A nemzetközi liberális sajtó szinte egyként szétcincálta a kijelentést. A francia államfő a kínaiak kegyére hajtó politikus vagy az öreg kontinens elszánt szabadságharcosa?
Pósa Tibor írása a Makronómon.
A felzúdulás, amelyet Emmanuel Macron megállapítása keltett, hetek múlva sem akar nyugvópontra jutni. Ez azzal magyarázható, hogy a megnyilatkozás – akarva-akaratlan – két súlyos kérdést érint. Egyrészt: meddig terjed Amerika befolyása Európában, vajon valóban vazallusa vagyunk a világot uraló erőnek? Másrészt: meddig mehet el az Európai Unió a Tajvan melletti szolidaritásban? Hagyjuk ezt a világ másik végén zajló történetet a nagyokra, az Egyesült Államokra és Kínára, majd ők lejátsszák a maguk meccsét? Hát persze, hogy mindenkinek megvan a véleménye a függetlenségről, a szövetségi kötelékről, a demokrácia védelmezőjének nyújtandó támogatásról.
Még azok is, akik Emmanuel Macron kijelentéseit nem kimondottan ellenségesen fogadták, úgy vélekednek, hogy azokra nem a legjobb helyen és nem a legjobb időben került sor. A háromnapos kínai államfői látogatásáról hazafelé tartó gépen adott interjút az elnök a neves brüsszeli Politicónak és a párizsi Les Echos-nak. A kínai hadsereg katonái valószínűleg a távozására vártak, és már bele is kezdtek a Tajvan körüli nagy bekerítő hadgyakorlatba. Ebben a helyzetben, bár naponta ismétlődnek hasonló provokációk, nem tanácsos ilyen hidegen szemlélni a sziget körül zajló tevékenységet.
A másik ok meg az a látogatás, amelyet az amerikai képviselőház republikánus frakciója tett Tajvanon, ami pont egybeesett Macron pekingi vizitjével. Egy szövetséges részéről ez minimum az elemi szolidaritás hiányának tekinthető – szögezte le a Wall Street Journal, az amerikai üzleti körök lapja. Ez diplomatikus megfogalmazás, de Donald Trump volt amerikai elnök nem volt ilyen visszafogott, aki szerint Macron kinyalta a kínaiak hátsóját.
Az amerikai sajtó, legyen az demokrata vagy republikánus, olyan egységben utasította el Macron kijelentéseit, hogy az példaértékű. A világhatalom összezár, ha valaki megpróbálja megkérdőjelezni a befolyását.
Még érthető is, ha Macron a kedvében akart járni a kínaiaknak! Hatalmas pompával fogadták a Francia Köztársaság elnökét, Macron egy lépéssel a föld felett járt. Ennek ellenpéldája az a magatartás, ahogyan Ursula von der Leyent, az EU Bizottságának elnökét kezelték. Mintha Macron elhozta volna egy társalkodónőjét, kezdve a miniszteri szintű fogadásától egészen az elkülönített sajtóértekezletig, éreztették vele, hogy Pekingben másodrangú személyiség. Csak épp Hszi Csin-ping kínai államfő – mint a török elnök tette – nem ültette a sezlonyra a NATO-főtitkári cím várományosát.
De miként képzelte, hogy nem egyszeri Kína-ellenes megszólalása után tejben-vajban fürösztik? A napokban bírálta Peking kereskedelmi gyakorlatát és Putyin orosz elnökkel fenntartott szívélyes kapcsolatát. „A nemzetközi joggal összeegyeztethetetlen, ha valaki felfegyverzi az agresszort – figyelmeztette Pekinget Von der Leyen. – Ha ez megtörténik, annak komoly következményei lesznek a kapcsolatainkra.” Macron és küldöttsége, amely a francia gazdaság és kultúra jó néhány jeles képviselőjéből állt, pedig élvezte azt, hogy itt még számít franciának lenni. Számos konkrét üzletet kötöttek a kínaiakkal. Több atomreaktor építésébe vonják be az EDF-et, a francia atomért felelős céget. Egy nagy sótalanító üzemet húznak fel a távol-keleti országban. Talán a legnagyobb üzletet az Airbus kötötte: nemcsak hogy jelentősen bővíti kínai összeszerelő üzemét, hanem 160 utasszállító repülőgépre is érkezett megrendelés.
