Csak a szokásos – LMBTQ, egyházkritika, holokauszt és gonosz orosz oligarchák az idei Oscaron

2010 óta már nem öt, hanem tíz produkció verseng a legjobb film Oscar-díjáért, az amerikai filmakadémia azért döntött így, hogy az átadási ceremónia kiszámíthatatlanabb és izgalmasabb legyen. Nem lett az; a esetek nagyjából nyolcvan százalékában a jelölései számából és a korábban elnyert rangos díjak alapján pontosan lehetett tudni, melyik alkotás diadalmaskodik majd. Így eleinte az idei választás is lefutott meccsnek tűnt, 

Sokáig egyértelműnek tűnt, hogy A brutalista és az Emilia Pérez párharcáról fog szólni az este, hiszen előbbi a Golden Globe-on a legjobb dráma, utóbbi a legjobb vígjáték/musical kategóriában diadalmaskodott, az Adrien Brody főszereplésével készült mű tíz, a transzvesztita gengszter kálváriája pedig tizenhárom Oscar-jelölést kapott. A papírforma szerint így a legreálisabb opció az lett volna, hogy a magyar származású építész szenvedéstörténete elnyeri a fődíjat, a francia–belga zenés maffiasztori meg a legjobb idegen nyelvű alkotásnak járó szobrot. 

Most viszont könnyen előfordulhat, hogy mindkettő hoppon marad. Az Emilia Pérez ugyanis történelmet írt. Soha nem volt még példa rá, hogy egy ennyi jelölést begyűjtő filmet ennyire gyűlöljön a közönség: az IMDb-n 10-ből mindössze 5,5 pontra értékelték a felhasználók. 

Többek között azért, mert a transzszexualitást nem éppen úgy tálalja, ahogyan az a New York-i egyetemek gender szakán szokás, ráadásul sokan már előre behűtötték a pezsgőt annak örömére, hogy a legjobb női alakítás kategóriájában egy biológiailag férfinak született színész, Karla Sofía Gascón nyer. Ennek az esélye azonban szinte nullára csökkent, amikor Gascón X-fiókjáról előkerült néhány, évekkel ezelőtti rasszista bejegyzése.

Vagyis rövid idő alatt eljutottunk odáig, hogy hirtelen teljesen más szempontok szerint volna merész és provokatív döntés, ha Karla Sofía Gascónnak ítélnék a legjobb színésznő díját – erre igen kevés esély van.

Ám A brutalista alkotói sem sokáig dörzsölhették a tenyerüket, hogy a legnagyobb riválisuk lényegében megsemmisült, nem sokkal később őket is utolérte egy botrány. Talán nem is jelent meg olyan kritika hazánkban, amelyben ne méltatták volna, Adrien Brody milyen tökéletesen, akcentus nélkül beszél magyarul, erre kiderült, hogy nem egy jelenetben a mesterséges intelligencia bevetésének köszönhetően érték el a tökéletes magyar tudást. 

És noha mindez Brady Corbet rendező maximalizmusát dicséri – elvégre a mi aprócska piacunkon kívül mégis kinek bánthatta volna a fülét néhány rosszul kiejtett szó –, az ügy mégis nagy port kavart. Az akadémia már azon töri a fejét, hogyan változtassa meg a jelölések szabályait úgy, 

Számunkra külön vicces lehet, hogy a szóban forgó szövegrészeket hazánkfia, A brutalista Oscar-jelölt vágója, Jancsó Dávid mondta fel, és egy interjúban, mit sem sejtve a következményekről az indokoltnál részletesebben kikotyogta, az ő beszédét miként illesztették hozzá Brody hangjához. Ráadásként kiderült, hogy a film végén látható tervrajzok esetében is alkalmazták az AI-t. És bár alapvetően jogos a szakemberek félelme, hogy hosszú távon a technológia miatt háttérbe szorul az emberi tényező, ebben az esetben nevetséges lenne azt állítani, hogy befolyásolná a végül elnyert szobrok számát.

A történtek után azonban hirtelen több, korábban esélytelennek tűnt produkciónak is megnőttek az esélyei. 

