Az elnök emberei

A reform szó, különösen ha az adó előtaggal együtt jelenik meg a nyilvánosság előtt, valamiféle be- vagy elismerést takar. Jelesül arra következtethetünk, hogy a meglévő adórendszer se nem igazságos, se nem méltányos, és egyáltalán nem hatékony. Mindez egyetlen mondatba foglalva pedig valahogy így hangzik: nincs elég bevétel. Persze ilyenkor inkább kihívásról, semmint problémáról illik beszélni: így jelenik meg reform, mint gyűjtőfogalom a teljes átalakítás és új alapelvek szerinti újrarendezés helyett, ahogy manapság sem beszélhetünk elfuserált tervekről, hibás számításokról, a tervezési optimizmus jövőt elferdítő valóságáról, inkább a körülmények változásában illik keresni a fiaskó okát.

Ennek ellenszere tehát a reform, ami mindig megvilágítja a költségvetési hiány egyre sötétebb árnyától nehezen átlátható jövőt, s ahogy lenni szokott, az elméleti tartalmakat gyorsan a valóságba programozó USA-ban, általában a soros új elnök új tervekkel áll elő ezen a téren is. 

Donald Trump legutóbb nagyszabású adócsökkentési tervet hirdetett meg, amiből nem a gazdagok és jól értesültek, hanem minden amerikai részesülhet. Egyszerűbb és méltányosabb lesz a személyi  jövedelemadó rendszer, duplájára növekszik a családoknak juttatott évi támogatás, 17 helyett feleannyi kulcs teszi majd próbára az adózók türelmét, a vállalatok pedig 37 százalék helyett 20 százalékos társasági adó megfizetésével róják le tartozásukat az államkassza felé. Növekszik a gyerekek utáni támogatás, sőt még a házasság is visszanyerheti régi fényét: a hivatalos kötelék révén magasabb adókulcs alá eső párok nem fizetnek majd többet, mint korábban egyedülállóként. Az ígéretek szerint átalakul az ingatlanadózás rendszere is, ami nem a lakó, inkább a farmgazdaságok és kisüzlet-tulajdonosok érdekeit szolgálja majd.

A nagyszabású tervek azonban – ahogy az már lenni szokott – régen elfekvő elméletekről is lefújták a port. Néhányan ismételten látnak egy szalvétát, ami a ráfirkantottakkal együtt – kissé hosszabb kivitelben – később Nobel-díjat ért. Egykoron Arthur Laffer egy business lunch, vagyis üzleti ebéd alkalmával vetette papírra, jobb híján egy szalvétára az állam csökkenő szerepének, értsd alkalmazott adókulcsainak csökkentéséről szóló, később nemcsak a szakmai nyilvánosság által elismert elméletét. Ez röviden annyit tesz, hogy

Az elnök emberei – 1974-ben Gerald Ford szakembereiről volt szó – elégedetten nyugtázták a közgazdász okfejtését, amely még amerikai mértékkel mérve is hamar egy elnöki kampány része lett. Igaz, egy népszerű kaliforniai kormányzó, Ronald Reagan tűzte zászlaja mellé illatos keszkenőként az adócsökkentés tervét. Mint tudjuk, Reagan nyert és vele együtt Arthur Laffer is, mivel a közgazdász elméletének próbája egy grandiózus adóreformban öltött testet. Az elnök megválasztása után jelentősen mérsékelte a jövedelemadó-kulcsokat, hiszen gazdaságpolitikájának alapja a szabad versenyre épülő, az állami beavatkozást és persze elvonásokat minimalizáló adórendszer lett. 

Az elnök emberei pontos számításokkal elemezték a névadója után Laffer-görbének nevezett parabolát, megpróbálva meghatározni rajta az amerikai gazdaság pozícióját. Ami azért számított és számít ma is alapvető fontosságúnak,

Ha a gazdaság szereplői túladóztatottak, akkor a csökkentés az adóelkerülés mérséklődését, a kibocsátás növekedését és így alacsonyabb elvonási kulcs mellett is nagyobb adóbevételt eredményez. Ha viszont a gazdaság szereplői nem érzik túl magasnak a terheket, akkor inkább növelni lenne érdemes az adókulcsokat, mert ettől csökkenő mértékben, de még mindig emelkednének az állami bevételek. Az alacsonyabb adókulcsok azonban ebben a pozícióban az állami források szűküléséhez és ennek egyenes következményeként a hiány növekedéséhez vezetnek.

A reagani adóreform ebbe az irányba tett, óriási lépésnek bizonyult: bár az adóbevételek 1980 és 1988 között összességében majdnem megduplázódtak, az első években az óvatos adófizetők nemigen hittek a szemüknek, és nemhogy növekedett, hanem inkább csökkent az adóbevétel. Ez pedig óvatossá tette a politika embereit az adóelméletek iránt. Éppen ezért a méltányosság és igazságosság, mint alapelvek teljesítése, illetve a fair adórendszer, mint cél került a kampánybeszédek fókuszába, s most már a napi gazdaságpolitika célkeresztjébe. Mindez valóra válhat, ha a szenátusban végleg sikerül az elnöknek a szavazatok többségét az adóterv mellé állítani. Így az eddigi adóreformerek sorába ifjabb John F. Kennedy és Ronald Reagan mögé léphet a jelenlegi elnök is. 

Csak a neve mögé illő jelző még kétséges.

***