Közel egy évvel a háború kitörése után nem sok minden látszódik a beígért, óriási haderőfejlesztésből. A Bundeswehr egy helyben toporog.
Amikor tavaly, a háború kitörése után a Scholz-kormány váratlan gyorsasággal bejelentette a Zeitenwendét és a pacifista védelmi politika helyett a Bundeswehr és Németország védelmi képességeinek brutális összegekkel megtámogatott erősítését, sokaknak eszébe jutott, hogy Berlin megszabadíthatja Európát az amerikai hadseregtől való függésétől, és létrejöhet végre a NATO valódi európai szárnya, amelynek erőssége nem attól függ, hogy éppen hány amerikai katona állomásozik Európában.
Egy évvel a konfliktus kitörése után azonban a Zeitenwende inkább hasonlít egy 360 fokos fordulatra, mint valódi elmozdulásra. Tavaly február 24-én Alfons Mais tábornok német vezérkari főnök kis híján gutaütést kapott, és hosszú, szenvedélyes posztban írta ki dühét a LinkedInre. Mint írta, a háború abszolút várható volt, a Krím annektálása óta lehetett tudni, hogy be fog következni, ennek ellenére
„Elegem van!” – írta Mais, akinek a dühe teljesen érthető volt. A Bundeswehr 184 ezer katonájának párját ritkítóan gyenge és hiányos felszereléséről már legendák terjedtek: még olyan alapvető dolgok is hiányoztak, mint a sisak vagy a hátizsák – volt, hogy gyakorlatokat kellett törölni az üvöltő hiányosságok miatt. A német hadsereg lerohadt állapota senki számára nem volt titok, ám a háború kitöréséig a pacifista külpolitikába belekényelmesedett ország vezetése nem is foglalkozott vele.
Mind a német haderő vezetése, mind a védelmi miniszteri poszt a vicc kategóriájába tartozott, nem véletlen, hogy utóbbi pozíciót mindig is elfekvő helynek tekintették, ahogyan az sem, hogy Olaf Scholz a kormányalakításkor egy teljesen dilettáns párttársát, Christine Lambrechtet nevezte ki a tárca élére, gondolván, ott úgysem kell csinálni semmit, de legalább eleget tesz a kötelező női kvótaszámnak a kabineten belül.
Az hamar kiderült, hogy az ország, amely a csodafegyverként tisztelt Leopardokat gyártja, a saját hadseregének felkészültségét illetően a béka alsó részénél is mélyebbre süllyedt. A Bundeswehr állományának ellátottsága és normális kiképzése gyakorlatilag arra a néhány száz katonára korlátozódott, akik NATO-missziókban vettek részt, de az ország saját védelmi képességei még a katasztrofálisnál is katasztrofálisabbak voltak.
Scholz villámgyorsan bejelentette egy 100 milliárd eurós (mintegy 40 ezer milliárd forintos) haderőfejlesztési alap létrehozását, és azt is megígérte, hogy minden erejükkel teljesíteni fogják a NATO elvárását, azaz a GDP 2 százalékának védelmi kiadásokra fordítását.
Valóban úgy tűnt, hogy az évtizedekig tartó lezüllesztés után a Bundeswehr felébredhet álmából, és Európában Németország átveheti Franciaországtól a katonai vezető szerepet. Ahogy azonban teltek a hónapok, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a hadsereg amortizációja olyan súlyos, amilyenre még a legpesszimistábbak sem gondoltak. A jelentések hemzsegtek a haditechnika eszközök lerohadásáról és működésképtelenségéről (így például a hadsereg 350 Puma gyalogsági harcjárművéből mindössze 150 volt működőképes), és a legalapvetőbb felszerelési hiányosságokról.
Az igaz botrány december elején robbant ki, amikor kiderült, hogy
Christine Lambrecht miniszter ekkor utólag próbált belenyúlni a már elfogadott költségvetésbe, ami csak olaj volt a tűzre. A tárcavezető alkalmatlanságáról és várható kirúgásáról akkor már folyamatos pletykák keringtek, amelyek végül igaznak bizonyultak: Lambrecht január 16-án „lemondott” posztjáról.
Kevés népszerűtlenebb munkahely van mostanában az európai politikában, mint a német védelmi miniszteré. Lambrecht helyét Boris Pistorius vette át, akinek szintén semmilyen kapcsolata nem volt eddig politikusként a Bundeswehrrel, ellenben Scholz feltétlen bizalmát élvezi. (Igaz ugyan, hogy a kancellár ezt többször hangsúlyozta Lambrechttel kapcsolatban is.)
Az új tárcavezető egy igazi lehetetlen küldetés közepén találta magát.
