Prohászka Ottokár és a cionizmus: a szürke megannyi árnyalata

Manapság egyre gyakrabban találkozunk olyan katolikus megszólalásokkal, amelyekben az antiszemitizmus különböző formái jelennek meg. Éppen ezért érdemes visszanyúlni a múlthoz, és megnézni, hogyan viszonyultak a cionizmus kérdéséhez a korábbi magyar katolikus papok. Meglepő módon ezek az álláspontok sokkal árnyaltabb képet mutatnak, mint amit ma gyakran hallani. 

Hogy Prohászka Ottokár nem a talán kézenfekvő „elvárásoknak” megfelelően kezelte a zsidóság nemzeti mozgalmát – azaz nem utasította el azt zsigeri antiszemitizmusból -, már ismert volt a szakirodalom előtt. Fazekas Csaba történész kiemelte egy tanulmányában, hogy bár a püspöknél a cionizmus támogatásának gondolata jelen volt, azt nem szabad valamifajta filoszemitizmus, a zsidóság iránti szimpátia jeleként kezelnünk. Mindazonáltal megannyi forrás arra látszik utalni, hogy Prohászka gondolkodásában a cionizmus gondolatkörének ismerete komoly szerepet játszott, és hogy a korabeli „érdekelt” - elsősorban zsidó vagy antiszemita - sajtó is kiemelten foglalkozott a püspök ezen téren tett állásfoglalásaival. Példának okáért az Egyenlőség nevű zsidó lap Prohászkát „a cionizmus legnagyobb apostolának” titulálta, 

Noha naplójában és név nélkül publikált cikkeiben már foglalkozott a zsidósággal – erősen antiszemita hangon –, első összefoglaló írása a bécsi Neue Reich hasábjain jelent meg 1919-ben, A zsidókérdés Magyarországon címmel. Amellett, hogy az írás a szokásos antiszemita kliséket tartalmazza,

Szintúgy fontos forrás erre nézve a numerus clausus vitájában elmondott beszéde, illetve interjúja, melyet 1921-ben adott a Zsidó Szemle nevű cionista orgánumnak.

Előbbiről a numerus clausus vitájában elmondott beszédében szólt: „A zsidóság fejlődése, ha egyáltalában lesz, akkor csakis a zsidó nemzeti eszme irányában kép­zelhető (...)  nem tagadhatjuk, hogy a zsidóságban igenis a nemzeti eszme irányában megindult fejlődés a jövő útja (...) Ez egy fejlődés, ez a géniusz fejlődési iránya. (...)”. A liberalizmus térvesztéséről pedig 1919-es cikkében kifejtette, hogy a „doktriner liberalizmus” tételeivel szemben az asszimiláció nem tüntette el „az antropológiai ellentétet és idegenséget” zsidó és nem zsidó között. Noha elismerte, hogy főleg a zsidó értelmiség egy része igyekszik hasonulni a többségi társadalomhoz, addig „különösen az utóbbi időben a kimondottan zsidó öntudat és a zsidó közösségi érzés nagyon is kifejlődőben van”. Érdekes módon ezt nem ítélte el, hanem megállapította, hogy ez „indította meg a cionista mozgalmat”, mégpedig azzal a folyamattal egy időben, mikor szerinte „a magyarság (...) észbekapott és felismerte a zsidóban az idegent”. Prohászka úgy vélte, hogy a zsidóság szerinte való asszimilálhatatlanságát párhuzamosan a zsidóság maga is felismerte. „Ez a felismerés megborzongatta a zsidóságot. Maga is beismerte, hogy ő idegen, és mint ilyen, egy idegen államban nem lehet hangadó (...). A zsidó idegen volt és idegen maradt és nem asszimilálódott”. Kéziratban maradt zsidótárgyú esszéjében is kiemelte, hogy a cionisták „következetesen” látták ezt a helyzetet.

