Még mindig profi a Tankcsapda élőben, kár, hogy nem sokat hallottunk belőle

Közhely, de a Tankcsapda tényleg olyan, mint a foci: mindenkinek van róla véleménye. Aki ebben az országban nőtt fel, és kicsit is beszippantotta a rockzene, az egyszerűen nem tudta kikerülni őket az utóbbi közel negyven évben. Rám mondjuk a Junkies vagy az Alvin és a mókusok nagyobb hatást gyakorolt, nemcsak azért, mert közelebb éreztem magamhoz a punkosabb hangzást, hanem egy egészen banális ok miatt: az említett előadók a megboldogult Wigwamban vagy a Ráday Klubban léptek, ahol lehetett utána after bulizni, a Tankcsapda viszont mindig a Pecsában, ott pedig koncert után kalap-kabát. De nem igazán volt olyan év, hogy valamelyik fesztiválon ne láttam volna őket, így hiába nem az ő dalaikra pattant ki soha a szemem ébredéskor, egész jól ismerem a teljes életművüket. 

És nyilván egy ilyen hosszú ideje működő magyar együttes nagyon nehéz helyzetben van; a rajongók egy része még mindig elvárja tőlük az állandó megújulást. Míg az Iron Maiden vagy a Metallica, ha akarnák, bátran megtehetnék, hogy minden alkalommal ugyanazt a műsort adják elő, hiszen hosszú évek is eltelnek még egy frekventált városban is két fellépés között, addig egy hazai bandára könnyebb ráunni úgy, hogy rengetegszer megnézhetjük őket.

amikor 2017-ben például utoljára a Papp László Sportarénában játszottak, akkor a közönség közepén helyezkedett el a színpad, most pedig, hogy visszatértek, valami hasonló nagy durranásra számítottam, de nagyon nem akart eljönni egy ideig. 

Az már kezdés előtt látszott, hogy nem sikerült megtölteni a helyszínt, az ülő szekció enyhén szólva is foghíjas volt, de az álló rész is igencsak szellős volt. Mindez abból a szempontból nem meglepő, hogy jelenleg nem a Tankcsapda az az előadó, amelyért a tinik megőrülnek, teljesen mások a trendek, illetve 

Egyrészt a rajongók egy része valószínűleg a magyar–szlovén meccset választotta, másrészt szintén szombat este lépett fel a Quimby az MVM Dome-ban, és tök más műfaj persze, de egy generációba tartoznak, sokaknál ugyanazokat a nosztalgikus húrokat pengetik.

Viszont kezdés előtt sem lehetett azt érezni, hogy itt valami nagy dolog készülődik, hátul állva legalábbis nem skandálták a nézők a zenekar nevét, a legtöbben enerváltan álldogáltak. Aztán amikor a Fűrész dallamaira bevonult az együttes, nem lehetett volna azzal a borzalmas koncertkritikai közhellyel élni, hogy felrobbantották a színpadot. 

Sötétkék fényekbe burkolózva vágtak bele, olyan puritán hatást keltett a látvány, mintha csak előzenekarok lennének, ráadásul a relatív friss Ez az a nappal indítottak, amely korántsem az a közönségkedvenc, amitől bevadulna a tömeg. A hangzás hátul állva olyan gyatra volt, hogy amikor áttértek az egyik nagy kedvencemre, a Mindig a péntekre, csak a refrén közepén tűnt fel, hogy ezt játsszák. A színpadkép továbbra sem lett látványosabb, és kezdtem is aggódni, hogy ez egy nagyon gyenge este lesz. Már csak azért is féltem ettől, mert többször interjúztam a tagokkal, bírom őket, tudom, hogy szeretnek beleállni a kritikákba, és nem lenne kedvem beefelni velük, viszont ha gyenge a koncert, akkor mégsem írhatom, hogy szuper volt. 

