Nyilas hírlapíróból zsidómentő: íme Fiala Ferenc különös karrierje

Nemrég Ujváry Gábor történész izgalmas könyve kapcsán feltettük a kérdést: lehet-e egy antiszemita egyszerre zsidómentő is? A kérdés a huszadik századi magyar történelem kapcsán különösen fontos, hiszen félreértésekre adhat okot, hogy a legtöbb zsidómentőt szociáldemokrata, kommunista, esetleg kisgazda irányultságú emberként képzelik el. Valójában az üldözöttek mentése ennél jóval sokszínűbb jelenség volt, egészen eltérő motivációkból fakadhatott, és megítélésük sem volt egységes a második világháborút követően.

Az effajta két lábon járó ellentmondások egész soráról lehetne írni, az Ujváry könyvében említettek kívül – Hóman Bálint, Zsindely Ferenc, Makkai János, Mester Miklós és Kemény Gábor – Budaváry László és Zadravecz István páter is hasonló álláspontot képviseltek. Még különösebb eset viszont Fiala Ferencé, akinek effajta tevékenységét legjobb tudomásom szerint eddig tudományos vagy ismeretterjesztő munka sem dolgozta fel alaposan. (Futólag lehet maximum utalni Ungváry Krisztián Népszabadságban megjelent, 2003. július 5-i, tárgyi tévedéseket tartalmazó cikkére). Pedig esete egészen különleges, hiszen Fiala elsősorban arról ismert, hogy a nyilas Összetartás c. lap szerkesztője, 1944. október 15-e után pedig Szálasi Ferenc „sajtófőnöke” – valójában a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetője – lett.

Fiala 1904-ben született Kolozsvárott, mérnöki diplomát szerezett, de a korai hírekben elsősorban vívókarrierjével került be: 1927-től 1944-ig a Magyar Atlétikai Club (MAC) vívója, 1930-ban a kardcsapat tagjaként főiskolai világbajnok, az egyéni versenyben a 2. helyen végzett, 1932-ben és 1933-ban is a magyar bajnok kardcsapat tagja. 

1940-ben másfél évig katonai szolgálatot teljesített őrmesteri rendfokozatban.

Találkozását a nemzetiszocialista mozgalommal elsősorban sportolói pályafutásának, illetve nehéz anyagi helyzetének köszönhette: mivel mérnökként nem talált állást, ezért újságírásra adta a fejét, és a szélsőjobboldali Uj Magyarság sportrovatánál helyezkedett el, ilyen minőségében ismerkedett meg a magyar náci pártot szervező – és német ügynök – Pálffy Fidéllel. Pálffy mozgalmától 1938-ra a nyilas párthoz helyezkedett át, az Összetartásban megjelent cikkeiért fogházbüntetést is kapott. Írásaiban szélsőségesen németbarát, antiszemita és nyilas-párti szövegek szerepeltek, ami egy nyilas lapszerkesztőtől nem túl meglepő.

Ekkor, a sikertelen kiugrási kísérletet követően átvették a hatalmat, és a Sándor-palotába az új miniszterelnökség foglalhatta el a helyét: Szálasi volt a miniszterelnök- és az államfő egy személyben (Nemzetvezető), miniszterelnök-helyettese pedig Szöllősi Jenő volt. Fialát a háború után nyugaton letartoztatták és kiadták Magyarországnak, ahol népbíróság elé állították: az itt elhangzott vallomásokból rekonstruálható, hogy bár a nyilasok a régi gárda egy részét végkielégítés nélkül próbálták kirúgni a miniszterelnökségről, Fiala ragaszkodott az összegek kifizetéséhez, ezt az érintettek később meg is erősítették. Az egykori vívóból lett sajtófőnököt kollégái zárkózott, mérsékelt embernek írták le, akinek a viselkedése köszönő viszonyban sem volt a radikális cikkekkel, amiket megírt.

Fiala érdekes módon bűnösnek vallotta magát, és a legkevésbé sem próbálta tagadni, hogy szélsőséges cikkeit ő írta. Cserébe így védekezett: „A nemzetiszocialista mozgalomban inkább a szociális vonatkozása érdekelt. Az Összetartás című lap minden második számát azért kobozták el, mert reá mertem mutatni a feudalizmus, a nagytőke, a parasztkérdés problémájára, és támadtam a reakciót és a nagyklérust. (…) A fent vázolt problémák 80-90%-ban zsidókérdést is jelentettek, azonban ebben a vonatkozásban sem a szegénysorsú zsidókat támadtam, hanem a Chorin Ferenc, Weisz Manfréd- és a többi zsidó nagytőkéseket. (…) Hogy mennyire az uralkodó társadalmi osztály ellen írtam, igazolja az is, hogy a szociáldemokrata pártról írt könyvem revideálása alkalmából (…) azt kifogásolt(ák), hogy az uralkodó osztályokat erős hangon bírálom.” Ehhez annyit, hogy a nyilas sajtó valóban kritizálta a katolikus egyházat és a nagybirtokosokat, bár hogy a negyvenes években az „uralkodó osztályok” 90%-a zsidó lett volna, súlyos túlzás, az egyébként szociális nagyon is érzékeny Weisz Manfréd pedig már 1922-ben meghalt, így Fiala őt nem kritizálhatta. Fiala azzal is érvelt, hogy ő megtiltotta a sajtóban az antiszemitizmust október 15-ét követően, ami nevetséges érvelés volt: elég felnyitni bármelyik lap nyilas puccsot követő számait, és az ember útszéli zsidózásokat fog olvasni.

