Egy kis ország ne üsse az orrát a nagyok dolgába? – még egyszer a magyar–lengyel barátságról

Különös dolog történt kedvenc lengyel pletykalapommal, miután Donald Tusk átvette az ország vezetését. A kevés magyar hír alatt eltűnt a kommentszekció. Mint írták, a témát az orosz háborús propaganda befolyásolásra használja fel, továbbá ezen hírek heves reakciót váltanak ki az olvasóból, ami ütközik a lap magas szellemiségével.

Nálam egy lengyel gasztroblogger posztja verte ki a biztosítékot, aki ezek szerint nem csak enni jár hozzánk. A doni tragédiánkról azzal emlékezett meg, hogy sosem tanulunk a hibáinkból, rosszul választunk vezetőt, mire hívei megjegyezték, hogy mindig eltaláljuk a vesztes oldalt. Írták ezt a második világháború utáni lengyel történelem ismeretében, Trump megválasztása után.

A minap egy másik lap sunyin célozgató, névtelen szerzője arról írt, 

 Nem sokra rá az ukrán–orosz–amerikai béketárgyalásokból kifelejtett államok, köztük Lengyelország, idegbe jött. Szerintük Európa nélkül nincs európai biztonság, és Párizsban összegyűltek gyorsan tanácskozni. Mind a heten, a többi európai országot ugyanis elfelejtették meghívni a közös méltatlankodásra. Soha jobb alkalom ránézni, mi is az a magyar–lengyel barátság.

Az elmúlt huszonöt évben vált széles körben ismertté Stanisław Worcell (1799–1857) hasonlata: Magyarország és Lengyelország két tölgy, egymás mellett élnek, a gyökérzetük szorosan összenőtt, és nem létezhet az egyik a másik nélkül. Győrben szobor, az Erzsébetvárosban tűzfalfestmény örökíti meg, na meg persze ezernyi táblaavató beszéd. 

Worcell alig ismert publicista. Az 1831-es szabadságharc után emigrált, így nemhogy Magyarországot, de Lengyelországot sem ismerte igazán. Párizsban, Londonban élt mint az utópista szocializmus híve, ámbár jó kapcsolatot ápolt az emigráns Kossuthtal. 

Worcell esszéje 1849 nyarán, három folytatásban jelent meg emigráns lapjában, a Demokrata Polskiban. A magyar szabadságharc utolsó napjaiban tehát, de név nélkül. Csak kortársa, Bolesław Limanowski (1835–1935) történész állapította meg később elemzéssel, hogy a cikksorozatnak ő lehetett a szerzője. Azaz hiába vésik márványba Worcell nevét, a szerzősége nem bizonyos, meg egyébként is kérdéses, hogy miért nem vállalta névvel a gondolatait. Ennek oka talán az lehetett, hogy esszéjében szépen leszedte a keresztvizet a szlávokról, erről még lesz szó.

Az esszé keletkezésének idején Ausztria kétszázezer orosz dzsidás segítségével verte le a szabadságharcunkat. Nem sokra rá a a Nyugat Oroszországra támadt, hogy megakadályozza a hozzáférését a meleg tengerekhez a Krímnél. A lengyelek légiót állítottak fel a Nyugat oldalán, azt remélve, hogy a háború az ellenségeinek gyengülését fogja okozni, és kölcsönös segélyt kaphatnak a Nyugattól saját orosz- és osztrákellenes harcaikhoz. Ám Ausztria elárulta korábbi barátját, amit a Nyugat szívesen fogadott, és a lengyelek semmit se nyertek. Churchill mondta, hogy országának „nem barátai, hanem érdekei vannak”. Orbán Viktor az elmúlt egy évben vagy fél tucat beszédében foglalkozott azzal, hogy a barátság, a hála nem politikai fogalom, minden mostani fejleményt az érdekek felől kell megítélni. 

