Sajnálhatja Ukrajna: nem a háború lesz a legfontosabb téma az idei G7-csúcson

Hirosimában ülnek össze pénteken a G7-ek és az Európai Unió képviselői, hogy új irányokat szabjanak együttműködésüknek, és egyben válaszokat keressenek a legégetőbb gazdasági és geopolitikai kihívásokra. 

A főszerepben ezúttal azonban nem Ukrajna áll majd. A csúcstalálkozón természetesen szerepelnek majd a szankciókkal kapcsolatos megbeszélések (különös tekintettel a Brüsszel által szorgalmazott, olyan országokra kivethető másodlagos szankciók, amelyekkel a tiltott vagy kettős felhasználású termékeket Oroszország felé exportáló államokat büntethetnék), a tárgyalásokat azonban egyértelműen Kína, a globális kelet és a globális dél viszonya fogja uralni. 

A nemzetközi helyzet fokozódik

Most már minden szem a globális délre szegeződik, amelynek országai abszolút pragmatikus alapon szemlélik a nyugat és kelet konfliktusát: nem ideológiai, kizárólag gazdasági és szuverenitási szempontok dominálnak a háborúhoz és a Washington–Peking konfliktushoz való viszonyukban. A globális befolyásért folytatott küzdelemben valójában náluk vannak az ütőkártyák, és ezt immár a rivalizáló felek is jól tudják (igaz, Kínának a rádöbbenésben nagyjából 20-30 évnyi előnye van).

A G7-es csúcs elsődleges célja Japánban egy összehangolt stratégiai megegyezés lesz, amellyel ellensúlyozni tudják Kína kereskedelmi dominanciáját a világpiacon, különös tekintettel a globális dél, Afrika és Latin-Amerika országaira. Mára az is világossá vált, hogy

Ez egyrészt a Kínához képest valóban több évtizednyi lemaradásnak, másrészt annak köszönhető, hogy a Nyugat még mindig értékvezérelt feltételekhez kötné a beruházásokat – ellentétben Pekinggel, amely jól észbe véste az ókori mondást a pénzről és a szagról. 

A pekingi előny ennél látványosabb nem is lehetne: Kína mintegy 120 ország legfontosabb kereskedelmi partnere, ezzel pedig magasan lekörözi az Egyesült Államokat. Csak egy adalék: Peking 2007 és 2020 között több infrastrukturális beruházást finanszírozott a szubszaharai Afrikában, mint a következő nyolc hitelező együttvéve. Mindeközben az USA kereskedelmi kapcsolatai megkoptak és mélypontra zuhantak Afrikával, az EU pedig kapkodva próbálja meg behozni lemaradását a Global Gateway projekttel, amelyet kései válaszul szánt a kínai „Övezet és Út” programra. 

Több óvatos figyelmeztetés is elhangzott az utóbbi időben az USA és Európa felé, hogy kevesebb moralizálás és több együttműködési hajlandóság nagyobb eredményre vezetne a stratégiai fontosságú államokkal szemben, és úgy tűnik, a Nyugat hajlandó is elmozdulni az ideológiai alapú nyomásgyakorlás oldaláról a kézzelfogható, feltételektől mentesebb kereskedelmi megoldások felé. 

Temetés vagy feltámadás?

A G7-szövetséggel kapcsolatban évek óta problémák merülnek fel. Az erózió már Obama elnök idejében megkezdődött, aki inkább a G20-ra mutatott rá, mint meghatározó erőre. Trump aztán már egyenesen idejétmúlt egyesülésként jellemezte, amely nem tud hatékonyan reagálni a világban zajló változásokra. A reneszánsz kezdetét az ukrajnai háború jelentette, amely rég nem látott egységbe kovácsolta a gazdasági klubot, természetesen az USA kizárólagos iránymutatásával. 

Az azóta eltelt idő azonban csak arra volt jó, hogy az orosz gazdaság tönkretételének eddigi kudarcaival párhuzamosan végérvényesen rádöbbenjenek: a globális kereskedelmi piacot uraló Kína és a Dél már sokkal nehezebb dió lesz, mint Moszkva. A feltörekvő országok ragaszkodása a semlegességhez, elutasítása a szankciós politikával szemben, nyitottsága a keletről érkező befektetések iránt, nem utolsósorban pedig az a tény, hogy többen közülük bővelkednek azokban a kritikus természeti forrásokban és ásványokban, amelyek az elkövetkezendő évtizedekben nélkülözhetetlenek lesznek a Nyugat számára, kihagyhatatlan játékossá tette őket a nagyhatalmi játszmában.

nem vesznek részt a játékban, hiszen tudják, addig vannak nyerő helyzetben, ameddig mindkét oldal maga mellé akarja állítani őket. A Nyugat egyszerűen kezdi elveszíteni azt a befolyását, amellyel nyomást gyakorolhatott eddig ezekre az államokra. Sőt: most nagyobb szüksége van a harmadik országokra, mint azoknak rá. Ez pedig semmiképpen nem nyertes alapszituáció a G7-ek szemszögéből nézve.

