Az aradi vértanúk holtukban is „veszélyesek” voltak – még a kommunisták sem vigyáztak velük eléggé

Porogi Andrással, a Rubicon Intézet tudományos munkatársával beszélgettünk. A történész szerint az aradi vértanúk emlékezete 1956-ban politikai tényezővé vált, és még a rendszerváltás hajnalán is meghatározó szimbólum volt október 6-a. Az aradiakkal egy napon kivégzett Batthyany Lajos miniszterelnök emléke ugyanis fontos szerepet játszott a kommunista rendszer ellen tiltatkozó ellenzékiek egyik meghatározó tüntetésén, ahol Tamás Gáspár Miklós és Orbán Viktor egymásba karolva várták a demonstrációt szétverő rendőröket. 

A vesztőhelyük ugyanaz volt, de haláluk után nem „maradtak együtt” az aradi vértanúk. Ma nem nyugszik mind a tizenhárom mártír az emlékmű alatt. Hogyan kerültek el egymás mellől?

Az aradiak kivégzése politikai ügy volt, és az osztrák hatóságok úgy is kezelték: meg akarták akadályozni, hogy a mártírok sírjai zarándokhelyekké váljanak, ezért hivatalosan nem adták ki a holttesteket a családoknak, hanem helyben elföldelték őket. Ennek ellenére volt olyan család, amelyik valamilyen módon mégis meg tudta szerezni a kivégzett rokon testét. Nem tudni, hogyan, talán megvesztegetéssel. Vécseyt és Leiningent másnap valószínűleg a család szállíttatta el, Damjanichot és Lahnert a Batthyány-kormány egyik volt kormánybiztosa vitte el, és a saját birtokán temettette el őket. Kiss Ernőt a tiszti szolgája kiásta éjjel, és elvitte az aradi temetőbe, míg Dessewffyt 1850-ben exhumálta titokban a családja. A többiek viszont ottmaradtak, és sokáig nem is lehetett tudni, pontosan hol nyugszanak, mert jelzés nélkül temették el őket a vesztőhelyen, később pedig már kivégzés pontos helyét sem tudták egykönnyen azonosítani. Csak a huszadik században tárták fel a maradék hét mártír sírját. Tizenegyüket 1974-ben temették el az aradi emlékmű alatt amely, ma is áll, csak ketten nyugszanak máshol: Kiss Ernő sírhelye Eleméren, Dessewffy Arisztidé pedig Margonyán található. Végül tehát visszájára fordult az osztrák hatóságok szándéka, hiszen többek között a holttestek egy helyen való elföldelése tette lehetővé, hogy ma van egy kiemelt zarándokhelye a tábornokok emlékének.

Minden ilyen történet legendák táptalaja. Az aradi vértanúkhoz is fűződik valami hihetetlen história?

Úgy tartják, hogy Howiger aradi várparancsnok tagadta meg a holttestek kiadását a családoknak, ezért valamelyik vértanú édesanyja megátkozta, hogy marcangoltassék szét, ahogyan ő a gyászolók lelkét szétmarcangolta. 

Mennyire volt szabad látványosan megemlékezni a kivégzett generálisokról a következő években?

A szabadságharc leverése után még nagyon szigorúak voltak a hatóságok. Nyilvános megemlékezésről, gyászról szó sem lehetett. Még az újságban sem jelenhetett meg róluk semmilyen pozitív írás. 1850-ben a Magyar Emléklapok című folyóirat közölt egy verset, amely a vértanúkról elismerő hangnemben szólt, el is kobozták a lapot és betiltották.

Mégsem sikerült elfeledtetni a mártírokat.

Nem. A csendes magánmegemlékezéseket megtartották. A család például misét kért a kivégzett rokonért. Ilyenkor elég a keresztnevet elmondani a szertartáson, ezért ezt nem tudták megakadályozni a hatóságok. Gyakori volt a gyászruha viselése az évfordulókon, nemcsak a mártírok rokonai között, hanem mindazok között is, akik a szabadságharc bukását gyászolták. Több nő is olyan ékszereket hordott, amelyeken titkos utalások voltak a szabadságharc mártírjaira, például rájuk voltak vésve a nevük kezdőbetűi.

