Az összes létező perverzitás két órába sűrítve – Kristen Stewart nem aprózta el a rendezői bemutatkozását

Vicces belegondolni, hogy ha jönne egy földönkívüli, és csak az elmúlt hónapok bemutatói közül megnézné az anyaságot lázálomként bemutató Ha tudnék, beléd rúgnék című drámát, majd a gyerekvállalásnak szintén nem a napos oldalát ábrázoló Jennifer Lawrence és Robert Pattinson főszereplésével készült párkapcsolati horrort, a Dögölj meg, szerelmemet, végül mindezt megfejelné Kristen Stewart, tavaly a cannes-i filmfesztiválon bemutatkozott debütáló rendezésével, A víz kronológiájával, akkor vajon mit gondolna rólunk? 

vagy azt hinné, hogy teljesen betegek vagyunk, amiért ilyen alkotásokat bámulunk, vagy megemelné a kalapját, hogy milyen brutálisan kemények ezek az emberek már csupán azért is, mert nem követünk el kollektív öngyilkosságot, ha ennyire depressziósak és nyomorúságosak a mindennapjaink. 

Nyilván egyszerre áldás és átok rendkívül fiatalon hirtelen sztárrá válni egy olyan franchise-zal, mint az Alkonyat. A hirtelen jött hírnévről és az ezzel gyakran kéz a kézben járó önpusztításról ne beszéljünk, utóbbi nem is érinti a két főszereplőjét, legalábbis nem jött szembe ezzel kapcsolatos hír a bulvársajtóban. Viszont nem lehet rossz anyagi szempontból megalapozni jó néhány generációra előre a családod anyagi jólétét azelőtt, hogy egyáltalán betöltötted volna a harmincat. És ha komolyan vehető művésszé szeretnél válni, akkor kőkeményen meg kell dolgoznod azért, 

Robert Pattinson így is tett, amint megszabadult a vegetáriánus vámpír szerepétől, egy-egy olyan sikerfilmet leszámítva, mint a Batman legújabb változata, szinte kizárólag kőkemény drámákban játszott, azok közül is olyan kevésbé közönségbarát darabokban, mint David Cronenbergtől a Cosmopolis vagy Robert Eggerstől A világítótorony.

És ugyan Kristen Stewart mások mellett a Hófehér és a vadásszal vagy a Charlie angyalai-remake-kel továbbra is kacérkodott a mainstreammel, azért a Spencerben nyújtott Oscar-jelölt alakításával, a Kivérző szerelemmel vagy Pattinshoz hasonlóan egy Cronenberg-filmmel (A jövő bűnei) mindent megtett azért, hogy ne a bájos naivát lássuk benne. 

Most pedig rendezőnőként is bemutatkozott, A víz kronológiájának pedig minden percéből érződik, hogy veszettül vágyik a nem kevés sznobériával bátran vádolható európai filmes elit fejsimogatására, a nagy erőlködésnek azonban lett a vége, mint annak a viccnek, amelyben a székely bácsi nagyon szeretne nyerni a szellentőversenyen, de végül foltos lesz a nadrágja. 

megismerünk egy kislányt, akinek az anyja kész idegroncs, az apja alkoholista, rendszeresen bántja és megerőszakolja, a testvére el is húzza a csíkot, ő pedig egyedül marad a szüleivel valami Isten háta mögötti barátságtalan kisvárosban, és az úszásban próbál menedéket találni. 

Mindezt szemcsés képkockákon követjük végig, mintha egy régi, megkopott videókazettát néznénk, és reméltem, hogy amikor túljutunk a gyerekkori részeken, Stewart felhagy ezzel az alapban is végtelenül nyomasztó formanyelvvel, de nem, viszi tovább két órán keresztül. A sztori pedig utána sem lesz vidámabb, fiatal felnőttként a főszereplőnő ki nem állhatja a pasiját, amiért az túl kedves vele, összefekszik mindenkivel válogatás nélkül, piál, mint a gödény, és a kábítószereket sem veti meg. 

a szerzeményeiben kendőzetlenül meséli el a gyerekkori tanulmányait, olyan őszintén és plasztikusan, hogy a korosztálytársait és a tanárait is alaposan kiakasztja. Közben teherbe esik, de nyilván nem egy olyan mozira váltottunk jegyet, ahol majd családot alapít és lecsillapodik, a csecsemő halva születik, a hamvai a tengerben végzik. 

A forgatókönyv Lidia Yuknavitch memoárja alapján készült, szóval igaz történetről van szó, és nem is a film tartalmával van a probléma, mert az rendkívül súlyos kérdéseket fogalmaz meg. Manapság divat a transzgenerációs kérdésekről vagy az örökölt sorsról beszélni, esetünkben pedig brutálisan prezentálják azt, miként csapódnak le a szülői minták a gyerekeken. 

A főszereplőnő az alkoholista apja után nemhogy absztinens életet élne, hanem ahogyan az a legtöbb esetben gyakori, önmaga is függővé válik. A szexuális bántalmazásnak és a kapcsolati minták hiányának következtében pedig képtelen kötődést kialakítani, nem tudja egy másik ember szeretetét befogadni, csak a testiségen keresztül képes kapcsolódni.  

A probléma a tálalással van. Mintha Kristen Stewart önmagában ne érezné eléggé fajsúlyosnak a témát, a lehető explicitebben, a legnyomasztóbb eszközökkel próbálja a végtelenségig fokozni a hatást, de éppen az ellenkezőjét éri el: totálisan elidegeníti a nézőt, ezáltal pedig az érzelmi sokk helyett egyszerűen minden kényelmetlenségével együtt unalomba fullad. 

Olyannyira, hogy meg sem tudom ítélni igazán Imogen Poots alakítását a főszerepben. A fenti két példára visszatérve, éppen olyan látványosan szenved, mint Rose Byrne a Ha tudnék, beléd rúgnékban vagy Jennifer Lawrence a Dögölj meg, szerelmemben. Lehet, hogy profi színművészek ezzel vitatkoznának, de kívülről nézve hálás feladatnak tűnik egy ilyen karakter eljátszása, mert könnyebb hatást kiváltani egy érzelmi pokoljárás ábrázolásával, mint egy szürke könyvelő megformálásával. 

Az viszont biztos, hogy bár nem szeretek dicsekedni azzal, ha egy filmet az internet rejtett bugyraiból halászok elő és nem a moziban tekintem meg, ezúttal örültem neki, hogy alternatív megoldást választottam. A víz kronológiája ugyanis a maga terjedelmével és atmoszférájával valószínűleg totál kizsigerelt volna érzelmileg egy vetítőterem fogságában, de nem katartikus értelemben, otthon viszont legalább némi levegőhöz juthattam közben. 

A víz kronológiája – amerikai-francia-lett filmdráma. Március 26-tól a Mozidózis forgalmazásában országszerte a mozikban. 

Nyitókép: A víz kronológiája. Forrás: Mozidózis