A filmtörténelem kitermelt néhány minden részletében tökéletes alkotást, de vannak olyanok is, amelyekben egyszerűen semmi nem működik. Utóbbiak közé tartozik a Világok harca új változata, aminek láttán H. G. Wells garantáltan forogna a sírjában.
Van egy népszerű városi legenda, miszerint amikor 1938-ban sugározták a Világok harca rádiójáték-változatát, olyannyira hatásosra sikeredett, hogy Amerikában tömeghisztériát keltett, az emberek kimentek az utcára, voltak, akik öngyilkosok lettek, az igencsak realisztikusra sikerült felvételt hallgatva ugyanis sokan elhitték, tényleg megtámadták a bolygónkat a földönkívüliek.
A valóság azonban sokszor kiábrándító, lehet, hogy akadt, aki tényleg frászt kapott a műsortól, de egy szó sem igaz abból, hogy valóban pánikot keltett volna.
Mindez persze semmit nem von le H. G. Wells történetének erejéből, abban a megközelítésben pedig, hogy az idegenek invázióját a közösségi médián és különféle híradásokon keresztül követhetjük végig, alapvetően rengeteg potenciál rejlik, és tökéletesen rímel a jelenkori információfogyasztásunkra. Már csupán egy tehetséges rendező, egy ügyes forgatókönyvíró, néhány kiváló színész, valamint egy speciális effektusokhoz értő csapat kellett volna. Nos, esetünkben egyik sem állt rendelkezésre, nem véletlen, hogy a tavaly nyáron bemutatott új adaptáció szinte előzetes marketingkampány nélkül debütált a Prime Videón. Mégsem sikerült elsunnyogni a celluloidkatasztrófát: az IMDb-n a nézők tíz pontból két és félre értékelték a látottakat, a szakmai írásokat gyűjtő Rotten Tomatoeson a kritikusoknak mindössze négy százaléka adott pozitív értékelést – és azok a bűnös élvezet kategóriájába helyezték –, így rengetegen lettek kíváncsiak arra, hogy valóban ennyire borzalmas-e az azóta hat Arany Málna-jelölést is begyűjtő sci-fi.
Röviden: igen.
Nagyon kevés olyan film van, amelynek egyetlen pozitív aspektusa sincs, a Világok harca azonban ilyen. Még a barátinak tűnő kilencvenperces játékidőt sem lehet ide sorolni, mert a megtekintése során úgy érezhetjük, mintha egy olyan alternatív dimenzióba kerültünk volna, amelyben a másodpercek is végtelenül komótosan telnek.
Kezdjük a megközelítéssel: bár akár átélhetővé is válhatna a sztori, hogy egy techszektorban dolgozó férfi képernyőjén keresztül követjük az eseményeket, hiszen ha beütne egy hasonló krach, a szerencsésebbek szintén az internetet böngészve élnék át. Viszont a valóságérzékelésből enyhén szólva is kirángat a főszerepet alakító Ice Cube olyan mértékű ripacskodása, amely láttán még Nicolas Cage is csak csettintene. Karaktereket pedig nem sikerült építeni, így hiába vesztette el hősünk nemrég a feleségét, könnycsepp legfeljebb az ásítozás hatására fog végigfolyni az arcunkon. Egyébként is az, hogy az apuka távoli hozzáféréssel próbálja az utcán a túlélésükért küzdő gyerekeit segíteni, azért huszadannyira sem izgalmas, mint amikor Tom Cruise a 2005-ös Spielberg által rendezett verziójában a menekülő tömeg közepén igyekezett megóvni a családját. Ráadásul az online világot sem sikerült realisztikusan lemodellezni, a hackelést úgy ábrázolják, ahogyan azt egy ötéves fiú elképzelné.
A koncepció nagy erőssége lehetne a látvány, hiszen a roncsolt felvételekkel tökéletesen el lehet rejteni a trükkök hiányosságait, ennek az eszköznek köszönhetően hatott annak idején grandiózusnak a hollywoodi mércével fillérekből készült Cloverfield vagy a District 9. Azonban az olyan speciális effektusokat, amelyek egy jó néhány éves számítógépes játékban is gagyinak érződnének, már ezzel a technikával sem lehet megmenteni.
A végtelenül ostoba forgatókönyv pedig élvezetes is lehetne akár, ha az írók nem kevés humorral és öniróniával éltek volna, de valószínűleg úgy voltak vele, hogy értik a viccet, de nem szeretik. Ennek következtében pedig az olyan rossz, hogy már jó felkiáltással sem lehet ajánlani a filmet, hiszen szimplán csak könyörtelenül unalmas. Azzal pedig képtelen vagyok mit kezdeni, hogy a végén kiírják, minden karakter és esemény fikció:
lehet, hogy az alkotók a saját intelligenciaszintjüket nézik ki a közönségből?
Egyetlen meglepő húzása van a Világok harcának, hogy noha a Prime Videón debütált, a főszereplő gúnyt űz az Amazon felhasználói szokásokat folyamatosan szondázó gyakorlatából. Ez az apró poén azonban nem kárpótol az elvesztegetett másfél óráért.
Világok harca – amerikai sci-fi. Megtekinthető a Prime Video kínálatában.
Dolph Lundgren nem véletlen nem lett A kategóriás akciósztár, a rendező pedig soha többet nem készíthetett mozifilmet. Ezért is érthetetlen, miért érkezik június 4-én a He-Man – A világ ura méregdrága remake-je.
Nagyobb, hosszabb és vágatlan, állt annak idején a South Park mozifilmjének plakátján, és ugyanez igaz az új egész estés Star Wars-kalandra is.
Az amerikai kormányzatnak hivatalosan fogalma sincs, milyen természetűek a rögzített jelenségek.
Új szakember veszi át a Lucasfilmet, és a most debütált sorozata alapján nem biztos, hogy képes helyreállítani a Star Wars renoméját.
Korántsem tragikus sci-firől van szó, de Vince Vaughn dupla főszerepléséből többet is ki lehetett volna hozni.
Az Oscar-jelölt Arco – Fiú a jövőből a remény és a túlélés filmje.
Bármikor fogadják az orosz fővárosban.
A szakértő szerint Moszkva egyre idegesebben reagál a brit haditengerészet fokozott aktivitására.
