A piacgazdaságról a legtöbbünknek az ugrik be, hogy ez egy alapvetően önérdekkövetésen és a szereplők közötti versenyen alapuló gazdasági rend, a piac pedig nem más, mint a kíméletlen verseny terepe, ahol megmérettetnek a különböző termékek, üzleti modellek, cégek, munkavállalók, illetve gyakorlatilag minden, amire a piac kiterjesztette „ölelő karjait”. Egyszerű, de mégis nagyszerű leírás – vagy mégsem? Lehet, hogy gazdasági-társadalmi bajaink, válságaink részben abból adódnak, hogy a piacgazdaság lényege valójában nem is, vagy nem is csak az önzésen alapuló verseny? Lehet, hogy a láthatatlan kéz nem is olyan, mint amilyennek bő két évszázada képzeljük? Lehet, hogy a piacgazdaság nem az önérdekkövetésen, hanem valami máson alapul, önzőnek lenni pedig nem csupán nem etikus, hanem egyenesen nem is kifizetődő sem egyéni, sem társadalmi szinten?
Már az is beszédes, hogy a fenti definícióval vonzó egyszerűsége ellenére is nehéz teljesen azonosulni. Ha egy kicsit mélyebben belegondolunk, rögtön számos olyan elemet láthatunk egy piacgazdasági rendszerben, amire a fentiek nem igazak. Kezdjük rögtön a piacgazdaság legelemibb alkotójával, a piaci cserével. A csereügylet nem egy tipikus versenyhelyzet, és bár lehet mögötte önérdekkövetés, nem az tűnik a legfontosabb összetevőjének, hanem sokkal inkább a kölcsönösség és az együttműködés. Különösen igaz ez hosszabb gazdasági kapcsolatok esetén. Vagy vegyük a piacgazdaság sejtjét alkotó cégek működését: egy vállalaton belül nem szerencsés, ha mindenki csak saját magára figyel és folyamatos versenyben van a munkatársaival. Sokkal gyümölcsözőbb, ha egymásra figyelve, a kölcsönös előnyökre építve kooperálunk egymással.
Az utóbbi években elindult közgazdasági útkeresés egyik kiemelt témájává vált a fenti dilemma, ellentmondás feloldása. Az alábbiakban – hangsúlyosan a teljesség igénye nélkül – szeretnék ajánlani pár olyan írást, ami talán inspiráló lehet a kérdést hozzám hasonlóan érdekesnek találók számára.
– Mindenekelőtt örömteli, hogy a téma Magyarországon is napirenden van. A kérdéssel kiemelten foglalkozó Mike Károly – több hazai szerzőre hivatkozva, belőlük inspirálódva – az intézményi iskola alapítójának tartott, Nobel-díjas Ronald Coase munkásságát elemezve már 2014-es cikkében arra jutott, hogy tévúton jár, aki a piaci versennyel azonosítja a kapitalizmus lényegét, hiszen „az alapvető közgazdasági jelenség, amelyre a kapitalizmus elmélete épülhet, nem a verseny, hanem az együttműködés”. Mike szerint a „verseny rendkívül fontos ugyan, de csak egyik oldala az együttműködés szabadságának, a kívánatos cél pedig nem a verseny tökéletessége, hanem az értékteremtő együttműködés köreinek kiterjesztése”. Mike egy másik, 2016-os írásában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a verseny és az ármechanizmus fontos kísérő jelenségei a cserének, de másodlagosak hozzá képest, a „piaci verseny a kooperáció szabadságából fakad: a kooperatív ajánlatokat tevők versengése.” Mike szerint ebből adódóan mindig azok a változások viszik a gazdaságot a prosperitás irányába, amelyek elősegítik az önkéntes, kölcsönösen előnyös csere terjedését. Mindez Coase – és Mike – értékelése szerint „visszatérés Adam Smith tágabb víziójához, amely szerint egy nemzet jóléte csak a munkamegosztás és ezzel együtt a kölcsönösen előnyös együttműködés kiterjedt rendszerén alapulhat”.
– Az „Ultrasociety” című könyvével híressé lett Peter Turchin történész szerint például komplex társadalmak és közöségek esetén a siker titka a verseny és a kooperáció megfelelő kombinálása: együttműködés a csoporton belül és verseny a csoportok között (ezt bizonyították pszichopata csirkék tenyésztésével is – a szerk.). Logikusnak tűnő állítás, mégis újszerű, hiszen az mondja, hogy nem minden esetben az önérdekkövetés a követendő stratégia: a túlzottan versengő predátor-vállalkozók hosszú távon elbuknak, miközben a kooperatívak megmaradnak. Az önzés és a kizárólag anyagi értelemben vett önérdekkövetés nem egyeztethető össze a sikeres innovációs környezettel (márpedig a piacgazdaság épp ebben a legsikeresebb). A sikeres innovációnak nem az önzés az alapja, hanem a diverzitás, a racionalitáson túlmutató motiváció, a társadalmi bizalom és a versengő felek magatartását korlátok közé szorító társadalmi normák.