Érdeklődését nyilván nem a Közel-Kelet napi politikája, hanem az a tétel kötötte le, mely szerint a zsidóság immár „hivatalosan” is nemzetiség lenne. Nem is véletlen, hogy érvelését a Balfour-deklaráció magyar belpolitikai relevanciájáról 1920-ban, a numerus clausus parlamenti vitájában is megismételte – nem a tanulói kvóta, hanem a „nemzetiségi” definíció tételének erősítésére. Utóbbit erősíti Sándor Pál zsidó származású liberális képviselő válasza is, melyet Prohászkának címzett: „A különbség közöttünk egysze­rűen az, hogy Prohászka t. képviselőtársam átszól [a határon túli zsidóknak], hogy legyetek jó cionisták, mi pedig átszó­lunk, hogy legyetek jó magyarok. Hogy mi hasz­nosabb, az-e, amit mi teszünk, vagy pedig az, amit a t. nemzetgyűlési képviselő úr proponál, azt a Nemzetgyűlés elbírálására bízom”. Prohászka négy nappal korábbi beszédében ugyan nem a határon túli zsidóságról szólt, Sándor Pál viszont a nacionalista szólamok ügyes, noha végül sikertelen felhasználásával terelte olyan mederbe érvelését, mely a jobboldalról támadhatatlan volt (elvégre senki sem sokallhatta a magyarság számát az utódállamokban).

Éppen Sándor Pál és hasonlóan zsidó származású, szabadelvű képviselőtársa, Bródy Ernő esetében feltűnő ez, akik már Prohászka eredeti beszédét is gyakori bekiabálásokkal színesítették („Soha!” „Bolondság!” „Lehetetlen utópia!”). Prohászka erre úgy felelt, hogy „Sándor Pál t. kép­viselőtársam szavához kétség nem fér, én el­hiszem, hogy ő nem cionista, és elhiszem, hogy ő nem akar cionista lenni és hogy a budapesti és általában a magyarországi zsidók közül tudni sem akarnak sokan a cionizmus­ról (...). Az egyes ember állásfoglalásától függ, hogy ő a maga részéről megtarthatja-e teljes lojalitás alapján hűségét Magyarország­hoz; beválhat igazán jó magyar polgárnak: 

Hogy azután ezzel szemben az egyesek milyen állást foglalnak el, az az ő joguk, az az ő érdemük. De az nem változtat e tézisen”.

Mondanivalóján 1921. február 11-ei interjújában finomított - noha nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ekkor kivételesen egy zsidó orgánumnak, nevezetesen a Zsidó Szemlének nyilatkozott, s így az üzenet közönségre hangolásának célja is szerepet játszhatott fogalmazásában. Prohászka ekkor arról beszélt, hogy a teljes asszimiláció gondolatát - azaz a nemzeti és vallási hasonulást - elfogadhatónak tartja hazai téren, ám ha valaki „zsidó akar maradni”, akkor az előtt a cionizmus útját tartja egyedül járhatónak:

Mert az a megállapítás, hogy a zsidóság nem nemzetiség, hanem csak felekezet, voltaképpen abszurdum. (...) Az orientális tradíció szerint (...) felekezet és nemzetiség egy elválaszthatatlan egységet alkot. Nem léphet ki valaki a nélkül a zsidó nemzet kötelékéből, hogy egyúttal vallását is el ne hagyja, aminthogy nem történhetik ez megfordítva sem. A zsidóság előtt tehát két út van: ha zsidó akar maradni, a cionizmus, ha nem, akkor a föltétlen asszimiláció. Megvallom, hogy asszimiláció alatt én itt, a vallásból való kilépést is értem, mert e nélkül csakugyan nem lenne igaz és őszinte a zsidóság asszimilációja”. Az interjúban egyenesen így fogalmazott:

És látja, engem antiszemitának tartanak. Miért lennék antiszemita? Van eszemben. Azért, mert a numerus clausus mellett beszéltem. Magyar és keresztény ember vagyok, csak természetes, hogy a magyarság és a kereszténység érdekeit képviselem?” – nyilatkozta, erősen elbagatellizálva saját korábbi, kirekesztő nyilatkozatait. 

