Az új Mortal Kombat pont azokat a nézőket rekeszti ki, akik számára igazán élvezetes lehetne

Vicces belegondolni mai szemmel, hogy a kilencvenes években milyen könnyű volt megbotránkozást kelteni. Sokan kiakadtak Ganxsta Zolee trágár szövegei miatt, Marilyn Mansont egyenesen egy iskolai tömegmészárlással próbálták összefüggésbe hozni, mert az elkövetők a rajongói voltak, és elverték persze a port a horrorfilmeken is. Arról ugyancsak komoly arccal nyilatkoztak pszichológusok, hogy a számítógépes játékok agresszívvá teszik a tinédzsereket, a boszorkányüldözés legfőbb célpontja pedig a GTA mellett talán a Mortal Kombat volt.

A verekedős játék a maga korában szokatlannak számító brutalitásával keltett figyelmet, miután ugyanis elagyabugyáltuk az ellenfeleinket, lehetőségünk volt ki is végezni azokat igencsak kegyetlen módon. 

aki az említett évtizedben volt tizenéves, valószínűleg nem egyszer bámulta a játéktermekben, ahogy valaki a húszforintosokat nem sajnálva veri végig a különböző karaktereket.

Mára az ingerküszöb igencsak kitolódott, és bár azóta is készülnek Mortal Kombat-játékok, azért nem ez a franchise tartja leginkább lázban a gamereket. Viszont úgy tűnik, valamennyire sikerült megőriznie a kultuszát, máskülönben nem áldoznának rá súlyos összegeket, hogy újra és újra nekifussanak mozgóképes adaptációknak. 

Már a kilencvenes években is készült kettő, amelyek általános iskolásként már csak a tiltott gyümölcs íze miatt is kellemes élményt jelentettek, de tudom, nem szabad egyiket sem elővenni mai fejjel, mert nyilván olyan borzalmasok, hogy lerombolnák az emléket. Aztán jött egy tévésorozat, amiből csak annyira maradt meg, hogy délután játszották, így nyilván nem vitték túlzásba az erőszakot, azaz egy vérszegény feldolgozást készítettek egy olyan játékból, ami a vérességéről volt híres. 

Simon McQuoid rendező relatív nagy költségből gazdálkodva egy A kategóriás, komolyan vehető kalandban gondolkodott, profi akciójelenetekkel és pofás látvánnyal. Hellyel-közzel sikerrel is járt, de mégis csaknem teljesen hidegen hagyott, úgy tűnt, a nosztalgia ide vagy oda, felnőttként már nem igazán izgatott, miként verik szét egymást ezek a figurák. És jó lenne azt állítani, hogy a most mozikba került második futam ellenben tényleg visszarepített a gyerekkoromba, és kellemes bizsergéssel töltött el, de hazudnék. 

Persze azért az ismerős helyszínek és figurák, utóbbiak karakterdizájnja, emblematikus mozdulatai és beszólásai megpiszkáltak a gyerekkori emlékeket, de közben azon járt a fejem, 

Feltételezem, hogy semmit. Nem gondoltam volna, hogy valaha a Marvelt pozitív példaként hozom fel, de a szuperhősfilmek azért igyekszenek segítő kezet nyújtani a laikusoknak is annyira, hogy ha az összes utalást nem is fogják érteni, azért nagy vonalakban követni tudják a sztorit. Itt azonban még minimális történetről is alig beszélhetünk, ott van Raiden, a viharisten, aki akárcsak az előző felvonásban, itt is harcosokat toboroz maga mellé, hogy az úgynevezett külső világban felvegyék a kesztyűt a gonosz uralkodóval, a Föld leigázására törekvő Shao Kahnnal. Ennyi és nem több az alapfelállás, amelyet ezúttal kiegészítettek néhány új karakterrel, köztük Johnny Cage-gel, aki a sztori szerint egy hollywoodi akciósztár, most azonban a való életben, vagyis pontosabban az említett másik dimenzióban is bizonyítania kell a rátermettségét, miközben ócska, jópofiskodó poénokat is pufogtat. 

Akiknek az említett nevek semmit nem mondanak, azok kisebb-nagyobb megszakításokkal egy maratoni bunyót kapnak. Ám annak ellenére, hogy ezek számítanak a film legfőbb ütőkártyáinak, egyik sem olyan izgalmas, hogy akárcsak napokig is emlegessük azokat. 

Vannak, akik, ha minimális szinten is, de képesek érzelmeket megjeleníteni – ilyen például a főhős szerepében Karl Urban –, viszont nem sok harcművészeti múltjuk van, ezért az akciójelenetek esetében ügyes vágót kellett bevetni ahhoz, hogy a mozdulataik hitelesnek és folytonosnak hassanak. Aztán vannak azok, akiknek van sporttapasztalatuk, érződik rajtuk, hogy kamerákon kívül sem szívesen kötnénk beléjük, viszont annyi a drámai vénájuk, mint Steven Seagal. Az előbbi két csoportban nincsen közös halmaz, ellenben van egy harmadik kategória: azok a színészek, akik se játszani, se verekedni nem tudnak igazán. A többségük sajnos ilyen, ezért a számítógépes effektekre nem csupán a fantasyvilág megteremtése miatt volt szükség. 

És bár a CGI esetében érezni, hogy azért ez nem egy felső polcos hollywoodi blockbuster, de a látvány összességében rendben van, legalábbis jól sikerül visszaadni azt, ami miatt annak idején szeretni lehetett a játékot. Menők és egész eredetiek a karakterek és jelmezek, izgalmasok és hangulatosak a helyszínek, szóval 

Mindez elég ahhoz, hogy olykor-olykor elmélázzunk a vásznon, ahhoz viszont kevés, hogy két órán keresztül fenntartsa a figyelmet. 

Egy mai tizenkét éves srácnak viszont hasonló élményt okozhat, mint az én generációmnak az 1995-ös változat. A bökkenő csak az, hogy a korhatár-besorolás miatt pont azok a kölykök esnek ki, akik számára igazán élvezetes lehetne. Legalábbis Amerikában, mert ott még komolyan veszik az ilyesmit. Itthon nyilván boldog-boldogtalan arra vált jegyet, amire szeretne, de azért nem bátorítok senkit, hogy hagyja figyelem kívül a tizennyolcas karikát. 

Mortal Kombat 2 – amerikai akciófilm, fantasy. Május 8-tól az InterCom forgalmazásában országszerte a mozikban. 

Nyitókép: Mortal Kombat 2. (InterCom)