A L’Oréal, a világ vezető kozmetikai cégének termékei ezentúl kaphatók lesznek az Alibaba kínai online kereskedésben. Ezzel a szerződéssel szerte a világban nyolcszázmillió potenciális vevőhöz juthat el a francia vállalat. A párizsi pénzügyi szolgáltatók új üzleti kapcsolatokat építettek ki kínai partnerekkel, sőt még a mezőgazdaság területén is jelentős francia sertéshússzállítmányok érkeznek Kínába.
Tehát ha csak pénzügyileg nézzük, volt értelme a legmagasabb szintű kínai látogatásnak.
Bár ezekről az állami utakról sokkal korábban meg szoktak állapodni, Macronak diplomáciailag nem jött rossz időpontban, legalább fel tudta mutatni azt, hogy Kínában van még becsülete. Az otthoni nyugdíjreform körüli csaták alaposan kikezdték a népszerűségét, a mutatója minden korábbit alulmúlt, húsz százalékhoz közelít. Ilyenkor nem árt, ha egy elnök legalább a külpolitikában jeleskedik, és megpróbálja helyreállítani egykor volt hírnevét. Ehhez pedig valami erőset kell mondani, hogy felkapja a fejét a világ. Macronnak ez sikerült.
Mégpedig olyat kezdett el fejtegetni, amely a francia közfelfogáshoz közel áll, ez pedig a függetlenség gondolata, amely legalább hetven éve búvópatakként hol felbukkan, hol eltűnik a francia törekvések közt. Maga Macron is megfogalmazta ezt, mégpedig egész Európára nézve, a stratégiai autonómia kérdéskörébe ágyazva.
Mi ennek a lényege? Az, hogy
Ne cselekedjünk vazallusi mentalitásból, ha a nagyhatalom elképzelései ártanak a földrésznek. Ezek rokonszenves gondolatok.
Valóban ma kevesen vannak Európában, akik állami vezetőként ki mernek mondani egy ilyen jellegű véleményt. Arra viszont bizonyosan számíthat, hogy ezt követően nem tartják majd szalonképesnek. A hazatérőben tett nyilatkozata után még Macronra, a korábbi üdvöskére is ráhúzták a vizes lepedőt. A nyugati sajtóban elmondták mindennek, hogy érthetetlen állásfoglalásokat tesz, nem törődik a demokrácia vívmányaival, hálátlan a szövetségesekkel, sőt – ma ennél súlyosabb váddal nem is illethették volna – akadályozza az ukránok lőszerekkel való ellátását.
Jelenleg a Fehér Ház diplomáciailag, gazdaságilag, katonapolitikailag arra törekszik, hogy elszigetelje Kínát a világ azon részétől, ahol még hallgatnak Amerika szavára. Washington már korábban rájött arra, hogy ha a verseny a világhatalomért ilyen békésen folyik tovább, akkor egy nap arra ébrednek, hogy elvesztették a meg sem kezdett küzdelmet. Ezért meg kell próbálni minden eszközzel keresztbe tenni a kínaiaknak.
Most zajlik a szövetségeskeresés, azoknak a számbavétele, akik felsorakoznak Amerika mögött. Mi, európaiak hova álljunk? – tette fel a kérdését Macron. Tajvant érintve megpróbált erre válaszolni is. Vajon tényleg követni kell az Egyesült Államok szándékát, hogy Kínától távolodjunk el? A globalizmus évei nem arról szóltak, hogy építsünk ki szoros gazdasági szálakat a hatalmas országgal? Most meg tépjük szét ezeket a kötelékeket, arról nem is beszélve, hogy ez milyen komoly anyagi veszteséggel jár.
A francia küldöttség által megkötött gazdasági megállapodások pont ezzel mennek szembe. Macron előbb tettekben jelezte, hogy nem kér az amerikai iránymutatásból, majd szóban is megerősítette ezt. Azóta viszont nem tud leszállni a lóról: a közelmúltban, ahol járt, mindenütt kifejtette nézeteit a stratégiai autonómiáról, a gazdasági önrendelkezésről, mintha nem hallaná a szolgalelkű európai vezetők kórusának hangját.
Ez a hallgatólagos egyezség pedig amellett foglalt állást, hogy egyszer a hatalmas szárazföldi Kína – természetesen békés és tárgyalásos egyesítés keretében – úgyis bekapja majd „lázadó tartományát”, Tajvant. A demokráciáért aggódók szerint Hongkong esete jól példázza azt, hogy mi várna rá. De ma már ez sem biztos, hogy sokáig fog élni az „egy Kína” elv, a demokrácia védelme bármikor felülírhatja a „lejárt szavatosságú” megállapodást.
