Máshol a szénre való támaszkodás kevésbé jelentős, mint az előbb említett két országban. Az Egyesült Államokban, amely Kína után a második legnagyobb villamosenergia-termelő, a szén visszaszorult a földgáz javára az elmúlt években. Az amerikai villamos energia 20 százalékát 2020-ban szénnel állították elő, míg 2010-ben ugyanez 43 százalék volt, azonban a földgáz aránya ugyanebben az időszakban épp ellentétesen mozogva 24 százalékról 40 százalékra emelkedett.
Németországban a széntüzelést a szélenergia váltotta fel, az Egyesült Királyságban pedig csak tartalékként használják a szenet, mint energiaforrást. Hasonlóképpen, Japán és Dél-Korea is folyamatosan bővíti a földgáz-, nukleáris és megújuló energiabázisait, hogy csökkentse a villamosenergia-termeléshez kapcsolódószén-dioxid-kibocsátását. Az erőfeszítésekhez az elmúlt években Kína is csatlakozott, és új nap- és szélerőművi kapacitásokat kezdett kiépíteni
A nyugat Kínára tolta át a szennyezési problémát
Ennek ellenére üzleti szempontból nyilvánvalóan továbbra is nehéz a szén világméretű kiiktatása: a nyugat lényegében Kínába exportálta a problémát, mivel a világ nehézipari termelésének nagy része oda költözött. A széntüzelésű erőművek pedig hosszú távú, gyakran 40-50 éves beruházásokat jelentenek, tehát egy 2000-ben épült erőmű élettartamának még csak felénél jár, így azazonnali leállítása, bármennyire is kívánatos lenne, tönkretenné a beruházások gazdaságosságát, így komoly gazdasági károkat eredményezne.
Hacsak a szén ára nem marad tartósan magas (ami valószínűtlen), vagy a szén-dioxid-kibocsátás költsége, az adók vagy a szén-dioxid-kereskedelmi rendszerek miatt (lehetséges, de talán nem mindenhol) nem lesz megfizethetetlen, vagy nem történik közvetlen kormányzati beavatkozás az erőművek leállítása érdekében, a szén mindenkit meglepve sokkal tovább velünk maradhat, mint ahogyan azt várnánk.
(kép: Unplash / Albert Hyseni)