Százéves lett David Attenborough, így búcsúzik a közönségétől

Volt régen az a reklám, amelyben egy öreg bácsi arról beszél, milyen jó, hogy maradt még valami a régi jó dolgokból, aztán beleharap egy kekszbe vagy fogalmam sincs már, hogy mibe. Kicsit ilyen élmény 2026-ban leülni egy friss természetfilm elé, amelyet David Attenborough nem csupán narrál, hanem elmondja benne a teljes pályafutásának az egyik, ha nem a legmeghatározóbb momentumát. 

Miután a természettudós éppen ma ünnepli a századik születésnapját, és az IMDb alapján nincs egyetlen készülő produkció sem, amelyben bármilyen minőségben részt venne, könnyen lehet, hogy utoljára hallhatjuk a gondolatait, noha 

Attenborough 1978 januárjában találkozott először Dian Fosseyval Ruandában, akinek az életéből készült a Gorillák a ködben című film Sigourney Weaver főszereplésével, és aki tizennyolc éven keresztül tanulmányozta az emlősök viselkedését, végül pedig életét adta értük. Ugyanis tisztázatlan körülmények között meggyilkolták, feltehetőleg azért, mert minden erejével küzdött az emlősök turisztikai kizsákmányolása ellen. 

Az etológus tanította meg David Attenborough-t arra, miként közelítsen a gorillákhoz úgy, hogy azok befogadják, bár eleinte csak a megfigyelés céljával érkezett, nem számított arra, hogy tényleges kapcsolatot alakít majd ki az állatokkal. Egy alkalommal azonban egy fiatal példány, Pablo odamászott hozzá, ránehezedett és a szembefordítható hüvelykujjával megérintette. 

– fogalmazódott meg akkor benne, majd ezt követően végigkövette az említett élőlény életét és azt, hogyan lett felnőve a saját falkájának vezetője.

Sokan úgy vélik, hogy zenéről írni olyan, mint az építészetet eltáncolni, amivel nem értek egyet, mert egy dal háttértörténete sokszor izgalmasabb, mint a kész produktum. Viszont egy ilyen jellegű természetfilmet valóban kevésbé érdemes a szavak szintjén elemezni. Tény, hogy jól fel van építve, van egy íve, és kapunk egy csomó konfliktushelyzetet, miközben végignézhetjük az említett gorilla felnövését, a falkában való szerepének folyamatos változását, szóval lényegében egyfajta királydráma bontakozik ki előttünk, de nyilván nem shakespeare-i mélységben és tanulságokkal. Mégsem az élet szülte sztori az, ami igazán izgalmas, sokkal inkább annak a megfigyelése, hogy ezeket az állatokat lényegében éppen azok a mozgatórugók hajtják, mint az embereket. És nem véletlenül, 

És miközben ezekre rácsodálkozunk, elképesztően festői képeket látunk, a film a zöld gondolkodás jedi oldalát képviseli, azaz nem agresszív üzenetekkel, ideológiai színezettel próbálja az embereket környezettudatosságra nevelni. Ahogyan azt Attenborough lényegében a teljes munkássága alatt tette, az a filozófia érződik ki belőle, hogy először meg kell mutatni mindenki számára, mi is az, amit meg kellene védeni, aztán pedig remélhetőleg magunktól is jobb belátásra térünk. 

És ha már környezetvédelem, ritkán látni manapság olyan filmet, amelyik nem arra hívja fel a figyelmet, mi az, amit már végérvényesen tönkrevágtunk, hanem egy konkrét példán keresztül azt prezentálja, hogy képesek vagyunk olykor pozitív változásokat is elérni. Esetünkben a stáblista alatt nem azon kell keseregnünk, miként juttattunk egy újabb fajt a kihalás szélére, hanem üdítő módon az derül ki, hogy részben a korábban említett Dian Fossey munkásságának és az összefogásnak köszönhetően a hetvenes évek óta megduplázódott a gorillák száma ebben a régióban – ez az egyik legnagyobb természetvédelmi sikertörténet a világon. Mindennek az okát Attenborough a film végén úgy fogalmazza meg, hogy elkezdtünk mélyebben kapcsolódni ezekhez az állatokhoz. 

Ebben pedig valószínűleg nem is kis szerepet játszottak a hasonló filmek, amelyek újfent bizonyítják, jóval hatékonyabb, 

David Attenborough: Gorillák között – angol dokumentumfilm. Megtekinthető a Netflix kínálatában.

Nyitókép: David Attenborough: Gorillák között. (Netflix)