Függetlenül az igazságtól – így kebelezte be a diktatúra a bírói függetlenséget

Zinner Tibor jogtörténész lenyűgöző munkabírással dolgozik, hiszen még nem egészen három éve jelent meg 766 oldalas monográfiája-adattára a bírói és ügyészi akadémia 1949 és 1954 közötti működéséről a Nemzeti Emlékezet Bizottságának gondozásában „Gyorstalpaló, elvtársaknak” címmel, de máris újabb, ezúttal kétkötetes, 932 oldalas munkát tett le az asztalra.

Az új kötet címe „A bírói függetlenségről 1945 előtt és után”, kiadója a Szuverenitásvédelmi Hivatal, és témája – mint ahogyan azt a tömör cím is jelzi – annak vizsgálata, mennyire tudta a XX. századi – illetve a XXI. századi – magyar bírói kar megőrizni függetlenségét, mely ugyan elméletben működésének sine qua nonja, a gyakorlatban azonban rendszeresen sérült, egyes időszakokban pedig gyakorlatilag megsemmisült.

a kezdetektől a rendszerváltoztatásig – az '56-os eseménysorokon keresztül az utánuk következő drámáig és a lassú változások engedélyezéséig, majd az Alaptörvényig terjedő vonatkozó mozzanatokat. Azokra is dokumentáltan kitér, amelyek napjainkig rejtve maradtak még a szélesebb jogásztársadalmon belül is.

Bemutatja, hogyan vált matematika kérdésévé a marasztaló ítélet; miképp szerzett nem kevés jogászi támogatással – a ,,folyó háború" során – hatalmat a Magyar Dolgozók Pártja, s mit tett programja megvalósításakor. A háborút követő igazságszolgáltatás egyszerre csapott le köztörvényesre és a piacon Rákosit szidó nénikre, náci kollaboránsokra, és Moszkvának meg nem hajló csepeli kommunista ellenállókra. Ami velük történt, arról utóbb, 1956. szeptember 1-jén úgy írt dr. Piukovich József, 1939–1945 között volt országgyűlési képviselő kegyelmi kérelmében, értékelve, amit annak idején átéltek, hogy „megértettem a népbíróság gyakorlatát, amelynek nem az igazság megállapítása, hanem a kollektív megtorlás volt a célja”. Ám akkoriban nem ettől, hanem attól visszhangzott a politikai aréna, hogy a fertőző métely még nincs kivágva, hogy az igazolások csődöt mondtak, hogy a reakciósok, jobboldaliak még mindig fontos beosztásokban vannak, a demokratikus kibontakozást akadályozzák és így tovább. Így voltaképp ismét előjött a jól bevált és oly gyakorta alkalmazott trükk: nem mi, munkáspártiak, hanem ők, a reakciósok támadnak, mert keményen védik a hatalom sáncai mögül beosztásaikat, ezért van szükség az ellentámadásra – foglalja össze Zinner. Persze a történet sosem fekete-fehér. Piukovich történetesen „fején találta a szöget”, amikor a népbíróságokról írt, ám maga is „megérte a pénzét”, hiszen – mint arról primer forrás maradt fenn – a kollaboráns honatya az 1944-es megszállást követően átadta a Gestapónak Deák Leó főispánt. Utóbbinak náciellenes kiállását a jugoszlávok honorálták – egy jogerős és végrehajtott halálos ítélettel. Fontos, hogy Zinner ezekre az ellentmondásokra felhívja a figyelmet, könyve így válik a történelmet annak minden árnyalatával együtt bemutató, kiegyensúlyozott, a történészi krédót – „harag és elfogultság nélkül” – a legmesszebb menőkig szem előtt tartó mesterművé.

Majd a kádári infernó bugyraiból feltárul, hogy a hatalomnak miért nem volt semmi ,,elég". A kötetekben oldalak olvashatók a Kádár-uralom legtitkosabb törvénysértő testületéről, a Koordinációs Bizottságról. Nem hallgat a feldolgozás arról, hogy Rákosinál 1953-ban, Kádárnál és körénél 1962-ben lettek bűnbakok bírók, ügyészek és ávósok. Ők maguk is súlyosan megsértették a törvényeket, de részben mások helyett távolították el őket. A munka feltárja az 1963-as és 1970-es közkegyelmi eljárások összefüggéseit is. A négy és fél évtizedről írottakat az igazságügyi reformcsomag bemutatásáról s részbeni elodázásáról, valamint a korabeli ítélkezésről és a tárca alóli lopakodva menekülésről szóló fejezetek zárják.

A szerző a tőle megszokott, személyes szempontokat is gyakran a szövegbe szövő (ám azokra mindig nyíltan és egyenesen utaló, az olvasót soha meg nem tévesztő!) stílussal feltárja, miként indult a jogharmonizálással a teljes bírói függetlenség felé a honi jogalkotás, miképp jellemezhetők a szervezetileg s személyileg garantált bírói függetlenség első évei. Bár ennek a témának a részletes ismertetése meghaladja a huszadik századdal foglalkozó recenzens képességeit és érdeklődési körét, ám rögzítsük, hogy a kötet olyan kérdésekkel is foglalkozik, miszerint mi volt a mindmáig titokban tartott 2008. szeptemberi vihar a Legfelsőbb Bíróságon? A kötet az Alaptörvény és a bírói függetlenség értékelésével zárul. Annak kifejtése sem marad el, hogy a szerző miért nem írta még tovább ezt a könyvet. A kiadványban széles körű irodalomjegyzék segít az eligazodásban. Ismert és háttérbe húzódó jogászok, politikusok garmadáját felölelő életrajzok sorjáznak hosszú oldalakon keresztül. A feldolgozáshoz helység- és földrajzinév-, valamint névmutató, végül rövidítések jegyzéke készült.

Bár első látásra a jogtörténet nem a legizgalmasabb területek egyike, Zinner Tibor mégis (és ismét) letehetetlen könyvet alkotott, mely nem csak olvasmányos és alkalmanként hátborzongató, de közben nem ad alább a tudományos igényességből és megkerülhetetlen szakirodalom is egyben – röviden: csakis ajánlani lehet az olvasónak és a szakmabelieknek egyaránt. 

Fotó: Wikimedia Commons