Arad világos és sötét napjai

Félig a dús termőföldű Alföld része, félig vadonnal benőtt hegyvidék, amit a vad mócok uraltak: az egykori Arad vármegye a Kárpát-medence két jellegzetes táját egyesíti magában. A mai Arad megye nem tipikus idegenforgalmi célpont: a magyarországiak legtöbbször csak átutaznak itt Erdély felé vezető hosszú útjuk során,

A megyeszékhely új nagyvárosnak mondható: a török kor pusztításai után az alapjaitól kellett felépíteni a Maros nagy kanyarulatának mentén mind a jobb parti várost, mind a bal parti, a korban modernnek számító csillagvárat. Belvárosának mai képet a Monarchia fénykorában nyerte el: Szegeddel, sőt akár Budapesttel is vetekedő, hatalmas középületek és eklektikus bérházak sorai alkotnak ismerős összképet. A külvárosokat pedig itt is, ahogy szerte Romániában, az elmúlt száz év és különösen a Ceaușescu-féle idők tipikus román építészete uralja, beleértve a – mondjuk így – formagazdag lakótelepeket.

A történelmi emlékekben és izgalmas látnivalókban nem olyan gazdag Arad megyének talán a legértékesebb épített öröksége Világos vára, amely a középkortól a 19. századi történelmi sorsfordulóig fontos szerepet játszott hazánk históriájában. A világosi vár tökéletes helyszínen, egy stratégiailag fontos kiszögellésben épült fel az Árpád-korban, ott, ahol az Alföld sok száz kilométernyi síkja véget ér, és hirtelen felszöknek a hegyek az Erdélyi-szigethegység peremén.

első Habsburg királyunk, Albert Brankovics György szerb despotának adta a várat, később Hunyadi János kezére került, fia, Mátyás pedig Szilágyi Mihálynak adományozta. A 16–17. század újabb fordulatos korszakokat hozott: Világos várát elfoglalták Dózsa György seregei, bukásuk után pedig Szapolyai János vette birtokba. 1566-ban a törökök kezére került, 1595-ben viszont Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem visszaszerezte – egy időre. Bethlen Gábor fejedelemsége idején szintén a török–erdélyi határvillongások tétje volt a világosi vár; megtörtént, hogy a zsold elmaradása miatt elégedetlen várőrség feladta az erősséget a lippai török pasa javára. 1693-ben Sigbert Heister császári tábornok szabadította fel a sokat látott várat , aztán – ahogy magyar földön általában történt – az enyészet lett úrrá a régi falakon.

Mivel Világos vára az erdélyi hegyek peremén és így a móc környék közelében feküdt, nem véletlen, hogy az 1784-es Hóra- és Kloska-féle román parasztfelkelés is érintette. A császári hadsereg azért rombolta ágyúkkal az erősség falait, hogy ne kerüljön a felkelők kezébe.

A tovább pusztuló örökség végül történelmünk egyik legszomorúbb eseményének vált a háttérdíszletévé. 1849 augusztusában az osztrák és orosz hadak gyűrűjében idáig hátráló, Görgei Artúr vezette honvédhadsereg itt, a várrom előtti alföldi síkon tette le a fegyvert. Görgei szimbolikus döntésével, az oroszok előtti fegyverletétellel is üzent Bécsnek.

Egyikük, Lázár Vilmos ezredes így búcsúzott levélben feleségétől, Reviczky Máriától: „Kedves szentem, egyetlen Marim! Mindenem e földön! – Egy sejtelem mondja nekem, hogy holnap reggel, mielőtt még egyszer láthatnálak – elvérzettem – és velem több becsületes, derék bajtársaim! Marim! Te, aki szívem minden hézagját bírtad, Te magad maradsz e földön. – Te voltál mindenem, Te leszesz utolsó sóhajtásom. – De marad még neked egypár jó embered, és az én és a Te szegény gyermekeid. Ezekben találd fel minden földi boldogságodat, ezekben összpontosítsd szeretetedet, és az Isten kebledbe fogja önteni a vigasztalás malasztait.”

Világos romjai ma is emlékeztetnek mindenkit a dicső századokra és a szomorú napokra egyaránt.

A szerző Máté Enikő, a csaladtortenet.blog.hu szerzője

A nyitóképen: Világosvára, Keleti Gusztáv rajza, Vasárnapi Újság, 1869.
Forrás: Archívum