Talán több tiszteletet kapnánk a környező népektől, ha ismernénk önmagunkat – Jegyzetek „a lengyel-magyar barátság” napján

Nemrég írtam arról, hogy

Példákat is említettem Stanisław Worcell (1799-1857) tanulmánya alapján, mely szerint az egymást támogató politikák mögött meleg érzelmek helyett inkább hatalmi törekvéseket látni, mikor is ha valamely fél elárulta az ősi szövetséget, akkor ezzel geopolitikai okból önmaga vesztét okozta, mert nem volt, aki megvédje a többitől.

Nos, Magyarországot még nem tolták át a Bahamákra, történelmünknek és kultúránknak pedig elég értékes részét vesztíjük el enélkül is. Kereskedelmünkről meg már nem is szólva, mely most, hogy kihűltek a politikai kapcsolatok, mégis 15%-os bővülést mutat.

Óbuda és Varsó Bemowo kerülete nem adta át neki az odaígért díjat, tiltakozásul a magyar kormány politikája miatt. Már az gyomorforgató, hogy a két önkormányzat úgy tesz, mintha a hatalommegosztás rendszerében nem volna autonómiája, a magyar kormány pedig törvényszerűen, szolgai módon alá lenne vetve a lengyel akaratnak csak a méretkülönbség miatt. Az meg pláne, hogy a nagyhatalmi álmok gyors elégése,

A barátság más, mint az érdek. Alapja a bizalom, akár emberekre, akár emberek által képviselt intézményekre vonatkoztatjuk. Rokonszenv, öröm, nyitottság, elfogadás és törődés mutatkozik benne, de hiba túlhangsúlyozni a kölcsönösséget. Az ember biológiailag meghatározott szociális lény. Közösségbe vágyik, és a közösség az örömére van. A barátság arra ad lehetőséget neki, hogy teremtett valóját felismerje, és örömtelien átélhesse azt.

s ezt gyakorolva testünk boldogsággal jutalmaz minket. Történelmi ismeret, hagyomány és kultúra ezért a barátság oldalán áll, nem az érdekén. Aki egy vasútfejlesztés tárgyalásakor azzal érvel, hogy Kossuth és Worcell szimpatizáltak, ahhoz orvost kell hívni, és erősen indokolt a szirénahasználat.

Oka ugyanis a sok éve sorvadó vallás, tudomány és kultúra, az amerikanizálódás, nem pedig egy hatalom. Más szóval, azok a tényezők, melyek „államosítás” útján a rendszerváltás óta létrejöttek (nemzetiségi önkormányzat, pályázatok, alapítványok, múzeum), hatalmi eszközök, és képtelenek a globalistává vált írók, művészek, tudósok helyébe lépni.

Ami itt a márciusi ifjak, az ott a másfél évtizeddel korábbi nagy emigráció (Czartoryski herceg, Lelewel, Worcell, Bem, Mickiewicz, Słowacki, Chopin stb.), sőt az 1848-as, ún. fiatal emigráció szinte ismeretlen nekik. Mi viszont alig emlékszünk azokra a politikai és kulturális tetteinkre, melyeket a reformkor (Kossuth, Deák, Kölcsey és a többi) 1831-ben vitt végbe értük.

Ráadásul 1848-as emlékeink is sematikusak.

Később 80-90 regényt írt, az egyszerűség kedvéért nevezzük „lengyel Jókainak”, aki hatással volt rá. Három könyve a magyar szabadságharcról szól, köztük a Szandor Kowacz, mely a magyar-szerb ellentétet ábrázolja. S még egy ismeretlen csavar. Miłkowski (írói álneve T. T. Jeż) a tragikus sorsú Kowacz alakját valójában egy lengyel huszárról, Karol Gustaw d'Abancourt de Franqueville-ről mintázta.

Woroniecki népszerűsége 1945-ig Bemével vetekedett nálunk, nyughelye a Kerepesi temetőben zarándokhely volt. Ám őt is elfelejtettük, és ma már senki sem gondol arra, hogy félig ellopott emlékművét visszapótolja.

A Szandor Kowacz e szavakkal indul: „Sok nemzeti zenét hallottam, sokféle táncot láttam, de be kell vallanom, hogy soha nem hallottam izgalmasabb zenét, nem láttam őrültebb táncot, mint a magyar csárdás.”.

Elvarázsolta őket a csípős paprika, az erős tokaji, a zene és a nemzeti karakterisztika. Mindez viszont mára a múlté, a mexikói gyorsétel, az argentin vörös és Taylor Swift kiszorította. Mi pedig képtelenek vagyunk újítani, örülhetünk, ha Liszt még hallgatható.