Aztán a Szextárgyra áttérve 

Tíz évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy ez külsőségek tekintetében egy élmezőnybeli koncert, manapság simán korrekt, mert ugyan lehet cikizni Azahriah-t és a generációját a zeneisége miatt, de az elvitathatatlan, hogy vizuális értelemben rendkívül innovatívak a fellépéseik. Viszont a Tankcsapda tagjai a Motörheaden nőttek fel, akik aztán nem adtak a látványra, egy sima textil háttér előtt nyomták, szóval igazságtalan lenne a debreceni bandától elvárni, hogy a Kisst megszégyenítő show-t nyomjanak. 

Abba nem megyek bele, hogy a dalok összeállítás jó volt-e, vagy sem, mert teljesen szubjektív, elbírtam volna több tételt az Agyarországról, de mindenkihez az a korszak áll valószínűleg a legközelebb, amikor tizenéves volt. Ez az Aréna-koncert egyébként is a korszakváltásról szólt, egy éve lépett ki Sidlovics Gábor a bandából, amíg az utódját keresték, a banda különböző gitárosokkal lépett fel, illetve változatos felállásban rögzítette az ősszel érkező új albumukat. 

Ennek a korszaknak a lezárása végett számos alkalmi partnerük csatlakozott most hozzájuk, színpadra állt néhány dal erejéig Tátrai Tibor, Nagy Máté, Takács-Koltay Vilmos vagy Bodor Máté, aki egyenesen  São Paulóból érkezett az Alestorm dél-amerikai turnéjáról hazatérve. És most mutatkozott be az új tag Budapesten, Vörös Attila, akinek nem kell cégér, miért tökéletes választás, 

Szinte túlságosan is képzett ide, olyan kicsit, mint Michelangelót szobafestőként alkalmazni, a Tankcsapda ugyanis azért sosem a veretes gitárjátékáról volt híres. 

Kár, hogy az élő teljesítményéről nagyrészt lemaradtam. Valószínűleg egészen más mozit néztek azok, akik kiemelt állójegyet vettek, ugyanis a színpad előtt biztosan szakított a hangzás, hátrébb azonban nem sok jutott belőle. Olyan halkan szólt a koncert, hogy a mellettem álló pár beszélgetéséből többet értettem, mint Lukács Laci szövegeiből. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy sok kommentelő az eddig legjobb Tankcsapda-koncertjének nevezte az estét, mások hozzám hasonlóan zsörtölődtek; volt, aki szerint ez a hangosítás egy falunapra is kevés lenne.   

Az Aréna pedig mint oly sok alkalommal, most sem habozott mindent megtenni azért, hogy a közönség ne érezze magát túl komfortosan. Bár valami csoda folytán most sikerült megoldaniuk, hogy a ruhatárnál ne kelljen fél órát várakozni, cserébe míg a legtöbb alkalommal ütemesen csapolják a söröket, most megmakacsolták magukat és rendkívül lomhán haladtak. 

az egyik pultnál, ahol nemsokkal korábban még vidáman kiszolgáltak, jelezték, hogy már nem lehet italt kapni, álljak ki egy tőlem jobbra lévő másik hosszú sort. Nem túl vidáman, de megtettem, amikor rendeltem volna szóltak, hogy már itt sem csapolnak, álljak ki egy harmadikat is. Ennél a pontnál egy fazon a középső ujját is mutatta a pultosok felé, miután valószínűleg őt is vagy húsz percig feleslegesen túráztatták. 

Az pedig alap az Arénában, hogy amint vége az utolsó számnak, úgy terelik ki az embereket a biztonságiak, mintha tűzriadó lenne. Most jóval a ráadás előtt a dohányzót is lezárták, jól érződik, hogy csak a helyszínt biztosítják, teljesen lényegtelen számukra, hogyan érzik magukat a vendégek, úgyis visszajönnek, nem tehetnek mást a lúzerek, ha nem akarnak lemaradni egy nemzetközi sztárról. A Tankcsapda esetében azonban megvan a választás luxusa, így inkább maradok a fesztiválos fellépésnél. 

Nyitókép: Tankcsapda. Forrás: Facebook