Közel egy évvel a háború kitörése után nem sok minden látszódik a beígért, óriási haderőfejlesztésből. A Bundeswehr egy helyben toporog.
Amikor tavaly, a háború kitörése után a Scholz-kormány váratlan gyorsasággal bejelentette a Zeitenwendét és a pacifista védelmi politika helyett a Bundeswehr és Németország védelmi képességeinek brutális összegekkel megtámogatott erősítését, sokaknak eszébe jutott, hogy Berlin megszabadíthatja Európát az amerikai hadseregtől való függésétől, és létrejöhet végre a NATO valódi európai szárnya, amelynek erőssége nem attól függ, hogy éppen hány amerikai katona állomásozik Európában.
Egy évvel a konfliktus kitörése után azonban a Zeitenwende inkább hasonlít egy 360 fokos fordulatra, mint valódi elmozdulásra. Tavaly február 24-én Alfons Mais tábornok német vezérkari főnök kis híján gutaütést kapott, és hosszú, szenvedélyes posztban írta ki dühét a LinkedInre. Mint írta, a háború abszolút várható volt, a Krím annektálása óta lehetett tudni, hogy be fog következni, ennek ellenére
„Elegem van!” – írta Mais, akinek a dühe teljesen érthető volt. A Bundeswehr 184 ezer katonájának párját ritkítóan gyenge és hiányos felszereléséről már legendák terjedtek: még olyan alapvető dolgok is hiányoztak, mint a sisak vagy a hátizsák – volt, hogy gyakorlatokat kellett törölni az üvöltő hiányosságok miatt. A német hadsereg lerohadt állapota senki számára nem volt titok, ám a háború kitöréséig a pacifista külpolitikába belekényelmesedett ország vezetése nem is foglalkozott vele.
Mind a német haderő vezetése, mind a védelmi miniszteri poszt a vicc kategóriájába tartozott, nem véletlen, hogy utóbbi pozíciót mindig is elfekvő helynek tekintették, ahogyan az sem, hogy Olaf Scholz a kormányalakításkor egy teljesen dilettáns párttársát, Christine Lambrechtet nevezte ki a tárca élére, gondolván, ott úgysem kell csinálni semmit, de legalább eleget tesz a kötelező női kvótaszámnak a kabineten belül.
Az hamar kiderült, hogy az ország, amely a csodafegyverként tisztelt Leopardokat gyártja, a saját hadseregének felkészültségét illetően a béka alsó részénél is mélyebbre süllyedt. A Bundeswehr állományának ellátottsága és normális kiképzése gyakorlatilag arra a néhány száz katonára korlátozódott, akik NATO-missziókban vettek részt, de az ország saját védelmi képességei még a katasztrofálisnál is katasztrofálisabbak voltak.
Scholz villámgyorsan bejelentette egy 100 milliárd eurós (mintegy 40 ezer milliárd forintos) haderőfejlesztési alap létrehozását, és azt is megígérte, hogy minden erejükkel teljesíteni fogják a NATO elvárását, azaz a GDP 2 százalékának védelmi kiadásokra fordítását.
Valóban úgy tűnt, hogy az évtizedekig tartó lezüllesztés után a Bundeswehr felébredhet álmából, és Európában Németország átveheti Franciaországtól a katonai vezető szerepet. Ahogy azonban teltek a hónapok, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a hadsereg amortizációja olyan súlyos, amilyenre még a legpesszimistábbak sem gondoltak. A jelentések hemzsegtek a haditechnika eszközök lerohadásáról és működésképtelenségéről (így például a hadsereg 350 Puma gyalogsági harcjárművéből mindössze 150 volt működőképes), és a legalapvetőbb felszerelési hiányosságokról.
Az igaz botrány december elején robbant ki, amikor kiderült, hogy
Christine Lambrecht miniszter ekkor utólag próbált belenyúlni a már elfogadott költségvetésbe, ami csak olaj volt a tűzre. A tárcavezető alkalmatlanságáról és várható kirúgásáról akkor már folyamatos pletykák keringtek, amelyek végül igaznak bizonyultak: Lambrecht január 16-án „lemondott” posztjáról.
Kevés népszerűtlenebb munkahely van mostanában az európai politikában, mint a német védelmi miniszteré. Lambrecht helyét Boris Pistorius vette át, akinek szintén semmilyen kapcsolata nem volt eddig politikusként a Bundeswehrrel, ellenben Scholz feltétlen bizalmát élvezi. (Igaz ugyan, hogy a kancellár ezt többször hangsúlyozta Lambrechttel kapcsolatban is.)
