Hiánnyal ábrázolja a mindent – Berta Ádám novelláskötetéről

Nem tudom, hogyan került a kezembe Berta Ádám novelláskötete, a Gyerekkorunk legszebb nyara című, negyven rövid írást tartalmazó kötet. Talán olvastam róla valahol, esetleg a véletlenek összjátéka sodorta elém a könyvtárban, amit a sors kezének is tekinthetünk – vagy bármi másnak. Berta mondatai épp ezt a „sorsszerű véletlent” erősítették bennem, míg végül megértettem: megtalált engem a könyv. 

Az író Szegeden született 1974-ben, jelenleg Bécsben él. Novellái könnyen olvashatók, gördülékenyek, a világ számos helyén játszódnak, szólnak egy kicsit erről, egy kicsit arról – párkapcsolatokról, hétköznapokról, utazásokról, tragédiákról, vagyis rólunk –, de hamarosan, sőt azonnal megjelennek a felszínen az első repedések. És velünk maradnak. Sőt, elmélyülnek, és miközben a novellák lakói tovább tesznek-vesznek a mindennapokban, az egymást követő „semmiségek” igazi metafizikát építenek az irodalom eszközeivel. 

Igen, ezeknek az írásoknak az élvezetéhez kell némi olvasottság. Az sem árt, ha képesek vagyunk érzékelni a hiányt vagy, mondjuk így, az emberi szív feloldhatatlan ellentmondásait – akkor talán még jobban értjük, miért olyan jók ezek a novellák. 

Mert Berta Ádám mindenekelőtt a hiánnyal ábrázol. Nem az „a lényeg”, mit mondanak a mondatok, hanem az, hogy mit takarnak el. Nem az a fontos, mire megy ki a játék, hanem az aktus, amivel a lélek káoszába pillantunk – a lehető leghétköznapibb szituációkban. Nem az a fontos, hogy „miről szól”, hanem az, amit hordoz, túlmutatva a szavak egymást követő rendjén. Mit hordoz? Ezt ugyanúgy nem lehet megmondani. Ez ugyanúgy a titok része, mint ami elválasztja a jó irodalmat a rossz irodalomtól: nem tudjuk elmondani, csak megközelíteni. Olvasni kell. 

Berta Ádám ebben a kötetben vertikális irodalmat művel, de látszólag horizontálist: minden „vertikális író” látszólag „horizontális író”. Ezeket a fogalmakat nemrég alkottam saját használatra. A horizontális irodalom körbenéz, és így szól: jobbra van egy templom, balra van egy kocsma, a kettőt járda köti össze. A horizontális irodalom leírja a tájat, ábrázolja az embereket, hozzátesz egy történetet, és ezt megtűzdeli jobb vagy rosszabb gondolatokkal. A horizontális irodalomban nappal van. A horizontális irodalom célja, hogy megmutassa a világot egy az egyben úgy, ahogy van, vagy legalábbis megpróbálja. Ennek az egyik legcsodálatosabb képviselője Tolsztoj. 

A vertikális irodalom a világot nem tudja és nem is akarja egy az egyben megmutatni, mivel lehetetlennek tartja. Ehelyett fog egy elemlámpát – vagy csillagszórót vagy fényszórót, kinek mije van –, és az ember lába alatti szakadékba vagy a feje fölötti égbe világít, lehetőleg éjszaka. A többi az olvasótól függ, aki mélység és magasság érzetét kapja mint útravalót. 

Van ebben az irodalomban, ebben a kötetben valami nyomasztóan steril, valami érthetetlenül kusza, valami túl bonyolult túl egyszerű látszatba csomagolva – gondolhatnánk –, de ez a valami abban a pillanatban, hogy a szöveg és a történet szükségszerű párosa eléri a művészet láthatatlan, azonosíthatatlan, mégis érzékelhető határait, átvedlik irodalmi élménnyé, amin nem változtatnak már sem a hibái, sem az erősségei. Ettől a ponttól – ami persze ellentmondásnak tűnik – a mű nem lehet elemzés tárgya, mivel átlépte azt a bizonyos vonalat: a határt a művészet és a valóság között. Ily módon az irodalom apró elmozdulást tesz az igazság felé. 

Berta Ádám: Gyerekkorunk legszebb nyara. Cser Kiadó, 2024

Nyitókép: Mandiner-archív