Ne feledjük el, hogy nem is oly régen finoman szólva ajtót mutattak Franciaországnak az indiai- és csendes-óceáni térségben. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Ausztrália 2021 őszén létrehozta az AUKUS katonai szövetséget, amelybe nem vonták be Párizst, az európai ország nagy bánatára. Sőt, az egész együttműködés szervezése titokban történt, az angolszász országok érzékeltették a franciákkal, hogy ilyen ügyekben nem bíznak meg benne. Egyszerűen a térségben a volt délkelet-ázsiai gyarmattartó másodlagos szereplővé vált. Ezt Párizs azóta sem tudta megemészteni.
Miért várná el a Nyugat, hogy ezek után Franciaország az első sorokból követelje a demokrácia megőrzését Tajvanon? Játssza le ezt a játszmát az Egyesült Államok és Kína, ha erre szerintük szükség van, mi, európaiak meg távolról figyeljük a két gigász küzdelmét. A szolidaritásunk természetesen Tajvané, de kimaradunk az egészből – ez Macron felfogása, amelyhez igen kevés támogatót talált az öreg kontinensen.
De Gaulle óta a francia függetlenedési törekvések kimondottan az amerikai fölény alól kerestek kibúvót. A tábornok esetében ez tettekben jelent meg: a keleti nyitásban azzal, hogy a hidegháború korszakában az elsők között látogatott el Kínába és a Szovjetunióba, és amennyire lehetett, lazított NATO-elkötelezettségén.
Az amerikai világpolitikának ez a gyanakvással követése – többé-kevésbé, de – jellemző volt az utóbbi évek francia elnökeire. A franciák már csak ilyenek – jót mosolyogtak ezen az akadékoskodáson az amerikaiak. A legjobban Jacques Chiracnál lehetett ezt tetten érni, amikor nem kért a nevetséges amerikai vádakkal tető alá hozott második Irak-ellenes háborúból, és Franciaországot távol tartotta a csatamezőktől.
Macron tulajdonképpen ennek az Amerika-ellenes retorikának a sordino, az enyhe változatát hangoztatja. Vágya szerint szeretné az egészet európai csomagolásban eladni. Franciaország kétségtelenül Európa egyik vezető állama, az EU egyetlen atomhatalma, így szerinte joggal tart igényt annak vezetésére. Amit több mint kétszáz éve fegyverrel nem sikerült Napóleonnak, „a kis káplárnak” végrehajtani, hogy uralja Európát, majd Macron a földrész stratégiai autonómiáját követelve megvalósítja. Ezt sugallják Amerikából, ha felmerül az ötlet, felszítva az európai államok közötti amúgy is meglévő ellentéteket. „Minden alkalommal, ha egy francia vezető ilyen frázisokat puffogtat, az Európa sarkában lévő országok figyelmét nem árt megduplázni, nehogy Párizs egy kanyarban kidobjon a platóról minket” – vélte a prágai Echo24 hírportál.
Sok lúd disznót győz – legalábbis ezt lehet gyanítani a francia elnök megnyilatkozásainak amerikai és európai visszhangját vizsgálva. A liberális Nyugat valósággal felhördült azt hallván, hogy egyik fia ilyen barbár ötleteket kezdett boncolgatni, már-már kétségbe vonva Amerika mindenekfölöttiségét. A nagy hangon Macront becsmérlők azonban egyről megfeledkeztek, hogy ezzel már igazolták is vazallus létüket. A német sajtó és politikusok fütyültek a leghangosabban, ők hallani sem akarnak ilyen szentségtörő beszédet. „Nemcsak hogy naiv megközelítés ez, hanem megalomán is” – ez a véleménye a jelenlegi Macron-kitételről a Tagesspiegel német lap újságírójának.
Mit mondanak még ezek a bírálók, mert azért van igazság a megállapításaik egy részében. Vajon milyen követendő példát mutat Európának Franciaország? Egy elégedetlen társadalom képe bontakozik ki, ahol minden intézkedés ellen tüntetnek, esténként fiatalok csapnak össze a rend őreivel, és az utcákon halomban áll a szemét. A társadalmi együttélés körében ez a másolandó példa? Macron akkor szónokolhat Európáról, ha legalább a saját nemzetének a zömét egyesíteni tudja, magyarán sohanapján – így a károgók. Az otthoni katasztrofális népszerűségi mutatóját igyekszik a nemzetközi porondon feltornázni.
Ám valamit teljesen félreértett – szögezik le a bírálók –, most nem a különállás, hanem az egység ideje van, amikor szolidárisnak kell mutatkozni Ukrajnával és Tajvannal is.