Ami pedig első volt Közép-Európában, és hasonlított a mai lengyelhez. Egyik alapanyaga a hajdina volt. Melynek a lengyeleknél volt egy krakkói, sült változata, ennek meg egy királyi fajtája. Utóbbi hasonló a tejberizshez mazsolával, vaníliával, citrommal, fahéjjal és ricinus (por-) cukorral. A lengyel (tehát nem a magyar) Jagelló Anna (1523-1596) kedvence volt, Krakkóból szállították neki Varsóba. Anna nehéz sorsú királylány volt, ez és a hajdina meg is mutatkozott idővel a testalkatán. Anyja a gonosz olasz, Sforza Bona volt, ráadásul hatalmi okból ötvenéves korában került csak pártába. A szűz kezét Báthory István nyerte el szerencsésen, holott versengett érte Habsburg Miksa és Rettegett Iván is.

Nem elfogadható a gondolat, hogy a török miatt megcsökött, kényszerpályás az életünk, és a Nyugat mostani állapota végképp cáfolja ezt. De akár a belgák kongói kézlevágása is említhető, melyről a nyugatias fejlődés apostoldalnoka, Ady sohasem énekelt. A török idők valójában az egyik leggyönyörűségesebb kor Kanizsai Orsi szerelmével, Zrínyi kecskecsöcsű szőlőjével, s megannyi könyvvel. Az 1500-as évek végén született Szakáts-Tudomány jelzi azt az életörömöt, szorgalmat és tudást, melyről 1516-ban

Első szakácskönyvünk úgy száz évvel előzte a lengyel Compendium ferculorum-ot (1682). Érdekes, hogy a 18-19. századi lengyel szakácskönyvekben alig van egy-egy magyar recept, nem úgy a magyarban lengyel. Most viszont ők mondják azt, hogy konyhájuk 6-8 másiknak a keveréke, mi pedig egyedülállónak gondoljuk a miénket, pedig a mákos bejglit Vilniustól Záráig sütik. Sajátos adalék, hogy az elmúlt száz év hogyan szigetelt el minket a világtól, és még büszkék is vagyunk.

Gasztronómiánk úgy tartja, hogy nem értünk a sajthoz. Dacára, hogy sajt szavunk ócsuvas eredetű, s minden gyerek tudja, hogy a komondor, a kuvasz, a racka a honfoglalókkal érkezett, nemzeti italunk pedig a kumisz volt, egyfajta pezsgő, alkoholos joghurt. Azt már csak kevesen tudják, hogy a Tátrába északon a 16. században kezdték betelepíteni a vlachokat, akik horvátok, magyarok, vlachok, ruszinok, románok, lengyelek és szlovákok voltak. A hajdúkéhoz hasonló vlach jog kiváltságot adott nekik, ha juhászkodnak, sajtot termelnek és védik a határt. Egyik szép emléke ennek a félezeréves festmény Oravkában, melyen szürkemarhát terelő hajdúk és vlachok láthatók. A goráli népviselet eleme, a nadrágra varrt magyaros paszomány, a parzenica.

És akkor a rackáról már ne is beszéljünk, melynek ezreit eleink nyilván nem azért tolták át Közép-Ázsián, hogy lótejet igyanak, és ötszáz év múlva mások csináljanak sajtot a tejéből, ha rájönnek, hogyan kell. Délről a Kárpátokba a betelepítés II. Endrével kezdődött, Nagy Lajos magyar-lengyel király fontos jogszabályával folytatódott, kimagasló alakjai északon pedig a reneszánsz, egyetemet végzett Thurzók voltak, akiknek oltára áll a leghíresebb krakkói templomban. Vagyonuk Thökölyé, majd Rákóczié lett öröklés folytán, alapját adva a szabadságharcainknak.

Ugyanez a helyzet a sörkészítéssel, a lengyelt sörösnek, a magyart borosnak tartjuk. Holott a lengyelbarát Bevilaqua Borsody Béla szerint „a serfőzés a legrégibb mezőgazdasági iparunk, a ser a legrégibb élvezeti cikkünk”, és csak amiatt lett lenézetté nálunk, mert a Habsburgok németet, szlávot telepítettek be hozzánk, akiktől különülni akartunk. Nemrég interjút olvastam egy sörtörténésszel. Szó se esett benne a megelőző évszázadokról, hogy jobbágytelkeken, nemesi udvarházakban, apátságok, rendek, városi kiváltságos céhek falai közt szakmányban főztük.

Talán több tiszteletet kapnánk a környező népektől, ha ismernénk önmagunkat.

Ha valaki nem értené, hogy mi köze ennek a lengyelbarátsághoz, az menjen ki Kőbányára a lengyel múzeumba, keresse a sörkészítés, s nézze meg a tokaji borászat tárgyi emlékeit. Gondoljon közben a fenyőkéregbe göngyölt, talán még ma is gyártott erdélyi juhsajtra, a 19. század hatalmas juhnyájaira és tejgyáraira Nógrádtól Liptóig, és Trianonra.

Elvesztettük a hegyeinket és a sajtcsemegét, legfőbb külkereskedelmi cikkünk egyikét, sőt az egyezmények még azt is tiltották, hogy importálhassuk.

Innen szép a győzelem. Kíváncsian várom Mitrovics beígért írását a magyar-lengyel barátságról a HVG-ben.

***

(Nyitókép forrása: elte.hu)