A férfi, aki életben tartja a magyar múltat: így lett Porkoláb Ferenc a szűrkészítés mestere

Derecske neve évszázadok óta összefonódik egy különleges mesterséggel: a szűrkészítéssel. Ebben a kisvárosban, ahol hajdan a szűr- és szűrrátétkészítők munkája adott rangot a mindennapoknak, él és alkot ma is Porkoláb Ferenc – a hagyományőrzés és a megújulás mestere.

1952. július 16-án, hajnalban, pontosan 5 óra 5 perckor látta meg a napvilágot a derecskei Nagy utcán. Édesanyja szerint északi fekvésű szobában született – apró részlet, amely azóta is élő családi emlékként kíséri. És talán szimbolikus is: hiszen ő lett az, aki továbbviszi a mély gyökerekkel bíró mesterséget. „A hagyományőrzés ma már csak egy szűkebb réteg érdeklődését kelti, de én viszem tovább” – mondja egyszerűen, ám annál elszántabban.

A szűr, amely túlélte az évszázadokat

A szűr az egyik legősibb magyar viselet, gyökerei egészen a honfoglalás koráig nyúlnak vissza. Juhgyapjúból készült, amelyet a nők fonallá sodortak, majd szövőszéken sávosan megszőttek. Az így kapott anyagot ványolással sűrítették: így született a szűrposztó, amely szinte páncélként védte viselőjét hidegben, hőségben, szélben és hóban.

A szűr díszítése sokat elárult gazdájáról: „ki lehetett következtetni belőle, hogy házas-e, kik a rokonai, hányan vannak a családban” – meséli Ferenc. A változás a varrógép feltalálásával érkezett, amikor a nagyváradi mesterek bevezették a rátétes díszítést. A szűr így új formát kapott, összeért a viselőjén, és még gazdagabb motívumvilág nyílt meg előtte.

A bihari szűrökre a nyersfehér alapszín és a fekete rátét a legjellemzőbb. Ferenc azonban szívesen kísérletezik: fekete-piros, fehér-bordó, barna-drapp és drapp-zöld színösszeállításokkal dolgozik. Egyedül a sárga az, amit – mint mondja – sosem használna.

A szűrnek nemcsak védelmi, hanem praktikus szerepe is volt: ujját bevarrva tarisznyaként, batyuként használták. Két típusa létezett: a hétköznapi, amely néhány év alatt elhasználódott, és az ünnepi, amely akár egy férfi egész életét végigkísérte – olyannyira, hogy olykor a koporsóra is ráterítették, végső útra kísérve gazdáját.

Porkoláb Ferenc: a mesterség megszólítja

Porkoláb Ferenc útja a szűrrátétkészítéshez szinte véletlennek tűnik. Bár Derecskén híres mesterek dolgoztak, és gyermekkorában látta, ahogy Erdei Piroska néni rajzol és varr, sokáig nem vonzotta a varrógép világa.

„Anyósom az oka, hogy ezzel foglalkozom” – mondja félig tréfásan. 1979 augusztusának végén, 

Elhozta, megjavította – és ekkor született meg benne az elhatározás: készít egy szűrátétes terítőt.

A kísérletből hivatás lett. Két hónap gyakorlás után felvételt nyert a budapesti Népművészek Háziipari Szövetkezetébe, ahol a rendszerváltásig dolgozott. Segítő mestereire ma is hálával gondol: „Nagyon köszönöm nekik, hogy egyengették az utamat.” Szorgalmának gyümölcseként elnyerte a népi iparművész címet, majd 2014-ben a Népművészet Mestere kitüntetést, 2022-ben pedig a Bocskai István-díjat. Tagja a Magyar Művészeti Akadémiának is.

„Negyvenöt év után is ugyanolyan szeretettel csinálom, mint amikor elkezdtem. Megnyugtat, kikapcsol – nekem ez nem munka, hanem öröm” – vallja.

Hagyomány és jelen

Porkoláb Ferenc számára a népművészet nem múzeumba zárt relikvia, hanem élő, változó örökség. „Fontos, hogy a mindennapok része legyen, formálódjon velünk együtt” – mondja.

Ezért a klasszikus terítők és párnahuzatok mellett ma már modern használati tárgyakat is készít: tablet- és telefontokokat, táskákat, könyvborítókat. A fiataloknak szánt ballagási tarisznyák különösen kedvesek számára – hiszen ezekben a tárgyakban egy új generációhoz jut el a hagyomány.

Tanítani is hivatásának érzi. Két alkalommal vezetett tanfolyamot, legutóbb pedig a Mester és Inas programban adta tovább tudását. Tanítványa első díjat nyert a közösen készített szűrrel – ami talán a legszebb visszaigazolás.

A bemutatókon túl

Ferenc nemcsak műhelyében, hanem fesztiválokon is megmutatja a mesterség varázsát. Ott van a berettyóújfalui Számadó Napokon, a Mesterségek Ünnepén, ahol rendszerint a látogatók mellé ülteti a kíváncsiakat, hogy kipróbálhassák a varrást. „Olykor könnyekig meghatódik valaki, amikor meglátja a kezében az elkészült darabot. Nekem ez a legnagyobb öröm.”

Szívügyének tekinti a régi szűrök megmentését is: 

Az aprólékos munkának köszönhetően a rágcsálók által megrágott ujjak is szinte láthatatlanul újjászülettek a keze alatt.

A zene és az élet

Ferenc élete sem mentes a hullámvölgyektől. Volt, hogy zsűri visszautasította munkáját – ezeket a pillanatokat nehezen élte meg. A zenében talált menedéket: „Mondhatni mindenevő vagyok, a komolyzenétől a magyar dallamokon át a fúvószenéig mindent szívesen hallgatok. Ez mindig átsegít a nehézségeken.”

Édesapjától örökölte a muzikalitást: a paraszti munka mellett mindig énekelt vagy fütyült. Ez a belső dallam kíséri Ferencet is, aki úgy érzi, a zene és a kézművesség ugyanabból a forrásból táplálkozik.

Család és örökség

Feleségével 1977-ben kötött házasságot, két fiuk született: Ferenc, aki a családi nevet viszi tovább, és Péter, aki villamosmérnök lett. Az önállóan épített otthonban éltek, mígnem 2021 májusában felesége elhunyt – veszteség, amelyet azóta sem tudott feldolgozni.

Legnagyobb öröme ma négy unokája: két lány és két fiú. „Papa olyan, mint a Joker: ha kell, előhúzzák a fiókból, és én boldogan megyek értük. Ők pedig ellenőriznek engem” – mondja mosolyogva.

Ha visszamehetne az időben, a 21 éves önmagát látogatná meg, aki a bajai laktanyában szolgált. Akkoriban sok mindent másképp tett volna, de ahogy mondja: „Utólag mindig okosabb az ember.”

Élő hagyomány

Porkoláb Ferenc nem csupán kézműves, hanem élő híd múlt és jelen között. Szűrrátétei egyszerre idézik fel őseink világát és szólnak a mai emberhez. Munkája és élete bizonyítja: a hagyomány nem poros emlék, hanem jövőt építő erő.

Nyitókép: Highlights of Hungary