A francia gazdaság sincs olyan állapotban, hogy azzal valaki is dicsekedni tudjon: az államadósság közelíti a 3000 milliárd eurót, természetesen ez olyan nagy összeg, hogy senki sem fogja visszafizetni, sőt felrémlik egy görög mintájú adósságválság képe.
Az kétségtelen, hogy Franciaország az unió egyetlen atomhatalma, egy olyan állam, amely a határain túl is képes bevetni a katonáit. Ám az ukrán háború rávilágított a hadigépezet és lőszerutánpótlás hiányosságaira. Tehát még a francia haderő sincs tökéletes állapotban, ezért kell a több száz milliárd eurós fejlesztés. Hat év elnökség után körülbelül itt tart Macron, erre figyelmeztetnek azok az egyébként „barátai”, akikkel mosolyogva agyonlapogatják egymást a különböző találkozókon. Nem annyira megnyerő kép tárul elénk Franciaországról, ha kissé megkapargatjuk. Ezért kell óvatosan bánni az önámító javaslatokkal.
Macron egy bankárból lett technokrata politikus. Kiváló eredménnyel végzett a francia elitképzőn, a pályafutása magával ragadó. A francia felső tízezer gyorsan megbarátkozott vele, a középre húzó politikája hat éve elhozta számára a legnagyobb sikert. Tanácsadóként hasonszőrű technokrata fiatalokkal veszi körbe magát. Laptopjaikon bármilyen bonyolult politikai helyzetre találnak megoldást, amelyet a számítógép kidob. Az élet azonban ennél bonyolultabb, mint papíron kifejteni lehetséges vázlatokat. Jól látszott a nyugdíjreform-ellenes tüntetéseken az a felfogás, hogy majd mi meggyőzzük a munkavállalókat a változások szükségességéről. Ebben azért tévedtek. Meg kellett erőszakolni a demokráciát, amire – láss csodát – az utca is erőszakkal válaszolt.
Macronnál szebben, választékosabban beszélni Európáról, valljuk be, nem sok politikai vezető képes. Mostani kijelentéséért a hazánkban is őt sztárolók csak azt felejtik el, hogy miről beszél ilyen felemelő stílusban. A francia vezetésű liberális Európáról, amelyben a földrész államainak leáldozott. Igaz, ez a kép legalább enged valami kétkedést az igazság bajnokának, Amerikának szavaiban. 2017 szeptemberében a Sorbonne-on Macron már parádés dolgozatban – hála a jó gimnáziumi franciatanárnőjének, aki kitart mellette –, kiváló előadásmódban összegezte európai nézeteit. Ehhez képest a minapi állásfoglalásában semmi újat nem mondott.
Álomnak szép az, hogy Európa legalább sorskérdésekben a hangját hallassa, azonban hogy ez magvalósuljon, egy másik világban kellene élnünk. Vajon miért nem képviselte ezt a megközelítést a Fehér Házban Macron elnök, amikor több alkalommal tanácskozott az amerikai vezetőkkel, akár Trump, akár Biden elnökkel? Nem lehet, hogy ő is tudja, hogy a hatalmi viszonyok nem így működnek? Az erősebb diktál, az erőtlenebb meg engedelmeskedik. Csak hát ki akar gyenge lenni? A képzeletet viszont szabadjára lehet engedni. Álmodj szép álmokat, Manu!
Nyitókép:123rf.com
Az elektromos mobilitás „forradalmi gyorsasággal” fog elterjedni, mert az egész világ megtanulja azt, hogy az olajimport az mekkora kitettség – jelentette ki Mráz Ágoston Sámuel a Mandiner Mesterterv című műsorában.
„A ti választásotok a mi választásunk is – sok szerencsét!” – üzente Matteo Salvini.
„Ideje újragondolni az átlagbérek mítoszát.”
Mark Rutte beszámolója szerint Trump elégedetlenségének adott hangot a NATO több európai tagállamával szemben.
A miniszterelnök az Ultrahangnak adott interjújában beszélt a közelgő választás mellett a világpolitikai helyzetről is.
Az amerikai alelnök egyértelműen kiállt Magyarország mellett, és élesen bírálta az uniós bürokráciát.
Az egyenlő felek közötti tárgyalást nem értik. Számukra a jólét és a siker forrása az, ha valakire rákényszeríthetik az akaratukat, ha győznek.
A Patrióta birtokába került egy videó, amelyen Magyar Péter arról beszél, hogy „geci nagy háborúra lesz”.