Kövesi Pálma arról beszélt, hogy a miniszterelnökségen „előszobája állandóan segítségre várakozó zsidókkal volt tele. Közöttük volt Komáromy Pál, Kosztolányi Dezső özvegye, és sokan mások. A svéd követség vezetője is többször kereste fel őt, hogy a svéd védettség alatt álló zsidók részére védelmet kérjen. (…) Közbenjárásnak eredménye köztudott, amiről úgy szereztem tudomást, hogy többször velem üzent ki a várakozó zsidóknak, máskor meg telefonbeszélgetéseinek voltam fültanúja.” A védlevelek, melyeket kiadott, Kövesi szerint „olyan tartalommal (bírtak), hogy amennyiben a védett személy ellen valami kényszerintézkedést foganatosítana bármely hatóság, úgy a miniszterelnökség értesítendő”. Komáromy Pál zsidó származású operaénekes egyébként korábban kormányzói mentesítést kapott, ezeket azonban a nyilasok nem vették figyelembe. Fiala szerint ezért olyan iratot állított ki számára, „mely szerint nevezett régi nyilas”.  

és a nyilasok már nem kezelték külön a vegyesházasságban élőket sem. „Felajánlotta Gárdonyban lévő nyaralóját feleségem részére. Mindezt minden ellenszolgáltatás nélkül tette.” Az ellentmondást így próbálta megfejteni: „Kétségtelen, hogy vádlott világnézete szélsőjobboldali volt, de őt mindig idealistának tartottam, aki amiben hisz, azt rendületlenül követi és elveinek útjáról semmi le nem téríthető. Anyagiakban hozzáférhetetlen volt.” Borbély Zoltán keresztény újságíró arról számolt be, hogy még évekkel korábban Fiala azzal támadta őt a sajtóban, hogy zsidóbarát. Borbély ezért párbaj útján követelt elégtételt, aminek nyomát élete végéig viselte. Korábbi konfliktusuk dacára Fiala őt is Gárdonyi nyaralójában bújtatta, miután kiderült, hogy a németek Borbélyt le akarják tartóztatni. Erről maga Borbély számolt be a népbíróságon.

Vallomása szerint a nyilas időszakban „szívesen fogadott és felajánlotta, hogy védlevelet állít ki számomra”. Radó azonban inkább a pártügyészségtől kért menlevelet, amelyet ugyan Fiala megpróbált beszerezni, de nem járt sikerrel. Fodor István vívó a neves zsidó származású vívómester, Fodor Károly fia volt. A népbíróságon arról beszélt, hogy tíz éven át tanította Fialát, és a német megszállás után segítségét kérte. Vallomása ugyan kissé zavaros — szerinte Fiala a korábbi kormányzói mentesítését “erősítette meg”, amit viszont a nyilasok nem fogadtak el —, ám arról világosan beszélt, hogy „vádlott segítségemre volt”, „egy nyilas razzia alkalmával a Hungária Szállóban tartózkodtam s a mentesítés alapján nem vittek el”. Azt is hozzátette, hogy „értekezésünk során egy arany karkötőt ajánlottam fel vádlottnak, amit azonban nem fogadott el”.

Urbach László Fiala „osztálytársa” volt, de nem derült ki, hol. „Október 15-e után a nyilasok mint zsidó származású egyént le akartak tartóztatni, én azonban megszöktem. Feleségemet és családomat azonban letartóztatták. 

 (…) Hálából autót ajánlottam fel neki, amit azonban nem fogadott el”. Láthatóan nála is rákérdeztek a Fiala viselkedésében tapasztalható ellentmondásokra, mert így beszélt: „Sokat gondolkodtam magamban azon és nem tudtam összeegyeztetni, hogy vádlott a sajtóban a legvadabb zsidógyűlöletet hirdette és ennek az ellenkezőjét cselekedte”. Fiala egyébként ennél több tanút szeretett volna beidézni — beadványán 15 név szerepel —, de úgy néz ki, a népbíróságnak ennyi is elég volt. A vádlott utolsó szó jogán arról beszélt, hogy „nem vezette hatalomvágy”, és hogy „lelki törés” történt nála, mert nem tudta támogatni a Szálasi-kormány zsidóellenes intézkedéseit. Mint mondta, szegény ember volt, és mindig tiszta kezű maradt, ezért enyhe büntetést kért.

A kommunista és a szociáldemokrata népbírók különvéleményt adtak be: szerintük halált érdemelt. Az ítéletet a Népbíróságok Országos Tanácsa halálbüntetésre változtatta, ám kegyelemre méltónak találta őt. Ironikus módon a népbírákat egyáltalán nem érdekelte, hogy zsidókat mentett, helyette azért találták kegyelemre méltónak, mert szegény sorból származott és mindig szociálisan érzékeny volt. A köztársasági elnök 1946. márciusában kegyelemből életfogytiglani kényszermunkára változtatta a büntetést. 1956-ban kiszabadult és nyugatra távozott.

ő írta meg Marschalkó Lajossal együtt a Vádló bitófák című antiszemita könyvet 1958-ban, és ezen kívül még számos zsidóellenes, (neo)náci cikk szerzője volt. 1988-ban hunyt el Saarbrückenben, bonyolult és néhány ponton már-már megmagyarázhatatlan – ám kétségkívül nagyrészt sötét – életművet hagyva maga után.

Fotó: Fortepan 72922