. A realista csoport viszont sokkal inkább geopolitikai és költségvetési okok miatt érvel az USA kontinentális kötelezettségvállalásainak lazítása mellett.

A megfelelő alkalom

Az európai védelem ügye közép- és hosszú távon is meghatározó lesz. Kína felemelkedésével és a két szuperhatalom közötti versengés fokozódásával ugyanis az Egyesült Államok keveset nyer és sokat veszít azzal, hogy elsődleges finanszírozója Európa védelmének, amelyet olyan országok alkotnak, amelyek egyébként képesek lennének a saját védelmük finanszírozására Oroszországgal szemben. Az orosz csapatok vártnál gyengébb teljesítménye pedig egy olyan lehetőség, amit ha megragadunk, elérhető a védelemben betöltött amerikai szerepvállalás fokozatos visszaszorítása, ami a legvégső fázisban eredményezhetne egy egészségesebb struktúrát.

Kevésbé konfliktusos időkben ez a kérdés veszítene valamelyest a fontosságából, mivel az korábban is kiderült, hogy egy ilyen időszakban mind Európában, mind Ázsiában egyidejűleg fenntartható az amerikai katonai jelenlét. Viszont a háború legalább az egyik régióban reális és egyre növekvő lehetőség, amit felelőtlenség lenne figyelmen kívül hagyni. Az utóbbi években ugyanis egyre valószínűbbé váltak a közvetlen konfliktusok Kínával és Oroszországgal is. Itt viszont érdemes felhívni a figyelmet egy ellentmondásra, ami az USA prominens vezetőinek retorikája és a valós katonai képességek között húzódik. Az amerikai döntéshozók Kína és Oroszország viszonylatában szinte már bevetten elrettentésről beszélnek, miközben már az Egyesült Államok 2018-as védelmi stratégiája sem tagadta, hogy az USA nem tart fenn elegendő katonai erőt egyszerre a két régióban az esetleges háborúk megvívásához.

Ezt valószínűleg tudják az ellenfelek is. Amióta tart az orosz–ukrán háború, kikristályosodtak a kockázatok, így nem véletlen, hogy az Egyesült Államok európai és ázsiai szövetségesei is azt kérik, hogy régióik számára biztosítson több erőforrást.

Tajvan mint „forrópont”

Idekapcsolódik Tajvan kérdése is. Tavaly augusztus eleje óta – amikor is az akkori amerikai képviselőházi elnök, Nancy Pelosi látogatást tett Tajvanon – a sziget körül egyre forrósodik a helyzet. 

Jelen állás szerint viszont kevésbé kell attól tartani, hogy Kína lerohanja Tajvant. Mindenesetre érdemes figyelemmel kísérni a közép- és hosszú távú kockázatokat. Már csak azért is mert vagy Tajvan, vagy éppen a közvetlen közelben fekvő Senkaku-szigetek esetleges válsága akár egyik pillanatról a másikra változást hozhat be Amerika Európa védelmében betöltött szerepében. 

Ez pedig alátámasztja azt a megállapítást, hogy Európa nem számíthat mindig arra, hogy az Egyesült Államok többletforrást biztosít a védelmére. Éppen ezért kellene, hogy az európai országok nagyobb szerepet vállaljanak a saját kontinensük védelmében.

Egy másik „forrópont”: Ukrajna

Európára és az orosz fenyegetésre áttérve megjegyezhetjük, hogy a NATO európai tagállamainak és az EU-tagoknak összesítve nagyobb a katonai ereje, mint Oroszországnak és Fehéroroszországnak együttesen. De nem csak a katonai erőt tekintve marad alul Oroszország: a Világbank adatai szerint az Európai Unió GDP-je 2021-ben több mint kilencszer volt nagyobb, mint Oroszországé – az előbbié 17,18 ezer milliárd, az utóbbié 1,78 ezer milliárd dollárra rúgott. A háború óta ez a különbség pedig tovább nőtt. Sokszor éri kritika az EU-tagok védelmi kiadásait is, de jelen állás szerint az a helyzet, hogy ezek a kiadások is összesítve négyszer nagyobbak, mint Oroszországé.

Ráadásul Moszkva hadereje az ukrajnai háború alatt valamelyest leépült, így Európa egyedülálló lehetőséget kapott arra, hogy erőforrásait hatékony és összehangolt védelemre fordítsa. 

Az Egyesült Államok Európa iránti elkötelezettségét viszont hiba lenne alábecsülni az „Asia first” oltárán. Ne feledjük, hogy az USA anélkül volt képes megváltoztatni az orosz–ukrán háború menetét, hogy közvetlen harcba sodródott volna. Ez a konfliktus továbbra is proxyháború azáltal, hogy az Egyesült Államok és a többi nyugati ország fegyvereket, kiképzést és hírszerzést biztosít Ukrajnának.

Ha eljátszunk a gondolattal, hogy Oroszország megtámadja az egyik NATO-tagállamot, akkor életbe lép a NATO alapító szerződésének V. cikkelye – amelyet többnyire a közvélemény félreértelmez. Ez a kollektív védelemről szól, de még ennek az életbelépésével is a lehetőségek széles spektruma tárulna az Egyesült Államok és szövetségesei elé egy európai háború esetén is. A NATO V. cikkelye a tagok számára ugyanis előírja, hogy „az észak-atlanti térség biztonságának helyreállítása és fenntartása érdekében megtegyék [az] általuk szükségesnek ítélt intézkedéseket, beleértve a fegyveres erő alkalmazását is”.

De mielőtt egy nem létező európai háborúban gondolkodunk, érdemes felmérni az orosz fenyegetést. A belátható jövőben Oroszországnak nem lesz elég katonai ereje és gazdasági erőforrása ahhoz, hogy úgymond „leigázza” az európai kontinenst. Ukrajna inváziója jól megmutatta ezt. Mivel jelen állapotában Oroszország nem lehet európai hegemón, Washingtonnak – a háború végét követően – konstruktívan kell közreműködnie európai szövetségeseivel együtt a béketárgyalásokban, figyelembe véve a nyugati érdekeken túlmenően a Moszkva szempontjából felmerülő biztonsági aggályokat is.

Az Egyesült Államok dilemmái

Visszatérve a régiókhoz, leszögezhetjük, hogy egyelőre Ázsiában és Európában is sikerül az elrettentés, de a status quo fenntartásához több kompromisszumra van szükség. A nehézséget Európa és Ázsia földrajzi különbségei is jelentik. A két régióban védelem tekintetében különböző típusú fegyverrendszerekre van szükség. Európában csapatok és harckocsik kellenek a földön, Ázsiában támogatásra van szükség a vízen és a levegőben.

2. ábra. Az európai (NATO) tagállamok és az Egyesült Államok fegyverrendszereinek összehasonlítása

A legfontosabb fegyverrendszerek némelyike iránt viszont mindkét régióban nagy a kereslet és gyártási szűk keresztmetszetekkel küzd. Ukrajnába a fegyverszállítmányok többnyire az Egyesült Államok készletéből származnak, a jövőben érkezők viszont nagyban függnek attól, hogy az amerikai fegyvergyártók tudják-e teljesíteni a megrendeléseiket. Itt elképzelhető egyfajta nézeteltérés az európai és az ázsiai igények, prioritások között. Ilyen szűk keresztmetszet lehet a légierő, valamint a hírszerzési, megfigyelési és felderítési képességek, hiszen ezek iránt mindkét régióból egyre nőnek az igények.

Ha érvényesül az „Asia first”, és Ázsiát következetesen az Egyesült Államok érdekeinek legfontosabb színterének tekintik, akkor a Pentagon az indo-csendes-óceáni térség konfliktusaira optimalizált rendszerek beszerzését és a haderőtervezést fogja előtérbe helyezni. Ez azt eredményezné, hogy az USA kevesebb erőforrást fordít az Európának és a Közel-Keletnek inkább megfelelő eszközök beszerzésére.

