„Ha nincsenek magyarok, nem ülnék itt ma” – így segítették a magyar katonák a lengyel civileket a második világháborúban

Izgalmas új kötet jelent meg Máthé Áron magyar történész és Joanna Urbańska lengyel kutató közös munkájaként, melynek címe Lenvirágok a véres mezőkön, s mely a lengyel civil lakosság ellen az ukrán nacionalista milíciák által második világháború során elkövetett tömeges atrocitásokat, gyilkosságokat, tömeggyilkosságokat vizsgálja,

A kötet legnagyobb értéke kétségkívül, hogy Máthé Áron történész, a NEB elnökhelyettese alaposan átolvasta a Hadtörténeti Levéltár „tanulmánygyűjteményét” – ez egy érdekes gyűjtemény, ami primer források és szakirodalom-másolatok egyvelegét jelenti, de kétségkívül hasznos és más témákban már sokat forgatott anyag –, kijegyzetelve minden olyan utalást, amely szerint a magyar erők a lengyel lakosságot segítették a mészárlás idején. Persze az eredmény így is szerény lett. 

Az ukránok lengyelekkel szembeni „visel dolgai”, illetve a két nemzet fiai közti konfliktusok néhány rövid említést kapnak: „Egyelőre az ukránok pusztítják a lengyeleket és viszont, mind a kettő pusztítja a németet, minket még nem bántanak” – írta például Nemes Ödön főhadnagy. Bozóky Géza, a megszálló erőknél szolgáló százados a következőket jegyezte fel az ukrán nacionalista gerillákról: „Azt már Proszkurovban tudtam, hogy minket magyarokat barátságosabb szemmel néznek, de nyáron csak tapogatódzás folyt. Megtudtuk, hogy mindenkit ellenségnek néznek, aki nem ukrán. Legyilkolták a zsidókat (már ahol volt még), a lengyeleket és a németeket. Velünk azért tettek kivételt, mert ‒ ahogy ők mondták ‒ tudják, hogy mi nem akarunk semmit megtartani Ukrajnából és mi csak kényszerűségből vagyunk itt.” Bozóky egy másik alkalommal, az ÁVH-n tett vallomásában is konkrétan fogalmazott: „Tudtuk még, hogy az ukrán falvakban élő lengyeleket formálisan kiirtották. Így például augusztusban egy éjjelt töltöttem Dubnón, ahol kis magyar csoporton kívül igen jelentős német egységek, továbbá csendőrség és milícia is állomásozott. Ezek azonban nem gátolták őket abban, hogy a 3-4 km-re levő faluban levő 2-3 lengyel családot az éjjel ki ne irtsák. Azt beszélték, hogy még a 3 éves gyermekben is vagy öt lőtt sebet találtak. A lengyel lakosság a falvakból a városokba menekült, ahol megszálló csapatok voltak.

ám a német propaganda az ukránok által elkövetett bűncselekményeket igyekezett a szovjetek és különösen a szovjet partizánok nyakába varrni. Ennek a hatása lehet tehát Ludvig Gyula, az 52. páncélos légvédelmi osztály parancsnokának megjegyzése: „Az ukránok a legveszedelmesebbek, mert még a gyermekeket is legyilkolták. A gyilkoló ukránok alatt az ukrán kommunistákat értem.”

Egy helyen, Gergelyfy Imrénél csak ennyi áll: a magyar 1. hadsereg által tartott vidéken az ukrán nacionalista gerillák „harcban álltak a közelben bujdosó lengyel partizánokkal”. Tabay József a Dnyeper átlépése után a következőket jegyezte fel: „A lakosságról is meg kell emlékeznem. Nem volt ellenséges irányunkban. Megértették, hogy nem hódítóként és nem önszántunkból jöttünk az országukba. Én igen jól szót értettem velük és sokat tudtam meg életükről (még politikai vicceket is gyűjtöttem). Egyáltalán nem féltek tőlünk, a partizánoktól jobban. Borzalmasnak mondható életkörülmények között éltek. Az össze-vissza gyilkolásaikat sehogy sem tudtam megértetni, ahogy [olvashatatlan] mélyebbre, távolra nyúló gyökerei vannak.” Kemény György páncélos hadnagy 1944-ből, Stanisławów városában az evakuáláskor a következőket tapasztalta: 