Az esszét 1921-ben ismerhettük meg a máig nagy hatású jogtörténész és polonista, Divéky Adorján (1880–1965) egy cikkéből, a rendszerváltásig azonban ez is ismeretlen maradt. Divéky volt, aki Aranybullánk forrását II. András 1217-es kereszteshadjáratában, pontosabban a szentföldi személyes kapcsolatokban és a Jeruzsálemi Királyság alkotmányfejlődésében találta meg. Később kimutatta azt is, hogy Nagy Lajos hogyan plántálta át az Aranybulla szellemiségét Lengyelországba már lengyel királyként, és alapozta meg ott ezzel a hatalommegosztás intézményét, illetve magát a lengyel politikai osztályt, a nemességet. 

Nagy Lajost gyakran emlegetjük büszkén a lengyeleknek; perszonálunió, három tenger, lánya, Hedvig lengyel királynő az ország védőszentje stb. Tudni kell azonban, hogy Lajost a lengyelek kifejezetten rossz királyuknak tartják. Két nagy dinasztia közötti időben uralkodott, és Lengyelország 1795-ös bukásának gyökerét jobb híján benne találták meg az elkeseredett utódok. Olyan ez, mintha nekünk valaki azt bizonygatná, hogy I. Szulejmán szultán frankó uralkodó volt, és ez az oka, hogy Lajost ma Magyarnak nevezik a lengyelek, nem pedig Nagynak. Talán még az is sérti őket, ha emlékeztetünk, 

Kevésszer idézzük fel mi, magyarok, hogy 1848 és 1939 között miképp segítettük a lengyelséget. Számos magyar harcolt az 1864-es szabadságharcban, itt esett el Nyáry Eduárd, annak a Nyáry Albertnek a rokona, aki aztán a 20. században a magyar–lengyel kapcsolatok egyik fő alakja lett. A 48-as, függetlenségi párti magyar erők mindig is a lengyel kérdéssel gyengítették a kiegyezést, 1915-ben például számos városunk követelte a lengyel függetlenséget az országgyűléstől. 

Az első világháború után, a lengyel–bolsevik háborúba Magyarország a döntő csata előtt is küldött lőszert, akkor, amikor már senki sem. Különösen a csehek voltak ellenségesek velük, még a francia szállításokat is akadályozták, mert a cél Lenin világforradalma volt. 

Elemi érdeke volt szövetségest találni a kis- és nagyantant szorításában, még a harmincas években is, hogy legalább szénhez és élelmiszerhez jusson.

A két világháború közötti időnek van egy vonása, amelyet sohasem említenek a hivatalos megemlékezők, de még a történészek sem. Az első világháború után a magyar gazdaságpolitika abban látta a kiutat a szó szerint nyomorúságos helyzetből, ha szerződésre lép Lengyelországgal, és valamiképp normalizálja legalább egy partnerrel a gazdasági kapcsolatokat. A nevezetes kereskedelmi egyezményt 1925-ben kötöttük meg. Különlegessége volt, hogy a lengyelek nemcsak a „legnagyobb kedvezményt” biztosították nekünk, de jelentős tarifális koncessziókat is, így ez lehetett az első olyan megállapodásunk a világháború után, amely csökkentette velünk szemben a magas vámtételeket. Az egyezmény tehát politikai áttörést is jelentett a magyar elszigeteltségből. 

A lengyelek azonban nem tartották magukat hozzá, adminisztratív és pénzügyi korlátokat érvényesítettek később, aminek következtében erős lengyel kereskedelmi többlet mutatkozott egészen 1939-ig. A magyar fél azonban ezt is elfogadta, lévén Lengyelország európai vámháborúba keveredett a vele ellenséges számos országgal. A létéért, az újjáépüléséért küzdve nem tehetett mást, Magyarországnak pedig elemi érdeke volt, hogy a testvére megerősödjék. Érdemes megjegyezni, hogy a diplomáciai viszony mostani romlása ellenére a kereskedelmi kapcsolatok jelenleg is bővülnek, sőt Magyarország lényegesen csökkentette a deficitet.

