Nyolcvannégy év után új megvilágításba került az arab férfit meggyilkoló fiatalember személye

Harry Potter színre lépése előtt, J. D. Salinger Zabhegyezője mellett Albert Camus-től a Közöny – más fordításban Az idegen – is több generáció számára jelentette az egyik első olvasmányélményt, noha kevésbé könnyed aligha lehetne. Egy fiatal francia hivatalnokról szól, aki egykedvűen veszi tudomásul, hogy meghalt az anyja, egyetlen könnycseppet sem hullajtva eltemeti, majd éli tovább az egyhangú életét, míg egy nap a tengerparton meggyilkol egy rá kést rántó algériai őslakost. Megúszhatná a bűncselekményt, de nem védekezik a bíróságon, ügyet sem vet a tárgyalásra, ezzel pedig szélsőségesen maga ellen hergeli a bírákat, akik halálbüntetésre ítélik. 

Például arra, hogy megváltoztatja a főszereplő bőrszínét vagy nemét. Ám mivel a lényegében általa felfedezett Benjamin Voisint kérte fel a nihilista srác megformálására, tudni lehetett, hogy erről szó sincs. Viszont mivel a színész Ozon ’85 nyara című melegrománcában tűnt fel, gyaníthatnánk, hogy akkor a trendeknek megfelelően meleg lesz, de ezt sem húzta meg a rendező. Akkor nyilván úgy kerekíti majd a sztorit, hogy a mainstream politikai ideológiával rímeljen, és a gyilkosságot majd gyűlölet-bűncselekményként tálalják, merülhet fel joggal. Elvégre az alkotás mégis a Velencei  Nemzetközi Filmfesztiválon debütált, ezek a rendezvények pedig igencsak értékelik, ha egy rendező a számukra szimpatikus világnézetet fogalmaz meg. De távolról sincs így. 

A lassú tempójával, a fekete-fehér képeivel, ha túlzás is lenne azt állítani, mintha egyből a regény megjelenését követően készült volna, leginkább egy hatvanas évekbeli film hatását kelti. Hangulatában, tálalásában legalábbis kissé megidézte bennem Antonioni A kalandját, annak ellenére, hogy az egészen más egzisztenciális kérdéseket is boncolgat.  

Ami pedig már az első percek után szembetűnő, hogy ellenben például az Üvöltő szelek idei, Margot Robbie és Jacob Elordi főszereplésével készült, grandiózus beállításokkal, videóklipekre emlékeztető betétekkel, kortárs zenével, hatalmas színészi gesztusokkal élő szupertrendi feldolgozásával, Az idegen a legkevésbé sem próbál divatos lenni. Vagy direkten, a saját nyelvükön megszólítani a mai fiatalokat. 

Pedig megtehetné, elvégre lényegében 

Csupán a főszereplő nem menekül alkoholba vagy kábítószerekbe, hogy elfojtsa az érzelmeit, azok ugyanis nincsenek neki, ellenben épp olyan robotszerűen űzi a szexet. 

Ozon azonban nem romantizálja ezt a kiégett lelki állapotot, hanem, akárcsak a regény, a pszichopátiás működés orvosi portréját rajzolja fel egy olyan karakteren keresztül, aki nem érez lelkiismeret-furdalást, sem félelmet vagy gátlást, mások halála annyi érzelmet vált ki belőle, mint egy átlagemberből egy félbetépett lap. A történet olvasata persze kétélű, hiszen a társadalomról is kritikát alkot: nem a konkrét tettéért ítélik el a fiatalembert, hanem azért, mert elrettentő és ijesztő, ahogyan a személyisége nem illeszkedik a bevett normákhoz. És ezek a gondolatok teszik örök érvényűvé a művet, és ezért nem szükséges modernizálni ahhoz, hogy aktualitást nyerjen. 

Nem csupán a főszereplőből, hanem a csendes képsorokból is árad az elidegenedés, a kétórás játékidő végére pedig könnyen a néző is közönyben, de legalábbis apátiában érezheti magát. De Camus célja sem az önfeledt szórakoztatás volt.

Az idegen – francia dráma. Április 30-tól a Mozinet forgalmazásában országszerte a mozikban. 

Nyitókép: Az idegen. (Mozinet)