– mindezt néhány napon belül, ami jól jelzi Scholz teljes kétségbeesését Németország háborúban betöltött szerepét illetően.
A Bundeswehr jelenleg majdnem ugyanolyan aggasztó állapotban van, mint egy esztendővel ezelőtt. A legnagyobb beruházás, az F-35-ös harci repülők vásárlása és leszállítása megtörténik ugyan, de majd csak valamikor 2027-ben. A hosszú távú fejlesztések mindenképpen szükségesek, de nem adnak választ az aktuálisan tomboló háború lehetséges eszkalációjának égető problémáira, ahogyan arra sem, hogy a végletekig leterhelt hazai hadiipari zászlóshajó, a Rheinmetall hogyan bírja kapacitással az Ukrajnának ajándékozott haditechnika pótlását.
Pistoriusnak nem fejlesztenie kell egy haderőt, hanem gyakorlatilag az alapokról kell újjáépítenie azt, miközben folyamatosan teljesítenie kell Ukrajna számára kormánya ígéreteit – és eleget kell tennie a NATO által támasztott, egyre sürgetőbb és nehezebb kihívásoknak is. Mindezt súlyosbítja, hogy január 1-jétől Németország vette át a NATO Nagyon Magas Készültségű Összhaderőnemi Műveleti Erőinek vezetését, amely személyi állományát tekintve majdnem hatezer német katonát jelent – ám ha forróvá válna a helyzet, még ezen egységek normális felszerelése is komoly kihívásnak bizonyulna.
Az elmúlt egy évben nem sok minden történt a Bundeswehr háza táján, ez pedig a hadsereg vezetőinek kezdeti, tomboló lelkesedését is alaposan lehűtötte. Annak idején Nyugat-Németország GDP-jének 3 százalékát költötte védelmi kiadásokra, a hidegháború végével és az orosz csapatok kivonulásával azonban szisztematikusan és módszeresen selejtezte le saját haderejét.
A végletekig alulfinanszírozott hadsereg mind anyagilag, mind morális szempontból vegetált, a folyamatnak pedig a jelek szerint egyáltalán nincs vége. Ezért is bukkannak fel kérdőjelek a kormány ígérete kapcsán, amellyel azt vállalta, hogy 2025-ig 30 ezer katonát bocsát teljes felszereléssel NATO-szolgálatra, 2032-ig pedig 203 ezerre duzzasztja a Bundeswehr létszámát.
A jelenlegi kihívások és megoldási javaslatok köszönőviszonyban sincsenek egymással, a német hadsereg állapotának riasztó valósága olyan kihívás elé állítja a toborzási rendszert, amelyet pillanatnyilag és jó darabig még biztosan nem tud megoldani.
Pedig a Bundeswehr gatyába rázásához nem csak pénz kell, hanem egy olyan morál kialakítása, amely visszahelyezi a német katona társadalmi és önmegbecsülését az őt megillető polcnak legalább a közelébe. Ellenkező esetben a létszámnövelés csupán olyan álom marad, mint az elmúlt egy esztendőben hibát hibára halmozó haderőfejlesztés.
Egy pletyka szerint amikor a toborzási rendszer megreformálásáról tárgyaltak a legmagasabb szinten, egy német főtiszt halkan csak annyit fűzött hozzá: „és mivel motiváljuk őket? Azzal, hogy legyenek katonák, mert egy jó kis háború közeleg? Az nagyon kevés lesz”.
Fotó: MTI/EPA/Friedemann Vogel
Jövő hét szerdán Brüsszelben kerülhet sor a találkozóra Mark Rutte NATO-főtitkár és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök között, amely a békefenntartó erők Ukrajnába küldésének lehetőségeiről fog szólni.
Átnevezték az orosz költőkről elnevezett utcákat az ukrán fővárosban.
Egy 10 milliós ország vezetője közvetítő szerepet játszik Amerika és Oroszország között, békemissziója hozzájárul az ukrajnai helyzet rendezéséhez: ez kulcsállami szerep.
Gyakorlatilag elkerülhetetlen az előrehozott választás.
Az ukrán hadsereg dezertőrei amnesztiát kapnak, ha újra jelentkeznek harcolni a seregbe.
A nyugati hatalmakat fenyegetik Putyinék.
A civil szervezet úgy véli nem igaz, hogy az EU tagállami hatásköröket kíván elvonni Magyarországtól, és ezzel korlátozni kívánja a kormány mozgásterét.
Rodrigo Ballester szerint most dől el, hogy az EU olyan klub lett-e, ahol előírás a liberalizmus, és többé senki sem lehet konzervatív.