Az új tárcavezető egy igazi lehetetlen küldetés közepén találta magát.
– mindezt néhány napon belül, ami jól jelzi Scholz teljes kétségbeesését Németország háborúban betöltött szerepét illetően.
A Bundeswehr jelenleg majdnem ugyanolyan aggasztó állapotban van, mint egy esztendővel ezelőtt. A legnagyobb beruházás, az F-35-ös harci repülők vásárlása és leszállítása megtörténik ugyan, de majd csak valamikor 2027-ben. A hosszú távú fejlesztések mindenképpen szükségesek, de nem adnak választ az aktuálisan tomboló háború lehetséges eszkalációjának égető problémáira, ahogyan arra sem, hogy a végletekig leterhelt hazai hadiipari zászlóshajó, a Rheinmetall hogyan bírja kapacitással az Ukrajnának ajándékozott haditechnika pótlását.
Pistoriusnak nem fejlesztenie kell egy haderőt, hanem gyakorlatilag az alapokról kell újjáépítenie azt, miközben folyamatosan teljesítenie kell Ukrajna számára kormánya ígéreteit – és eleget kell tennie a NATO által támasztott, egyre sürgetőbb és nehezebb kihívásoknak is. Mindezt súlyosbítja, hogy január 1-jétől Németország vette át a NATO Nagyon Magas Készültségű Összhaderőnemi Műveleti Erőinek vezetését, amely személyi állományát tekintve majdnem hatezer német katonát jelent – ám ha forróvá válna a helyzet, még ezen egységek normális felszerelése is komoly kihívásnak bizonyulna.
Az elmúlt egy évben nem sok minden történt a Bundeswehr háza táján, ez pedig a hadsereg vezetőinek kezdeti, tomboló lelkesedését is alaposan lehűtötte. Annak idején Nyugat-Németország GDP-jének 3 százalékát költötte védelmi kiadásokra, a hidegháború végével és az orosz csapatok kivonulásával azonban szisztematikusan és módszeresen selejtezte le saját haderejét.
A végletekig alulfinanszírozott hadsereg mind anyagilag, mind morális szempontból vegetált, a folyamatnak pedig a jelek szerint egyáltalán nincs vége. Ezért is bukkannak fel kérdőjelek a kormány ígérete kapcsán, amellyel azt vállalta, hogy 2025-ig 30 ezer katonát bocsát teljes felszereléssel NATO-szolgálatra, 2032-ig pedig 203 ezerre duzzasztja a Bundeswehr létszámát.
A jelenlegi kihívások és megoldási javaslatok köszönőviszonyban sincsenek egymással, a német hadsereg állapotának riasztó valósága olyan kihívás elé állítja a toborzási rendszert, amelyet pillanatnyilag és jó darabig még biztosan nem tud megoldani.
Pedig a Bundeswehr gatyába rázásához nem csak pénz kell, hanem egy olyan morál kialakítása, amely visszahelyezi a német katona társadalmi és önmegbecsülését az őt megillető polcnak legalább a közelébe. Ellenkező esetben a létszámnövelés csupán olyan álom marad, mint az elmúlt egy esztendőben hibát hibára halmozó haderőfejlesztés.
Egy pletyka szerint amikor a toborzási rendszer megreformálásáról tárgyaltak a legmagasabb szinten, egy német főtiszt halkan csak annyit fűzött hozzá: „és mivel motiváljuk őket? Azzal, hogy legyenek katonák, mert egy jó kis háború közeleg? Az nagyon kevés lesz”.
Fotó: MTI/EPA/Friedemann Vogel
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
A Mandiner lapigazgatója a szegedi háborúellenes gyűlésen beszélt a béke fontosságáról.
Az orosz elnök újra együttműködést ajánl Európának, miközben az ukrajnai háború lezárásának feltételeiről beszélt.
Figyelmeztetett az orosz elnök.
Akik még nem döntöttek, le fognak majd szavazni a biztonságra, a kormányképességre, a kiszámíthatóságra és a tapasztalatra, ez az én reményem – mondja Orbán Viktor. Hogy látja a háborús helyzetet? Megnyerhető-e a jobboldalnak a digitális tér? Mit gondol a Szőlő utcában történtekről? Interjú a miniszterelnökkel.
A South China Morning Post szerzője arról ír, Trump külpolitikáját nem az ideológiai ellentét vezérli, hanem az erő és tekintély iránti tisztelet.
Napra pontosan egy kerek évig bírta.
A Katar-gate kapcsán lefülelt Eva Kaili úgy gondolta, a mostani a legjobb alkalom előhozakodni azzal, hogy ő igazából áldozat.