Az esszé egy ismeretlen írótól származó idézettel indul az 1300-as évekből. Aki arra int, hogy senki meg ne sértse a két ország védőszentjei, Szent Adalbert és Szent István kötötte szövetséget, mert magára vonja ezzel az Isten és a szentek haragját. Worcell szerint idővel a tanítás politikai hitté vált a hegylakók közt, sőt nemzeti ösztönné. Worcell ragyogó felismerése, hogy próbát tett, és sorba vette azokat az eseteket, amikor egy király vagy oligarcha elárulta a testvéri szövetséget. Kimutatta, hogy minden ilyen esetben az áruló saját bukását is okozta, mert országa északról vagy délről védtelenné vált, és a környező hatalmakkal szemben kiszolgáltatottá, mivel a meggyengített szomszéd segítségére már nem számíthatott. A sorból II. Rákóczi György érdemel kiemelést, aki nem fogadta el a felkínált lengyel koronát. Ehelyett Lengyelországra támadt, de sikertelenül, és ő is, majd fia idején a magyar szabadságharc is elbukott.

Worcell bőven foglalkozott a nemzetiségi viszonyainkkal is, lévén lengyel–magyar–román államszövetségben gondolkozott, és az 1848-as harcok idején a szlávok, románok és magyarok számos pogromot hajtottak végre. 

Szerinte osztályelnyomás volt, nem nemzetiségi, mert a magyar nem nyomhatta el a szlávot, és a szláv és a román akár a mágnások közé is emelkedhetett. Elmagyarosítás sem volt, mert a latin volt a hivatalos nyelv, otthon pedig mindenki úgy beszélt, ahogy akart. A népek testvériséget pedig az jelzi, hogy együtt harcoltak a háborúkban Magyarországért.

Mi teljesen mást tanulunk erről az iskolában vagy nyolcvan éve. Könnyes szemmel, csak magunkat ostorozva szavaljuk az elborult elméjű költővel még ma is: „Dunának Oltnak egy hangja”, s „Mikor fogunk már összefogni?”. Mit sem törődünk Worcell sosem idézett szavaival, sőt Petőfi és Jókai intéseivel sem, akik pedig lapjukban, az Életképekben számtalanszor figyelmeztettek, hogy Magyarországot szét akarják szabdalni a szlávok és románok, tegyük hozzá, hogy más hatalmak legnagyobb örömére. Petőfi szláv származású volt, lásd fentebb az együtt harcolást.

Lengyelország az ukrán kérdésben tévúton jár, mert talán tényleg elhitte, hogy újra európai nagyhatalom lehet. Egyébként sem értette meg, hogy a rendszerváltás után kegyelmi állapotba került, 

Ők adták a pápát, Európa több vezetőjét, az adósságukat eltörölték, ömlött hozzájuk a sok pénz. Jól sáfárkodtak a tehetségükkel és a lehetőséggel az ukrán háborúig, mindezt azonban csak akkor emlegethetjük fel nekik, ha a kishitűségünket, tudatlanságunkat és céltalanságunkat már legyőztük, és a kultúrában is eljutunk oda, ahol ők tartanak.

Pár éve egy húsvétkor busszal utaztunk haza Krakkóból. A valamikori Magyar Királyság legészakibb településénél, Oravkánál jártunk, ahol még szinte sík a vidék. Az út töltésen vezetett, és hatalmas ívben kerülte meg a következő falut. Kinézve a buszból megláttuk, hogy a temetőben istentiszteletet tartanak. Elől a pap, az emberek U alakban az egyes sírok körül, és mindenki imádkozik. Senki sem kóricált külön, a látvány elementáris hatású volt, de csak később fejtettük meg, hogy miért. Minden sír körül éppen öten álltak, márpedig az lehetetlen, hogy minden elhunytnak épp ennyi hozzátartozója volt. Azaz egyes családokból átálltak másokhoz, hogy meglegyen ott is a létszám. 

Úgyhogy tényleg mindenkit óvnék a lengyelek megvetésétől, a kárörvendéstől, mert olyan erői vannak ennek a társadalomnak, ami hegyeket mozgat.

Nyitókép: A budapesti Lengyel Intézet fennállásának 75. évfordulójára készült lengyel–magyar Barátságfa a budapesti Klauzál utcában. (Facebook/Neopaint Works)