A tagok több lépcsőben rangsorolják a jelölteket, így ha fentebb vázolt események megbolygatják a döntésüket azzal kapcsolatban, melyiket alkotást tegyék az első helyre, könnyen előfordulhat, hogy a többség által második vagy harmadik pozícióba szánt, azaz mindenki által jobban elfogadottabb film lesz végül a győztes.

Márpedig Sean Baker romantikus drámájának, az Anorának az útját nem kísérték viharok, ráadásul elnyerte a producerek és a rendezők céhének fődíját is. Mellette a BAFTA-n diadalmaskodó Konklávé is immáron egész komoly versenyzőnek tűnik. És ha nem is minden kritikus magasztalta az egekbe, azért konszenzuálisan kivétel nélkül ugyancsak jónak ítélték a Bob Dylan életéről szóló Sehol se otthont, miként a hatalmas sikert aratott Broadway-musical-adaptáció, a Wicked is okozhat még meglepetést.

Sőt, akár az is előfordulhat, hogy az eredetileg az Emilia Pérezre tervezett szavazatokat a szintén a legjobb film és legjobb idegen nyelvű film kategóriájában is induló Én még itt vagyok zsebeli majd be. És noha a horror a legesélytelenebb műfaj az Oscaron, nem zárható ki százszázalékosan a Demi Moore főszereplésével készült A szer sikere sem. A maradék két indulóra, azaz a Dűne 2-re és a hatvanas évek Amerikájának rasszizmusát fókuszba állító Nickel Boysra való fogadásra azonban senkit sem bátorítanánk.

Jó filmek vagy jó ideológia?

Az tagadhatatlan, hogy a fő kategóriákban az összes induló tökéletesen passzol az akadémia szellemiségéhez, viszont csaknem az összes mozi jelölése védhető is valamilyen szempontból. Közhely, hogy a holokauszt tematikája szinte garantálja a nominációt, ám az elmúlt sok évtized jelöltjeit átnézve ez erősen túlzó kijelentés, még akkor is, ha hazánk eddig csak olyan alkotással tudta elnyerni a legjobb idegen nyelvű film díját amely vagy lazábban kapcsolódott a XX. század szégyenéhez (Mephisto), vagy egészen konkrétan (Saul fia). 

A brutalista utóbbi egyfajta folytatásának is tekinthető; nem a lágerekről szól, hanem lényegében arról, hogy az átélt szörnyűségek milyen mértékben nyomorítanak meg egy komplett életet utólag. Ráadásul Nemes Jeles László rendezése óta a legegyedibb formanyelvi és tartalmi megközelítésben tálalja a pokoljárást, így abszolút megérdemelten indul minden egyes díjra. És külön kedves lehet Hollywoodnak azért is, 

Az Emilia Pérez esetében is mondhatnánk, hogy biztos az LMBTQ-tartalom miatt van ott az esélyesek között. Ám ha ez önmagában elég lenne, akkor hol marad a nomináltak közül például a melegszerelemről szóló Oscar-díjas Szólíts a neveden rendezőjének (Luca Guadagnino) beszédes című új filmje, a Queer? Ráadásul, ahogy korábban említettük, a transzvesztita kartellvezér kálváriája mindkét oldal képviselőit kiakasztotta. Nem éppen a mainstream narratívát követi, viszont a maga extravagáns stílusában az elmúlt évek egyik legkülönlegesebb alkotása, még a musical-utálók egy részét is képes lehet megszólítani a furcsán éjfekete hangulata és az abszurditása miatt.

Ezzel szemben az Anora esetében a brooklyni szexmunkás és a rosszarcú orosz oligarcha románcába beleláthatunk egy Putyin felé mutató középső ujjat, és valószínűleg az akadémia és egyéb nemzetközi fesztiválok zsűritagjai közül sokan bele is látták a gesztust, ami segítette is a film sikerszériáját. Ugyanakkor nagyon emberi, a Micsoda nőt és az egyéb Hamupipőke-szerű romantikus történeteket alaposan kiforgató drámáról van szó, kiváló színészekkel.

