Lehet egy antiszemita egyszerre zsidómentő is?

Fotó: Fortepan 136460. Sárga csillagos család 1944-ben.

Pettykó János egyetemi főtanácsos hangosan vett részt a második világháború véget előtt az antiszemita propagandában, ám maga több tucat zsidó beteg elszállítását akadályozta meg egy budapesti klinikáról. „Antiszemita-e, aki zsidózott?” – tette fel a kérdést egy újság, amely beszámolt népbírósági peréről. Végül az ítélet megadta a választ: „Aki valóban antiszemita beállítottságú, az nem ment meg saját kezdeményezése alapján és saját személyének veszélyeztetése mellett száz zsidót”. 

Ez a (kötetben nem szereplő) történet jutott az eszembe, amikor az Antiszemita zsidómentők? c. könyvet olvastam. Bizonyos, hogy 

a Magyar Napló kiadásában Ujváry Gábor történész, a VERITAS Történetkutató Intézet általános és tudományos főigazgató-helyettesének tollából. 

A könyv öt olyan jobboldali, alapvetően a zsidóságra negatívan tekintő politikus életútját járja körül, akik a német megszállás és a holokauszt alatt revideálták korábbi nézeteiket, és a zsidók mentésébe fogtak. Mint a szerző írja, az életutak segítségével be kívánja mutatni, hogy „a történelmet a jó és a rossz harcának gondoló, fekete-fehér szemléletű megközelítéssel szemben miért fontos az árnyalt látásmód az egyes korszakok és személyiségek tetteinek ábrázolásakor, értékelésekor”.

Az 1944-es német megszállásig hárman (Hóman, Zsindely és Makkai) kormánypárti, ketten pedig ellenzéki politikusként tevékenykedtek (Mester az Imrédy-féle Magyar Megújulás Pártjához tartozott, Kemény pedig nyilas volt). A német megszállást követően Zsindely visszavonult a politikától (naplója nemrég jelent meg, arról itt írtunk), Makkait pedig az elsők között tartóztatta le a Gestapo. Hóman a felkínált miniszteri tárcát visszautasította és éles levélben bírálta a megszállást Edmund Veesenmayer német birodalmi követ előtt, ám a Sztójay-kormányt továbbra is támogatta. Mester ismét kormánypárti lett, az 1944 májusáig a keleti fronton harcoló Kemény pedig a nyilas puccsig többé-kevésbé ellenzékben maradt.

a sorból egyedül Zsindely maradt ki, noha őt később kitelepítették (pontosabban „szabad elköltözésre” kötelezték). Hómant és Keményt halálra ítélték (utóbbit ki is végezték), Makkai végül megúszta az eljárást, ám őt is kitelepítették.

Ujváry legalaposabban elemzett alanya kétségkívül Hóman, akivel a szerző már sokat foglalkozott. Hóman antiszemita, németbarát, de a holokauszthoz szükséges népirtó antiszemitizmustól távol álló személynek mutatkozik meg. Egy helyütt azon filozofált, hogy egy német győzelem „százszázalékos völkisch Ungarnt jelent”, ezért úgy vélte, „szárazon kell tartani a puskaport”. 1944. július 10. körül mentesítések ügyében kereste fel Sztójay miniszterelnököt, mentesíteni akarta többek között Ligeti Miklós szobrászt és a „félvér” Benedek Marcell írót, Benedek Elek fiát is. Ennek ellenére tagja lett a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének (köznyelven „nyilas parlament”), majd Ausztriába menekült.

Hasonlóan érdekes életutat járt be a többi, könyvben szereplő figura is. Zsindely naplója tele van antiszemita kiszólásokkal, mégis zsidókat mentett a megszállás alatt (köztük Apró Antalnét és kisfiát). Felesége 2001-ben megkapta a Jad Vasemtől a Világ igaza díjat. Makkai János éleslátó politikus volt – 1932-ben megjósolta a szovjet-német megegyezést, a Berlin-Róma tengelyt és a német-lengyel háborút! –, viszont ő volt az első zsidótörvény kezdeményezője és a második zsidótörvény parlamenti előadója. 

Később a cionistákat támogatta nem-zsidóként, és próbálta enyhíteni (sikertelenül) a munkaszolgálatosok helyzetén. (Annyiban lóg ki a sorból, hogy a német megszállás alatt szinte végig fogságban volt, vagy rejtőzködött, így „zsidómentő” effektíve nem volt).

a német megszállás alatt azonban a mentesítésekben járt közben, többek között olyan személyek ügyében segédkezve, mint Kőrösy Kornél, Szabolcsi Bence, Turóczi-Trostler József, Goldziher Károly, Füst Milán, Heltai Jenő vagy Sárközi György (utóbbi a nyilasuralom alatt mégis a holokauszt áldozata lett). 

Kemény nyilas külügyminiszterként kormányzati szerepét használta fel zsidók segítése ügyében, ez mondjuk a bitófától nem mentette meg.

A kötet nem mentegeti a korabeli kollaboráns magyar állam szerepét a holokausztban. Mint írja: a magyar közigazgatás letagadhatatlan, aktív szerepet játszott az 1944-es deportálásokban. Eközben nyitott arra a lehetőségre, hogy egyes, összetett és néha ingadozó, önmagukkal is vitatkozó történelmi szereplők nem írhatók le egyszerű sémák mentén, és karrierjük teljes egészét, holisztikusan kell szemlélni. Amennyiben nem vagyunk nyitottak a történelmi ellentmondások elemzésére és befogadására, úgy az olyan bonyolult és sokszínű életutakat, mint Hómané vagy Zsindelyé, nem is tudjuk értelmezni. Ujváry könyve a tisztánlátás és a megértés irányába mutat, és minden történelemkedvelő és történész polcai helye van.

Ujváry Gábor: Antiszemita zsidómentők? Hóman Bálint, Zsindely Ferenc, Makkai János, Mester Miklós és Kemény Gábor 1944-es szerepének előzményei. Bp., Veritas-Magyar Napló, 2024. 166. o.