Meddig ment ez így?

Az 1860-as években már enyhült a politikai légkör, egy idő után már lehetett nyílt megemlékezéseket tartani. A ‘67-es kiegyezést követően rendszeresen gyászmiséket tartottak az évfordulókon. Sőt 1870-ben Batthyány Lajos korábbi miniszterelnök – akit ugyan nem Aradon, de szintén október 6-án végezték ki – maradványait a jelöletlen sírból százezernyi ember kíséretében vitték át a Kerepesi temetőbe, ahol díszes mauzóleumot kapott. 1881-ben pedig felállították az aradi emlékhelyet. Akkor azt hitték, hogy az obeliszk a vesztőhelyen áll, de valójában pár száz méterrel arrébb található. Tehát nem ott végezték ki a mártírokat, viszont ma tizenegyen ott nyugszanak, ahogy arról már korábban beszéltem. Egyébként 

Zala György alkotása az 1890-es években készült, a közepén Hungária nőalak áll, az oldalán pedig a tizenhárom aradi vértanú bronzportréja látható.

Ekkor még ugyanaz volt Magyarország uralkodója, mint aki kivégeztette a tábornokokat. Különös kettősség.

Valóban, a dualizmus idejének sajátossága volt, hogy 

Mikortól voltak állami ünnepek?

Az első világháborút lezáró békeszerződések után Magyarország egyrészt elvesztette területeinek jelentős részét, másrészt visszanyerte függetlenségét. Utóbbi azt jelentette, hogy nem volt többé korlátja annak, hogy hivatalos megemlékezéseket tartsanak. 1926-ban átadták a Batthyány-örökmécsest Budapesten, az eseményen a kormányzó is részt vett.

Aki korábban Ferenc József szárnysegédje volt. Nem támadták ezzel?

De az október 6-i beszédek a Horthy-korszakban leginkább a revízióról szóltak.

Ez adta is magát, hiszen az emlékhely a határon túlra került.

Trianon után az utódállamok igyekeztek gyorsan eltüntetni a különböző magyar emlékműveket, 1925-ben az aradi Szabadság-szobrot is lebontották. Az obeliszkhez nem nyúltak, mert elég félreeső helyen volt. Sokáig azt hitték, hogy a Szabadság-szobor megsemmisült, de kiderült, hogy végig egy raktárban volt. 1999-ben a román és a magyar állam megegyezett a helyreállításáról. 2004-ben állították fel újra, de akkor már nem a város főterén, hanem egy kisebb téren, és 

Lehettek megemlékezések a kommunizmus alatt Aradon?

A kommunista időszakban, 

Rácsokkal építették körbe, sportpályát alakítottak ki mellette, ami miatt nehéz volt megközelíteni, de volt, hogy autocross versenyt rendeztek a környékén október 6-án, hogy ne lehessen nyugodtan megemlékezni.

A helyi magyarság próbált volna ott megemlékezni, vagy anyaországiak?

A helyi magyarság is, de persze vonatkozik ez a magyarországi látogatókra, és a magyar állam hivatalos koszorúzóira is.

Ez meglepő, az ember azt gondolná az akkori magyar vezetésről, hogy mindent csináltak volna ahelyett, hogy egy román fennhatóságú területen emlékezzenek meg magyar hősökről.

Románia és Magyarország akkoriban a hivatalos szóhasználat szerint baráti, sőt testvéri államok voltak. Azt nem lehetett megtiltani, hogy a magyar állam koszorúzzon október 6-án, de hogy a megemlékezés méltóságteljes legyen, azt meg tudták akadályozni az imént felsorolt módszerekkel. Ahogy 

Mégis: a magyar kommunista vezetéssel kapcsolatban tankönyvi tétel, hogy minden módon próbálták elkerülni, hogy a szomszéd államokkal bármiféle konfliktust vállaljanak az ott élő, őshonos magyarok érdekében. Ennek tükrében meglepő, hogy ezt a az összeütközést vállalták.