Kissé más a helyzet a szintén jelentős esélyekkel induló Konklávé esetében: a belső konfliktusokkal tarkított pápaválasztási procedúrát bemutató alkotásra nem lehet azt mondani, hogy rossz, hiszen a sztori többnyire érdekes, a színészek jók – kiváltképp persze Ralph Fiennes –, de maradandó élményt nem okoz. 

A Demi Moore-féle A szer pedig a tipikusan az egy csecsemőnek minden vicc új esete. Sokat lehetett olvasni róla, hogy a nézők mennyire kiborultak a visszataszító jeleneteken, de nyilván nem gyakorlott horrorfogyasztók voltak, mert a produkció semmi olyat nem mutat, amelyet ne láthattunk volna már számtalanszor kisebb felhajtás övezte mozgóképekben. Persze az akadémia ítészei nyilvánvalóan nem a sokkolása miatt kedvelik (a horror mindig is zabigyereknek számított a szemükben), hanem a szépségipar álságosságáról és az ageizmusról alkotott kritikája miatt. Mindezt azonban úgy fogalmazza meg, ahogyan az már húsz évvel ezelőtt is közhelyesen hatott volna.

Ott van még a jelöltek között a Sehol se otthon is. Ez valóban tisztességes adaptációja Bob Dylan pályája korai szakaszának, ám korántsem olyan lehengerlő zenei biopic, mint mondjuk az Amadeus. Az enyhén szólva is vontatott Nickel Boys ezzel szemben egyfajta kötelező kör az idei felhozatalban, 

A hetvenes évek brazil politikai berendezkedésre reflektáló Én még itt vagyok pedig nyilván jól rímel a jelenlegi túlfűtött diktatúrarettegésre, de állítólag bőven túl is mutat rajta; nálunk csupán az átadó után kerül a mozikba, ezért csupán megelőlegezett bizalmat adhatunk neki.

És mivel nem túl boldogok a szervezők amiatt, hogy a fiatalokat egyre inkább hidegen hagyja az egész csinnadratta, így bedobták a nagy aktuális slágert, a Dűne 2-t, amely jelenleg olyan látványprodukció, mint annak idején a Csillagok háborúja volt, csak éppen a lelket nem érezni a valóban monumentális és grandiózus jelenetek mögött. 

És ott van még a Wicked, amely Hollywood rossz szelleme vagy pontosabban a nyugati boszorkánya. Az Óz, a csodák csodája előzményeit elmesélő, maratoni hosszúságú musical brutálisan ízléstelen és giccses, a jelölése mellett viszont valószínűleg sokat nyomott a latba, hogy a tinédzser lányok egyik kedvenc popsztárja, Ariana Grande játszik benne, de nagyon is kérdéses, hogy a TikTok-generáció pusztán emiatt végigüli-e a nem éppen az ő tempójukra szabott díjátadót.

Összességében elmondható, hogy ez utóbbi az egyetlen, amiről bátran ki merjük jelenteni, hogy nem csupán rossz, de az egyetemes kultúra iránti merényletnek tekinthető,

Persze mint mindig, most is lehetne sorolni a hiányosságokat. Például ha már Hollywood ennyire retrólázban ég, és az ageizmus kérdése ilyen hangsúlyos, akkor Demi Moore mellett Pamela Andersont is rehabilitálhatták volna, hiszen mégis egy ikon, és életében először csillogtatta meg a színészi tehetségét a rendkívül hangulatos The Last Showgirl című drámában. 

A brutalistához hasonlóan a bevándorlás témakörét és Amerika olvasztótégely jellegét különös szemszögből körbejáró A konyha szintén jelölést érdemelt volna, és még ideológiájában is megfelelne az elvárásoknak. De a David Lynch szellemiségét őrző, éjfekete humorú A Different Man ugyancsak többet érne egy maszkmesteri jelölésnél, ahogyan az egyszerre megható és vicces Rokonszenvedés ugyancsak elfért volna a legjobb filmek kategóriájában – ezt legalább a legjobb férfi mellékszereplő és a legjobb forgatókönyv díjára jelölték. 

Nyitókép: Karla Sofía Gascón az Emilia Pérez című filmben. (Mozinet)