Vajon a kivándorlást is követelte-e Prohászka azoktól a zsidóktól, akik „zsidók akarnak maradni”? Erre a kérdésre választ adott interjújában, ahol úgy fogalmazott, hogy a cionizmus „még nem jelenti egyszersmind azt is, hogy no, most minden zsidó azonnal vándoroljon ki Palesztinába. Hová, minek? Palesztinába még házak kellenek, fejlődés, utak, közlekedési eszközök, élet hiányzik még onnan, szóval mindaz, ami nélkül kultúrember nem existálhat [létezhet – V. L. B.]. És a zsidóságnak, mint nemzetiségnek nem szabad elzárkóznia a magyar társadalmi élettől. A kapcsolatot mindenesetben meg kell tartanunk egymással”.

Mint mondta, „igaz viszont, hogy amennyire én a magyarországi zsidóságot ismerem, azt látom, hogy itt a magyarországi zsidók között nincs nagy talaja a múlthoz való ragaszkodásnak. Csak olyan zsidókat látok itt túlnyomólag, akiknek lelkén ferde törekvések elmosták a kontúrokat, akik nagyhangon verik a mellüket, hogy »igenis, mi jó magyarok vagyunk!« Én ezeken – bocsánat – csak nevetni tudok. Dehogy is tudják ezek a jó urak, hogy micsodák ők, dehogy is tudják. Igen, lehet asszimilálódni, ahogy tud a tót, a sváb, a szász, tudhat a zsidó is, de akkor egészen tessék asszimilálódni, és ha már a magyarsághoz csatlakoztak, tessék minden szálat elszakítani, ami a zsidósághoz kötötte őket. De egyszerre ezt is meg azt is?! Ezt nem lehet. Ez torz állapot, és lehetetlen állapot”.

Ahogyan Francis Nicosia történész már rámutatott, nehéz lenne meghúzni az egyértelmű határt azon lelkes keresztények között, akiknek megmozgatta a fantáziáját a zsidó állam restaurálására, és azon antiszemiták között, akik csak „meg akartak szabadulni” a zsidóktól. Prohászka sorainak szövegkörnyezete egyértelművé teszi, hogy rá is igaz lehet Charles Strozier amerikai történész ítélete, mely szerint egyes keresztény cionisták „szeretetüket fogalmazták meg a zsidó ügy [a cionizmus – V. L. B.] iránt, s közben érzéketlenül beszéltek a zsidók kipusztításáról”. A történész itt a „kipusztítás” kifejezést a kollektív megtérítésre használta, mely tételt Prohászka explicite is megfogalmazta. S noha bizonyos tiszteletet Prohászka is tanúsított – például a Zsidó Szemlének adott interjújában – a judaizmussal szemben, a numerus clausus törvény vitája során elmondott beszédében egyértelmű antiszemita kliséket vonultatott fel az ország „elzsidósodásáról”. Fenti nyilatkozatait csakis megannyi antiszemita cikkével, kiszólásával és beszédével szembeállítva lehet és kell értelmezni, már csak azért is, mert a püspök keresztény cionizmusának korabeli zsidó megítélése korántsem volt egyértelműen pozitív.

Ez az ellentmondás nemcsak elgondolkodtató, hanem arra is figyelmeztet, hogy a történelmi szereplőket és jelenségeket nem lehet leegyszerűsített kategóriákba sorolni. Érdemes tehát árnyaltan tekintenünk a múltra, és elvetni azt a kényelmes feltételezést, hogy a katolikus egyház – konkrétabban annak főpapjai – mindig egységes álláspontot képviseltek volna a cionizmus (manapság: Izrael) kérdésében.

Fotó: Wikimedia Commons