Egy hajdani lóról

Különös a tárgyakhoz fűződő viszonyunk. Úgy értem, a számunkra valamiért fontossá váló tárgyakhoz fűződő viszonyunk. Számomra nem különösebben fontosak, de azért akadt egy-két olyan az életemben, amely a szívemhez nőtt. Most két ilyenről merengenék. Mindkét tárgytól méltatlan körülmények között váltam meg végül, amit kicsit szégyellek. Talán nem kellene így éreznem, mégis így érzek. Elvégre mégis csak tárgyak. De ez mégsem ilyen egyszerű. 

Egy bicikliről és egy túrabakancsról van szó. A bicikli eredetileg a bátyámé volt, de ő hamar rájött, hogy a váz kicsi neki, ezért nekem adta. Egy barátjától vette némiképp gyanús körülmények között, rémlik, hogy talán lopott lehetett. Harmincvalahány évvel ezelőtt történt mindez, a fene tudja már, hogy is volt. De nem is ez a lényeg. Házilag összerakott bicikli volt, márka nélkül. A váz sötétkék volt alapvetően, de itt-ott világoskék árnyalatokat kevert bele az, aki annak idején átfestette. Nehéz acélváz, a mostani biciklim tömegének legalább a háromszorosát nyomta. Gimnazista voltam, amikor hozzám került. Jó ideig ritkán ültem rá, és akkor is csak legfeljebb a strandra vagy a kocsmába mentem vele.

Aztán megismerkedtem egy nálam jó néhány évvel idősebb emberrel, aki a barátom lett, és aki akkor már komolyabban biciklizgetett. A komolyabban azt jelenti, hogy a környék erdeibe tekert fel olykor. Forrásokhoz, turistaházakhoz, kilátókhoz. Ez nekem új volt, én addig csak gyalog jártam az erdőbe, eszembe se jutott, hogy biciklivel is mehetnék. Az érettségi utáni nyarat már – némi túlzással – biciklin ülve töltöttük. Szinte minden reggel útnak indultunk. „Reggel nyolckor a Halas büfé előtt találkozzunk” – ennyiből álltak a túrák előtti meg­beszélések. Azt soha nem egyeztettük előre, hogy hová menjünk. Azt reggel nyolckor megbeszéltük, mi­után a büfé egyik asztalára kiteregettük a Börzsöny-­térképet. Szó nem volt még GPS-ről, mobiltelefonunk sem volt. Gyűrött térképeink viszont voltak. Ráböktünk egy-egy hegycsúcsra, patakvölgyre, falura, és kész.