Akinek a Hősök terét köszönhetjük

Súlyos időket élünk számos vitával, de Herzog Fülöp Ferenc munkás élete sem telt másként – csak akkor folyamatosan építettek is. Hősünk Philipp Herzog néven született 1860-ban, a Wiki­pédia szerint Bécsben, izraelita és evangélikus iratok szerint a morvaországi Šafovban (Schaffa). 1925-ben hunyt el Budapesten, halálának 100. évfordulója alkalmából emlékezünk rá.

A bécsi műegyetemen tanult, majd egy olyan irodánál kezdett dolgozni, amely színházépületekkel foglalkozott. Kivételes önismerettel rendelkezett, ugyanis már ekkor párba állt egy kollégával, hogy megosszák a munkát. Hajlamai­nak megfelelően a technikai, jogi, szervezési ügyekkel foglalkozott, társa pedig a munka művészi oldalával. 1890-ben érkezett Magyarországra. Itt a nála évtizedekkel idősebb Ybl-tanítvánnyal, a lengyelországi születésű, szintén német ajkú Schickedanz Alberttel állt össze. 

az annyi szépet, gyárat, Nobel-díjat megalapozó magyar csoda. Első nagyobb munkájuk – a szakírók sosem említik – 1895-ben a Vajdahunyad vára belsőépítészete volt. Boltíveket, bútorokat, orna­mentikával díszített falakat készítettek történelmi hűséggel, a harminckilenc helyiséggel hat hónap alatt végeztek.

A páros fő műve a Műcsarnok, a Szépművészeti Múzeum és a Hősök tere. Ezzel mindent elmondtunk róla, hisz a Google egykori Panoramio szolgáltatása szerint a világ tizedik legtöbbször fotózott városának ékkövéről van szó. Vajon mi olyan megragadó benne, amikor múzeumok, emlékművek mindenütt vannak? Talán a tér nagysága és az odaálmodott arányosság. Ami viszont fél évszázad alatt alakult ki sok művész és mester munkája által, és mai formájában Herzogék sem láthatták.

Elsőként a Műcsarnok építésére kaptak megbízást. Az 1896-ban elkészült kiállítótér a villamos világítással, központi légfűtéssel, üvegtetővel és a takarékosan alkalmazott aranyozással mindenki tetszését elnyerte, belekötni csak a kommunisták tudtak hetven év múlva. Azt kifogásolták, hogy túl nagy, s a bejárati nagyterem miatt kötelező panteonnal kezdődik minden kiállítás, azaz egyes művészeket a rendezők érdemtelenül kiemelnek. Nivellálásnak hívták ezt a szociban: fő a szürkeség, az egyen. Érdekes a Szépművészeti története is. A pályázatot Pecz Samu nyerte, nem ők. Bírálat után, közfelháborodás közepette kiderült azonban, hogy terve nem megvalósítható. A kupolás, Országház-szerű épület nem férne el a telken, ráadásul a szobrokat a felső, a festményeket az alsó szintre képzelte, ami a fényviszonyok miatt katasztrófa lett volna. Szintén soha nem említik – pedig Herzog zsenia­litása itt domborodott ki igazán –, hogy a múzeum végül alig 2 millió koronából készült, korának egyik legolcsóbb ilyen intézménye volt a világon. Herzog dolgozta ki, hogy hol kell a drága, nemes anyag, hol elég a habarcs, mely termek kapjanak díszfestést, és így tovább.

A múzeummal kapcsolatos viták persze már a telek kijelölésekor elkezdődtek, ott ugyanis vásártér volt. Egy Amerikából hazatért építész egyenesen azt állította, hogy odaát, a ráció hazájában soha nem emelnének ilyen épületet a város szélén, a koszban. Épp csak a terjeszkedéssel nem számolt. E viták mégsem haszontalanok. Herzogék következő munkája egy új zsinagóga lett volna. Talán nem bíztak magukban, és Pecz tervét lekoppintva gigantikus épületet álmodtak. Ugyan díjat nyertek, a bírálók megállapították, hogy közel sincs annyi izraelita Lipótvárosban, mint ahánnyal Herzogék számoltak.

A millenniumi emlékmű eredetileg kapu volt a kiállításokhoz, utolsó szobrának elkészültét Herzog már nem érte meg. Mivel sokan révednek ma a múltba, érdemes felidézni, hogy a Gábriel arkangyalt tartó 36 méteres obeliszk számítási vagy anyaghiba miatt hamar repedni kezdett. Vissza kellett bontani és újraépíteni a vitára mindig kapható városatyák, a közszállításból kimaradt művészek és iparosok kárörömére. Egyébként nem egyszerű kőépítmény: statikai okból a belseje és a talapzata valóságos gépezet. Közismert, hogy a Hősök terét kezdetben parkocska fedte virágágyásokkal. 1938-ban az Eucharisztikus világkongresszusra borították kővel, majd 1986-ban kapta a mai, 11 ezer négyzetméteres, görögös mintázatú díszburkolatát.

Élete vége felé Schickedanz a festészet felé fordult, Herzog pedig ingatlanügyletekkel foglalkozott. Alig ismert műve a Dózsa György út 13. alatti bérpalota, mai nevén társasház, ami minden, csak nem társas. Tavaly bebarangoltam a környéket, minden kapu, udvar és gang az individualizmusba fúló magárahagyottságról szól. Már a séta elején megtudtam egy irodalomprofesszor özvegyétől, hogy lakása egy Orczy grófé volt, most szét van választva háromfelé. Minden lakás­ajtó más színű: van, aki kékre, van, aki fehérre, barnára festi, esetleg rácsot szereltetett rá, vagy famintás svájci páncélajtót építtetett be. Minden emeleten él egy kiskerttulajdonos, aki a zöldjét a lengőfolyosóra telepítette. Nem kevés az italozó egyén, gyenge ajtócskáikat utoljára az IKV festette 1981-ben. Minden csupa bizalmatlanság és indulat, egy nyugdíjas az utcáig kergetett. A legaranyosabb még az a 103 éves hölgy volt, akivel jókat nevettünk, szürreálisan egy Vajda Júlia-kép alatt, holott már rég vak. Herzog Fülöp Ferenc valószínűleg nem ilyen világról álmodott, amikor felrajzolta a házat elegáns pennájával.

Nyitókép: A Hősök tere 1904-ben 
Fotó: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum/Kerkes J. Zoltán