Megdöbbentő módon a szerző szerint egyértelműen mindössze egyetlen helyen. találtunk leírást arról, hogy az ukrán fegyveresek a lengyel civil lakosságot mészárolják. Mészöly Elemér vezérőrnagy, a megszállást végző erők vezérkari főnöke naplójában, az 1943. október 4-i bejegyzésben a következő mondatot olvashatjuk: „A hegyek tele vannak nemzeti ukrán bandákkal […] a kisebbségben levő lengyeleket naponta irtják, ma reggel is egy egész családot. Éjjel állandóan lövöldözés van.” Ide tartozik a tábornok részéről az ukrán nacionalistákkal kötött megegyezés utáni, groteszknek ható megállapítása: „Hasonlóan békés magatartást tanúsítottak Cortków és Husyatyn-nál levő őrállomásunkkal szemben, amikor egyébként a két falut kirabolták és gyilkoltak a lengyelek között.”

Máthé szerint összességében még ha feltételezzük is, hogy a naplókat, visszaemlékezéseket író magyar tisztek személyesen nem találkoztak a lengyelek elleni ukrán emberirtás jelenségével (ami legalábbis egy részüknél egyébként nehezen képzelhető el), alapos indokkal gondolhatjuk, hogy hallottak arról, vagy a dologról említést tevők számánál többen kellett hogy halljanak erről. Értékes adalék, hogy Máthé a korabeli magyar sajtót is átnézte a konfliktusra utaló források után kutatva. A kötet ezt követően hatvan oldalon tárgyalja a magyar segítségnyújtást a lengyel civileknek, mint egy túlélő fogalmazott: „Ha nincsenek magyarok, nem ülnék itt ma”. Már csak az ezen forrásokkal való megismerkedés miatt is érdemes elolvasni a kötetet!

A források rögzítése önmagában érték, különösen egy olyan kevéssé kutatott témánál, mint amiről Máthé írt. Azonban lengyel szerzőtársa részéről izgalmas lett volna összehasonlítani a lengyelekkel szembeni mészárlások dinamikáját, hátterét és utóéletét az ukrán civilekkel szemben lengyel erők által elkövetett mészárlásokkal, pl. a hrubieszówi, łaskówi, szychowicei, miętkiei, mołożówi, remeli, ruda-różanieckai, sahryńi vagy a wierzchowinyi mészárlással. Jövőbeni kutatási irány lehet még annak a megvizsgálása, hogy mi tette ennyire véressé ezt a régiót ebben az időszakban, s összehasonlítva a második világháború más hadszíntereivel, valóban igazolt-e Timothy Snyder „Véres földek” teóriája (szerintem nem az – már a magyar fordítás is finomított a címen, mivel egyetlen kelet-európai olvasó sem nyelné le, hogy egy amerikai szerző egy kalap alá veszi az egész régiót, s teszi ezt pl. a magyar események legalapvetőbb ismerete nélkül – szerintem (is) itt inkább egy „konstruált történelmi helyről” van szó – de ez egy összetett, komoly szakirodalommal rendelkező vita, amire majd a Lenvirágok kötet későbbi kiadási reflektálhatnak). Ez persze majd inkább a lengyel szerzőtárs feladata lesz. Összességében persze a kötet így is fontos, és segít talán némileg megérteni a terület (ma is forrongó) geopolitikai realitásait a magyar olvasó számára, s így feltétlenül olvasásra ajánlott.

Máthé Áron–Joanna Urbańska: Lenvirágok a véres mezőkön. H. n., Szülőföld kiadó, 2025, 271 oldal

(Fotó: felirat a megszállt Szovjetunióból. „Heil Hitler! Éljen a független ukrán állam!” Forrás: Wikimedia Commons)