Washington fenyegetéseit, a Kína elleni szankciós próbálkozásokat, az EU még mindig értelmezhetetlen, felsőbbrendű és kioktató agresszivitását természetesen a globális kelet sem nézi tétlenül. Ugyanazon a napon, amikor a G7-ek összeülnek, Hszi Csin-ping elnök a Kína-Közép-Ázsia csúcstalálkozón vesz részt, amelyen a fő téma éppen annak az „Övezet és Út” kezdeményzésnek a kiterjesztése lesz, amely ellenében Hirosimában tárgyalnak a nyugatiak. (Sokatmondó tény, hogy Oroszország most először nem vesz részt a találkozón, amely azt jelzi, hogy Kína teljesen átveszi a térségben Moszkva addigi meghatározó szerepét.) Putyin is megszervezte a saját partiját: két hónap múlva Szentpéterváron látja vendégül az afrikai vezetőket, hogy Oroszország befolyását és üzleti tevékenységét növelje a kontinensen, ennek érdekében pedig szemrebbenés nélkül fog ujjal mutogatni a nyugati szankciós politikára, mint az afrikai nemzeteket sújtó energiaár-robbanás és részleges élelmiszerhiány okozójára. 
Hogy teljes legyen a kép: augusztusban aztán Dél-Afrikában a BRICS-országok fognak egy asztalhoz ülni, amelyhez immár 19 állam kíván csatlakozni, és amelynek nem titkolt célja egy közös valuta létrehozásával a dollár egyeduralmának megbuktatása. 

Nem lesz egyszerű menet

A csúcstalálkozó elsődleges célja tehát az, hogy felgyorsuljanak a globális dél óriási, több mint 100 országot magában foglaló tömbjére kifejtett befolyásolási és meggyőzi kísérletek annak érdekében, hogy a kiemelt fontosságú államok a Nyugatot válasszák Kína, Oroszország vagy éppen az Öböl menti országok helyett az infrastrukturális befektetések és a kereskedelem területén. Az igazat megvallva a globális befolyásért folyó versenyben Kína sokkal jobban áll a Nyugatnál, de a feltörekvő gazdaságok tekintetében még Oroszország is a háta mögé néz, ha meg akarja pillantani az EU-t.

A semlegességükhöz ragaszkodó, oldalt választani egyáltalán nem akaró országok között van pár nagyágyú is. India eddig is zseniálisan folytatta kettős politikáját: biztonsági kérdésekben (Kína miatt) szívesen hallgatja meg az Egyesült Államok tanácsait, ám kereskedelmi szempontból esze ágában sincs felrúgni Moszkvához fűződő jó viszonyát. India egyébként is alapból bizalmatlan Washingtonnal szemben: ez az az állam, amely több ízben is utalt már arra, hogy torkig van az USA módszereivel, amelyekkel az Államok mindig úgy kínál valamit, hogy közben a saját demokrácia-ideológiáját próbálja legyömöszölni a másik fél torkán. A helyzetet az EU részéről pedig kifejezetten rontja, hogy Josep Borrell, az EU külügyi főképviselője éppen a napokban rontott neki Indiának, amiért az orosz olajból készített finomított termékeket ad el Európába – bár ez teljesen legális –, és már megint morális alapon kezdett el beszélni „Putyin háborús gépezetének finanszírozásáról”.

Hasonló a helyzet egy másik „meggyőzendő” országgal, Vietnámmal, amely egyfelől haszonélvezője a nyugati országok Kínától való „függetlenedési” céljainak, hiszen több gyártókapacitást is hozzá költöztetnek onnan, ám esze ágában sincs oldalt választani: Kína a legnagyobb kereskedelmi partnere, így sokkal többet veszítene egy esetleges tömbhöz csatlakozással, mint amennyit nyerne vele. Ráadásul a háború óta biztonsági partnerségi megállapodást kötött Moszkvával, jelezve, hogy rá biztosan nem számíthatnak egy oroszellenes nagykoalícióban.

Brazília olyan erős szuverenitást próbál kiépíteni, amilyet csak tud – mindeközben hajlandó bárkivel tárgyalni saját erősödése érdekében, de makacsul és következetesen elutasítja a befolyásolási kísérleteket. Nem véletlen, hogy az EU és az USA képviselői egymásnak adják a kilincset, hogy meggyőzzék Lula elnököt (aki aztán ironikus módon Kínába utazott, hogy Hszi Csin-pinggel tárgyaljon gazdasági együttműködésekről és az ukrajnai béketárgyalások tető alá hozásáról). A legnagyobb esemény kétségtelenül Olaf Scholz latin-amerikai turnéjának brazil állomása volt, ahol a kancellár befektetésekre vadászott, ám közben ő is elkövette azt a hibát, hogy fegyvereket kezdett el kérni Ukrajna számára. Lula mosolyogva bólogatott az üzleti részre, de feszült és fagyos lett a háborús kérdésben, majd kerek perec megtagadta azt, megerősítve, hogy a szankciós politikához sem fog csatlakozni.

A helyzet tehát úgy áll, hogy a G7 az eddigi nemtörődömségével, az ukrajnai háború erőltetésével, a szankciós politikával és az ideológiai alapú befektetési módszerekkel éppen azokat az államokat riasztotta el magától, amelyekre a legnagyobb szüksége lenne. A Nyugat zsákutcába kergette saját magát, és egyelőre még megfordulni sem nagyon tud, nemhogy kikecmeregni onnan. A G7-es csúcs után nyilvánvalóan diadalittas közleményeket adnak ki, és sikertörténetről beszélnek majd, ám a kétségbeesés és kapkodás minden ország részéről világosan látszott már az elmúlt hónapokban. Ahogyan éppen Lula fogalmazta meg a pletykák szerint: a G7-nek még mindig van szimbolikus jelentősége, ám már csak egy régi és hanyatló rendet képvisel. 

Fotó: A G7 csúcstalálkozója ellen tüntetnek Hirosimában 2023. május 17-én. 
MTI/EPA/Hou Hvi Jung