„Magyar vagyok, semmi más” – Horthy-kori miniszter naplója a háború borzalmairól

Zsindely Ferenc mára szinte elfeledett politikusa volt a Horthy-kornak, pedig akkoriban bizonyosan sokan kapásból ismerték a nevét: a jogász végzettségű Zsindely volt minisztériumi titkár, kincstári főtanácsos, államtitkár, kormánypárti országgyűlési képviselő, legmagasabb posztja pedig 1943. március 29-étől 1944. március 22-éig a kereskedelmi és közlekedésügyi miniszteri szék volt a Kállay-kormányban.

1941-1946-os naplója, mely Szekér Nóra történész értő szerkesztésében, az ÁBTL és a pécsi Kronosz kiadásában jelent meg, korábban kiaknázatlan betekintést enged a Horthy-korszak elitjének gondolataiba a második világháború forgatagában. 

Noha a megelőző évek bejegyzéseiből is bőven lehet izgalmas gondolatokat, megállapításokat idézni, itt főleg a német megszállás környékére fogok koncentrálni. Zsindely már ’44 március 18-án

ezt egyébként vezetők, vagy éppen „jól értesült” cionista aktivisták már valóban valamivel korábban tudták, más forrásokból is világos.

Érdekesség, hogy a megszállás napján Zsindely feljegyzi az ellenállás egy mára ismert és bizonyított, sokáig legendaként kezelt példáját: hogy

Zsindely érzékletesen írja le a miniszterelnökségen uralkodó hangulatot ezen hajnali órákban: „Az elnökség kapujában a szokásos rendőrőrszemen felül vagy tucatnyi szuronyos katona, odafent pedig felháborodás, tanácstalanság, izgalom. A miniszterelnök, belügyminiszter, Incze Péter, Kállay Kristóf, néhány tábornok, jövő-menő vezérkari tisztek, feketekávé, cigarettafüst”.

„(A) németek (...) minden oldalról körül akarják Budapestet zárni. Mi lehet ez? Disznóság, árulás, határtalan ostobaság. Telefonon jelentések érkeztek, a sarkokban és ablakokban tisztek vitatkoztak. Mit kell tenni? Fegyveresen ellenállni, vagy várni? Felriasztani a helyőrségeket?

Ezt követően így ír: „A német katonai attasé ment, s jött félóránként, s mindig egy-egy kávéskanállal elárult a németek tervéből. Hogy Budapestet minden irányból körülzárják, de a határánál megállnak, a városba nem jönnek be. Hogy a polgári hatóságok ügykörébe nem avatkoznak, de az Istenért, ne tanúsítsunk ellenállást! A magyar véderőt nem fegyverzik le. Adogatta be kávéskanállal a híreket, frissen kapott táviratokra hivatkozott, – reggelre kiderült, hogy az összes parancsot saját maga hozta tegnap Berlinből.” „Így állunk annak az ígéretnek a betartásával, hogy Magyarország szuverenitását tiszteletben tartják, s a hatóságok munkájába nem avatkoznak” – tette hozzá.

Zsindely Ferenc (fotó: Múlt-kor)

Horthy hazatérte után a koronatanács leírása is igen érdekes a naplóban. A történészek máig sokat vitatkozni Horthy szellemi frissességén, állapotán a német megszállás idején. Egyesek szerint leépült öregember volt, mások felvetik a lehetőségét, hogy manipulációra képes, ravasz politikus volt. Zsindely így ír:

76 éves, két napja aludt is, nem is, megjárta közben a kálváriát, s most itt ül az asztalfőn frissen, fiatalosan és minden jegyzet nélkül szabatosan, sőt szellemesen foglalta össze kb. félórás beszédben a történteket. Hitlerrel háromszor beszélt tegnap, s pontosan tudta, mit mikor mondott, s ő mit felelt rá.”

Zsindely szerint Horthy arról beszélt, Hitler „bizalmatlanságának indokául főként a zsidókérdés magyar kezelését, a sajtópolitikánkat és az angolszászokkal való titkos megegyezésre törekvésünket jelölte meg, amely utóbbira állítólag tömegével vannak bizonyítékaik.” Erről egyébként Borhi László, az Indiana Egyetem történészének írásában lehet többet olvasni, még a „régi” Indexről. 

Zsindely naplója a kaotikus viszonyokra, a korlátozott információáramlásra is utal a megszállás első napjaiban. „Tegnap nem mentem le a városba, s reggeltől estig a könyvtáramat rendeztem, ill. rendeztem volna, ha minduntalan rám nem nyitja az ajtót valami látogató. Többnyire atyafiság. Mondtam nekik, hogy olyan részvétteljes pofával jönnek, mintha csak halott lenne a házban. Annyi rémhír kering a városban velem kapcsolatban is, hogy személyesen jönnek meggyőződni róla: letartóztattak-e, félholtra vertek-e, vagy tán agyon is lőttek?”