Azért olyan nagy összeütközésről itt sem beszélhetünk, hiszen végülis 

Kádárnak annyiban mindenképpen fontos volt október 6., hogy ilyenkor azt mutathatta, Rákosival ellentétben ő a magyar érzést és érdeket is szem előtt tartja. Egyébként belföldön október 6-án a Rákosi-rendszer idején is voltak koszorúzások. Ilyenkor azt próbálták elmagyarázni, hogy az aradiak a kommunisták elődei voltak.

A Kádár-rendszer alatt nem volt szokás suttogva párhuzamba állítani a ‘49 és az ‘56 utáni megtorlást?

Természetesen megvolt ez az áthallás. Az a párhuzam is adja magát, hogy mindkettőt az oroszok verik le, és mindkettő után kivégezték a miniszterelnököt. Nem véletlen, hogy 

1988-ban, Nagy Imre kivégzésének évfordulóján ellenzékiek ott szerveztek tüntetést, amit a rendőrség szét is vert.

Ez az a tüntetés, amiről az a híres felvétel készült, amelyen Orbán Viktor és Tamás Gáspár Miklós egymásba karolva várták, ahogy a rendőrök közeledtek feléjük?

Igen, elő is állították őket, többek között Demszky Gáborral együtt.

Az ‘56-os forradalom kitörését hetekkel előzte meg csupán az október 6-i évforduló. Mit tudunk arról a napról? Benne volt már a levegőben, hogy nemsokára egy nép azt mondja: „Elég volt!”?

1956 október 6-a tipikus példája annak, hogyan tud a történelmi emlékezet politikai tényezővé válni, és ha ezt a politikusok figyelmen kívül hagyják, annak komoly következményei lehetnek. 

Több mint százezer ember ment ki Rajk temetésére, nem feltétlenül azért, hogy őt meggyászolják, inkább azért, hogy a totalitárius rendszer ellen tiltakozzanak. 

Később voltak, akik átmentek a Batthyány-örökmécseshez és ott már hangzottak el rendszerellenes jelszavak. Azt mondhatjuk, hogy 1956. október 6-a a forradalom főpróbája volt.

Van ma Magyarországon egy értelmiségi szubkultúra, amely magát jobboldalinak, konzervatívnak, tradicionalistának nevezi, és amely azt vallja, hogy az aradi vértanúk kivégzése igazságos volt, mert ez jár a felségárulásért. Mennyire volt meghatározó ez a gondolat a kivégzések óta eltelt idők során?

Bevallom, engem kicsit meglep ez. Persze ma plurális társadalomban élünk, sokféle vélemény kap hangot, sok mindent lehet gondolni. Viszont ha végignézünk az aradi vértanúk kivégzése óta eltelt 176 éven, azt mondhatjuk, 

Már Ferenc József uralkodása alatt eljött az a pillanat, amikor a politikai realitások miatt a bécsi udvar nem akadályozta tovább, hogy a magyarok gyászoljanak és megemlékezzenek.

Haynauval igazságos a mai közvélemény? Neki is akadnak apologétái manapság.

A szabadságharcot véres megtorlás követte, amit Haynau vezényelt le. Csaknem százötven embert végeztek ki, ami akkoriban Európában már nem volt szokás. 

Főleg, hogy nem vérengző gazfickókat végeztek ki, hanem katonákat, akik hűségesek voltak a magyar kormányra tett esküjükhöz. 

ő meg volt győződve arról, hogy helyesen cselekedett és a birodalom érdekét képviselte. Számomra ezt az is bizonyítja, hogy 1850-es leváltása után magyarországi földbirtokos lett és itt is élt haláláig, mintha mi sem lenne természetesebb.

Nem zavarta, hogy magyarok veszik körül, akik nem biztos, hogy kedvelik?

Érték atrocitások, miután levezényelte a kivégzéseket, de érdekes módon nem itt, hanem Európa más tájékain. Például Angliában sörgyári munkások kergették meg. Magyarországon ilyen nem történt vele. Nem feltétlenül azért, mert a magyaroknak ne lettek volna indulataik vele szemben, de a szabadságharc leverését követően, az önkényuralom időszakában általános volt a megtorlástól való félelem – és a magyarok körében amúgy sem volt elterjedt a bosszúállás kultúrája.

Ha még többet szeretne tudni az aradi vértanúkról, az alábbi beszélgetést ajánljuk figyelmébe: