Kisebbségi politikák a háború árnyékában

Emlékeztetőül: e páros cikk első részében 5 szempontot javasoltam, melyet az Ukrajnával szomszédos Közép-Kelet Európai államoknak az ottani háborúval kapcsolatos reakciói elemzésénél érdemes figyelembe venni: 
1.) történelmi tapasztalatok
2.) kulturális kötelékek 
3.) földrajzi- és geopolitikai aspektusok
4.) aktuálpolitikai érdekek  
5.) gazdasági kilátások 
Külön cikket érdemelne az utolsó szempont, a konfliktus gazdasági hatásainak ecsetelése, melyek közül az infláció – változó intenzitással – Európa egészét érinti, az élelmiszer ellátási láncokban bekövetkezett zavarokkal együtt. 
A központi kormányok szerte az EU-ban keresik az oroszországi földgáz kiváltásának leghatékonyabb módjait, miközben igyekeznek megbirkózni a menekültek okozta kihívásokkal is. A hazájukat elhagyni kényszerülő mintegy 15 millió ukrán polgár (akik közül az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatai értelmében hozzávetőleg 8 millióan folyamodtak már valamely országban menekültstátuszért) egy része hazaszivároghat, mások tartósan új életet kezdenek, ami a hagyományos nyugati célországok mellett a térség szláv ajkú országainak nyújthat első sorban friss munkaerőt a legkülönfélébb gazdasági szektorokban. 

Csehország, az opportunista

A háború megítélésében a lengyel pólushoz áll közelebb a Cseh Köztársaság, ahol a január 28-i elnökválasztást idén a hadsereg nyugalmazott tábornoka, Petr Pavel nyerte meg, miután a kampányban határozottan kiállt a NATO és az Európai Unió által Ukrajnának nyújtandó katonai támogatás mellett. A közvetlen elnökválasztás intézménye miatt ez a cseh közvélemény orientációját is mutatja, tekintve, hogy a legyőzött ellenfél, a milliárdos exminiszterelnök Andrej Babiš a kampány során végig háborúellenes retorikát használt. 
Lengyelország után Csehország a második legnagyobb „kedvezményezettje” az ukrán munkaerő hasznosításának vagy épp kihasználásának. Az Európai Bizottság adatai szerint mintegy 380.000 személy menekült eddig a háború elől Csehországba, köztük 130.000 kiskorú. A fennmaradó negyedmillió főnek eddig kevesebb mint az 1/3-át, mintegy 70.000 főt sikerült felszívnia a cseh munkaerőpiacnak, mely folyamatot a munkaközvetítő ügynökségek – gyakran visszaélésszerű – hozzáállása nehezít meg. 
Az alapvetően exportorientált cseh gazdaságnak nagy igénye van az olcsó és rugalmas munkaerőre, így az itteni cégek lehetőséget látnak a kiszolgáltatott ukrán menekültek munkaerejének kiaknázásában. Az ukránoknak szánt állashirdetések így gyakran diszkriminatívak: kifejezetten gyermektelen, bizonyos kor alatti személyeket keresnek (az ide érkezők között kétszer annyi a nő, mint a férfi), gyakran félrevezetően nehéz fizikai munkára. Ironikusan módon igen sok ukrán dolgozik cseh fegyvergyárakban. 
A Bizottság elemzése szerint a felkínált állásokban a munkaórák száma általában nagyon magas, körülbelül napi 10-12 óra, heti hat nap vagy heti 60-72 óra, mindössze egy szabadnap mellett, szemben a törvényben lefektetett heti 40 órával.

Egyensúlyozó Románia 

Lengyelországhoz és Csehországhoz képest Románia a magyar állásponthoz áll közelebb, amikor általában a kisebbségvédelmi aggályok felvetéséről van szó, és különösen a máramarosi, észak-bukovinai és észak-besszarábiai (Chernivtsi megye) románok számára próbál védelmező anyaállamként fellépni (számuk a magyarokéhoz hasonlóan nagyjából 150.000). Összességében azonban Románia még mindig valamivel közelebb áll a lengyel állásponthoz.
Van tehát egyfelől egy elvárása a közvéleménynek, hogy a bukaresti központi kormányok emeljék fel a szavukat a külföldön élő románokért. Maguk a román kisebbségi közösség tagjai is ezt várják el Bukaresttől. Sőt, nem ritka, hogy az ukrajnai románság épp a magyar aktivizmust említi jó példaként e kérdésben, amit a román diplomáciának is követnie kellene.
Másrészt azonban van egy erős geopolitikai szempont is, hiszen Románia számára az USA-val való szövetség és a NATO-tagság sokkal fontosabb, mint az EU-s integráció vagy az Európa Tanács értékei. Az ország védelmi rendszere a „megszokott” európai léptéket meghaladó keretben működik. Ne feledjük, hogy Románia azon kevés európai országok egyike volt, ahol a CIA úgynevezett fekete létesítményekkel (black sites) rendelkezett, Lengyelországgal és Litvániával együtt. Ez azt jelenti, hogy az USA által terrorizmussal vádolt közel-keleti célszemélyek egy részét román földön hallgatták ki és kínozták meg, mielőtt átszállították őket a Guantánamo-öbölnél lévő amerikai haditengerészeti bázisára.
    A képet tovább árnyalja, hogy Romániának megvan a maga kisebbségi problémája is, azzal a több mint egymillió erdélyi magyarral, akiknek egy jelentős része nagyobb önkormányzatiságot és érdemi decentralizációt követel az országban. Tekintve, hogy e követelésre világnézetétől függetlenül egyetlen központi kormány sem kíván halló fülekkel reagálni, ezért minden alkalommal, amikor a román diplomaták aggodalmuknak adnak hangot az ukrajnai kisebbségi helyzetet illetően, óvatosak is egyben, nehogy olyasmit követeljenek, amit az erdélyi magyarok precedensként használhatnak fel odahaza.

Szlovákia, a politikai entrópia megtestesülése

Elemzői szempontból egyértelműen Szlovákia a legérdekesebb állam az itt említettek közül. Az ország politikai térképe rendkívül fragmentált. Nyomokban sem találni a Lengyelországban vagy Magyarországon létező politikai blokkokat. 
Az Eduard Heger vezette kormány ellen tavaly szeptemberben a liberális Szabadság és Szolidaritás (SaS) mozgalom bizalmatlansági indítványt nyújtott be. Azóta egy kisebbségi kabinet irányítja az országot. A parlamenti választások 2023. szeptember 30-án esedékesek, és egyelőre úgy tűnik, hogy az ukrajnai háborúhoz való viszonyulás lesz a választási verseny egyik fókuszpontja.
    A sok kis párt mellett, akik közül akárki kerülhet majd a „mérleg nyelve” szerepébe, főszereplők lehetnek. A csökkenő népszerűségű, de kampányszituációkban elemében lévő Igor Matovič, OľaNO párt (Az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek Pártja). A jelenlegi miniszterelnök is ehhez a centrista párthoz tartozik, amely inkább Ukrajna proaktív katonai támogatását részesítené előnyben a háborúban. A másik oldalon ott van a szociáldemokrata SMER párt, Robert Fico volt miniszterelnök vezetésével, aki a magyar miniszterelnökre emlékeztető álláspontot képvisel Ukrajnával kapcsolatban. Középen pedig ott van a népszerűségi és megbízhatósági indexek favoritja, Peter Pellegrini - HLAS (Hang), a SMER egyik szakadár pártja, amely egyelőre igyekszik nyitva tartani a lehetőségeiket, és a háborúval kapcsolatban konfúz és szövevényes üzeneteket közvetíteni, hogy koalíciós helyzetben maradjon, bármilyen eredményt is hoz a választás. 
    Ebben a politikai tájképben őrlődik a felvidéki magyarok képviseletéért ringbe szálló Összefogás, mely sok egymástól diametrálisan eltérő értékű szervezetet és képviselőt tömörített egybe annak érdekében, hogy egy közös ernyő alatt igyekezzen a magyar képviseletet a pozsonyi parlamentbe visszajuttatni. Helyzetük nem könnyű, ha a választások fő témája valóban az ukrajnai háború lesz, mert ebben egyrészt nincs belső egyetértés. Másrészt a magyarországi állásponthoz közelebb álló Robert Fico számukra vállalhatatlan, mint koalíciós partner, tekintve azt a megannyi jog- és érdeksérelmet, melyet a szélsőségesen mindengyűlölő, de főleg hungarofób Szlovák Nemzeti Párttal közös kormányzás eredményezett 2006 és 2010 között (ezen időszak lenyomataként elég csak a Malina Hedvig ügyről megemlékezni).

Délibábok a láthatáron

Jelenlegi tudásunkkal nem látjuk pontosan mikor és hogyan fog végződni a háború, de amennyire meg tudjuk jósolni, 

Ha az ő státuszukkal nem foglalkoznak kellő körültekintéssel, akkor az akut problémákat fog okozni a jövőben.
Mindjárt a legkézenfekvőbb problémát említve: egy megoldatlan területi vitával terhelt Ukrajnának nincs esélye az EU-s csatlakozásra. Ukrajna nem Ciprus. Egy ilyen hatalmas, megoldatlan, területi/kisebbségi problémát nem lehet bevinni az EU-ba, mert az belülről fogja szétszakítani azt. A kihívás nagyságát a 2014-es és 2015-ös Minszk I. és II. megállapodások is jelzik. A Minszk I. jegyzőkönyv a „hatalom decentralizációját” említette, míg a Minszk II. megállapodás ennél tovább ment, amikor arról rendelkezett, hogy Ukrajnában alkotmányos reformra van szükség, amelynek kulcseleme a decentralizáció, valamint a Donyeck és Luhanszk megyék különleges státuszáról szóló törvények elfogadása. Márpedig a kisebbségekkel való bánásmód a csatlakozási folyamat természetét tekintve újra előtérbe kerül majd, amikor elérkezik a koppenhágai kritériumok végrehajtásának kérdéséhez. 

Két elnökválasztás esedékes szinte egyszerre: ukrán és orosz
Visszatérve a jelenbe, rövid távon a harcok valószínűleg folytatódni, sőt minden bizonnyal fokozódni is fognak. Ha csak a legkézenfekvőbb okokat nézzük erre, akkor megemlítendő, hogy Ukrajnában 2023. október 29-én kellene parlamenti választásokat tartani, majd nem sokkal később, 2024. március 31-én elnökválasztást. Pontosan ugyanabban a hónapban, amikor a soron következő orosz elnökválasztás is esedékes. Tekintettel arra az egyszerű tényre, hogy sem Zelenszkij, sem Putyin nem engedheti meg magának, hogy bármilyen engedményt tegyen a másiknak ebben az időintervallumban, mert akkor azt kockáztatná, hogy gyengének tűnik a választók szemében, ez önmagában valószínűsíti, hogy 

A jelenlegi ukrajnai helyzet a kisebbségi kérdés biztonságpolitikai síkra terelésére ösztönöz, ami aláássa az EBESZ, az Európa Tanács, az Európai Unió vagy akár más állami szereplők számára a közvetítőként való konstruktív szerepvállalás lehetőségét. Bármennyire is nem látszik még, hogy mikor és milyen folyamat részeként ér majd véget a háború, a kisebbségi kérdések rendezésével már a béketárgyalások során foglalkozni kell majd, ellenkező esetben csak egy instabil tűzszünetet fogunk látni, nem pedig egy tartós békerendszert.

Címlapfotó:123rf.com