De Zsindely kijavította őket, hogy nem őt végezték ki, hanem Bajcsy-Zsilinszky Endrét (akit ugyan meglőttek, de – még – nem végezték ekkor ki). Zsindely végül nem kapott szerepet az új, kollaboráns kormányban. 

A miniszter naplójából végi egyfajta harmadikutasság, különállóság süt: „Úgy látom, az antiszemiták engem filoszemitának tartanak, a filoszemiták antiszemitának, – az angolbarátok nácinak, a németbarátok anglofilnak. Egyik skatulyába se férek teljesen bele. Magyar vagyok, semmi más.”

Írásában több helyen is megmutatkoznak antiszemita előítéletei, de mint a korabeli elit többsége, ő is elborzad a holokauszt eseményein: „A zsidóknak sárga csillagot kell hordaniuk, nem lehetnek ügyvédek, tisztviselők, elveszik az autóikat, telefonjukat, rádiót, nem ülhetnek taxiba, nem utazhatnak vasúton: sajnos csupa aljas dolog. Mennyit magyaráztam ennek a szerencsétlen Kállaynak, hogy a zsidók tutujgatása feltétlenül radikális antiszemitizmushoz fog vezetni. Nem hitte. S nem hitték a zsidók sem. Most itt van. Radikálisabban, semmint hittem volna.”

A deportálásokról később megjegyezte, hogy ő sem ellenezné a zsidók eltávolítását az országból, de nem így. „Valljuk be őszintén, hogy ugyanúgy bántunk el velük, mint a bolsevisták a burzsujokkal. Mi a zsidókra haragudtunk, ők a burzsujokra. A haragunknak egyformán undorító módon adtunk kifejezést.

Írásából egyértelmű, hogy ekkor még csak főleg az öngyilkosságoktól féltette a zsidókat, nem írt gázkamrákról vagy szelekciós folyamatról Auschwitzban. 

A bombázások rendszeresen jelennek meg naplójában. Kezdetben még egyfajta látványosság, majd később már ő és felesége is óvóhelyre mennek. A feljegyzett számok megdöbbentők, látható, hogy ez egy máig feldolgozatlan traumája a nemzeti öntudatnak. De kritikával is viszonyul a naplóíró az ellenpropagandával szemben is: „Új és borzalmasan művészietlen plakátok jelentek meg Budapest falain. Egy ordító kisgyereket ábrázol, amely azonban talán mégis inkább egy holland vénasszony, s ezt kiabálja: »Én is hadicél vagyok?«” (A plakátot lásd itt, a modell egyébként a színész Páger Antal kislánya).

„Nyilván az angol repülők ledobálta robbanó játékszerekre céloz. Ezekből egy kollekciót ki is állítottak valami kirakatban, de még senkivel nem beszéltem, aki ilyet talált, vagy általa megsérült gyereket látott volna. Múltkoriban az összes lap tele volt egy állítólagos Magyar Rozika nevű Somogy megyei kisleánnyal, aki két kézfejét és a szeme világát így vesztette el, – de igen propaganda ízű a neve, illetve miért csak »Somogy megyei«? Miért nem adják meg a falut, ahova való?” – így Zsindely. 

A hiányokról szóló soraival a mai ember is tud azonosulni: „Kertészkedtem, mint különben nap mint nap. Lehet, hogy a honnak is jót tett a bukásom, de a kertünknek mindenesetre jót tett. Ha még három évet megérhetnénk szabadlábon és elevenen, hiszem, hogy bárki megnézhetné. Három évet is csak azért mondok, mert nem kap az ember növényt. (...) Fene dolog ez a háború. Az idén például sem gyümölcsfát, sem rózsát nem tudtam szerezni sehol. Egy szálat sem. Amit kapni, annak persze méregdrága az ára. De túl vagyok azon, hogy ezen mérgelődjek.”

A szöveg egyéb részletei is kimondottan érdekesek, informatívak, néha a kiváló humorú szerző érdeme, hogy szórakoztatók is. Zsindely írása a második világháborús összeomlás előtti néhány évtől a kiépülő szovjet típusú diktatúra első éveiig követi hazánk történetét. A napló néhány tévedését, téves információját az alapos jegyzetapparátus teszi helyre. A naplót mindenkinek olvasásra ajánljuk tehát, aki Magyarország ezen korszakának története iránt érdeklődik. 

Miniszter a frontvonalban. Zsindely Ferenc naplója 1941. február 25. – 1946. március 9.

Szerk. Szekér Nóra (ÁBTL Kronosz, Bp.-Pécs, 2021). 793 oldal. 

Nyitóképen: Panzer­kampfwagen VI B a Halász­bástyánál  1944-ben. Fotó: Fortepan / Album076