Fogynak a nagyok, akik a még nagyobbak vállára álltak – Vásáry Tamás halálára

„Sorra mennek el a nagyok, és nem nagyon van utánpótlás”, írta az egyik hozzászóló a Vásáry Tamás haláláról szóló rövidhír alatt. Nem tudom, vajon minden idő minden nemzedéke így érez-e a halottaival kapcsolatban, de egyetértek vele; mintha mostanában tényleg egyszer s mindenkorra vége lenne valaminek. Hogy minek, pontosan azt sem tudom, talán egy csak lazán körberajzolható korszaknak, amelyben a szelíd lelkű állhatatosakat nem takarja el az egyre lármásabb tömeg, ezért legalább esélyük nyílik rá, hogy a világot jobbá szeressék. 

Vásáry Tamás például Kodály Zoltánéra; sosem hallottam még olyan szépen beszélni embert egy másikról, mint ahogyan ő beszélt a pótolhatatlan mesteréről. „Annyira szerettem, hogy sokszor arra gondoltam, ha meghal, azt én sem fogom túlélni” – mondta például róla, és azt is, hogy kilencvenévesen még mindig hetente álmodik vele. Mert persze túlélte, nem is kevéssel, hiszen sokkal több minden túlélhető, mint azt elsőre gondolnánk. 

A terv, hogy az életéről faggatom, eleve kudarcra volt ítélve; hogyan is lehetne kilenc évtizedet egy óra alatt körbejárni? Pláne kilenc ilyen dús évtizedet a debreceni gyerekkortól a külföldi éveken át a hazatérésig, a zongoristaságtól a karmesterségig, a tanítástól a költészetig. Bedobtam hát a gyeplőt, hagytam, menjünk arra, amerre a pillanat visz, akár még a szavakon túl is. Szavakon túl – ez volt a verseskötete címe, és amikor azt kérdeztem, ott lakik-e a zene, derűsen rám nézett, és csak annyit mondott: „És még azon túl is az Isten.” 

Nem üres frázis, hogy azóta is sokszor eszembe jutott ez a mondat. Ahogyan Vásáry Tamás időtlenül és nemtelenül szép arca is, ahogyan a mindannyiunk által folyton keresett lényeget nagyon egyszerűen összefoglalta:

Mennek el a nagyok, és mi egyre kevésbé értjük, miért leszünk nélkülük szegényebbek.

Nyitókép: Ficsor Márton