Ezen túlmenően az USA domináns katonai jelenléte hosszú időn keresztül elnyomta az európai védelmi képességek fejlődését és akadályozta az európai államok közötti védelmi együttműködések megkötését. Ez az eredmény valahol tudatos is volt, nem csupán az amerikai politika mellékterméke: ez volt a cél. A hidegháború utáni biztonsági rendszer kialakításakor a republikánus George H. W. Bush (1989–1993) és a demokrata Bill Clinton (1993–2001) vezette adminisztráció arra törekedett, hogy megakadályozza, hogy Európa olyan katonai képességeket építsen ki, amelyek kiszorítanák az Egyesült Államokat, illetve a vezető szerepüket a NATO-ból. Az amerikai tisztviselők így akarták fenntartani az USA katonai elsőbbségét, és aggódtak amiatt is, hogy az európai országokban nem lehet megbízni a saját ügyeik intézésében. Ma már azonban az eddig ismert egypólusú világrend töredezik, és az Egyesült Államok egy felemelkedő ázsiai kihívóval, máshol jelentkező problémákkal, valamint otthoni elégedetlenséggel szembesül. Ez egy ideális lehetőség Európának leszakadni az amerikai lélegeztetőgépről, és a saját kezébe venni a védelmének alakítását.

Az biztos, hogy az európai államok szemében csökkenne az amerikai presztízs, ha az Egyesült Államok mérsékelné a csapatainak és a védelmi eszközeinek a számát, miközben a NATO-ban maradna. Másfelől viszont továbbra is ösztönözve lennének arra, hogy megvédjék magukat a kínai kémkedéstől, megfigyeléstől és gazdasági kényszerítéstől, illetve hogy az Egyesült Államokkal partnerségben – tehát mellérendeltségi viszonyban – alakítsák a globális szabályokat és normákat. A transzatlanti kereskedelmi szétválás kockázatától nem kell tartani, különösen annak fényében, hogy az európai államok még akkor is eltérhetnek az USA Kínával kapcsolatos politikájától, ha az Egyesült Államok minden haderejét Európában tartja. Az USA európai védelemben való vezető szerepvállalásának feladásának potenciális előnye azonban – egy olyan Európa, amely szükség esetén meg tudja védeni magát – továbbra is jelentős.

Ha kontinensünknek nagyobb stratégiai autonómiája lenne, Washington kevésbé hinné azt, hogy az Egyesült Államok egyedül képes úgy alakítani a világot, ahogyan akarja. Ezért lenne ideális felhatalmazni az európai szövetségeseket, hogy kezdjék el pótolni az amerikai kapacitás hiányosságait, éppen azért, hogy ne érje váratlanul őket az, ha esetleg a Biden-adminisztráció úgy dönt, hogy csökkenti az európai védelemben betöltött vezető szerepet. 

A második világháborút követő évtizedben az amerikai döntéshozók eredeti célja az volt, hogy segítsenek az európaiaknak talpra állni és megvédeni magukat. Ahelyett azonban, hogy felismernék, hogy ezek az országok most már képesek erre, jelenleg inkább tartanak ettől.

Konklúzió – a cél egy valódi partnerség

Összefoglalásképp pedig, ha kicsit visszatérünk Macronra, akkor láthatjuk a fentiek alapján is, hogy a helyes kérdéseket teszi fel:

1. Az elkövetkező évtizedekben milyen kapcsolatra törekedjen az Egyesült Államok és Európa? 
2. Legyen ez egy valódi partnerség, amely alkalmazkodik a változó körülményekhez? Vagy legyen ez egyoldalú függőség, amely fenntartja az Egyesült Államok megszilárdult dominanciáját, és az európai államokat kevésbé szövetségesként, inkább vazallusokként integrálja?

Itt az ideje tehát Európának tisztázni a saját stratégiai érdekeit, egyúttal pedig leszakadni az amerikai lélegeztetőgépről, kialakítva egy egészségesebben strukturálódó NATO-t. Ez az átmenet nem egyszerű, hiszen működőképes európai védelem kiépítéséhez ügyes politikai manőverezésre, az európai védelmi ipari bázis ápolására és a stratégiai kultúra átfogó megváltoztatására van szükség. Ez időbe telik, de az eredmény igazolná az erőfeszítéseket. A pesszimisták állításaival ellentétben a szövetség szilárdabbá, biztonságosabbá és fenntarthatóbbá válna, összhangban azzal, amit a második világháború után eredetileg elképzeltek.

Borítókép: 123rf