Egy vadóc, öntörvényű, rimbaud-i figura, Bob Dylan karrierjének első éveit meséli el James Mangold új filmje, amely igazán kellemes meglepetés lett, nem kis részben Timothée Chalamet-nek köszönhetően.
Soha nem voltam Bob Dylan-rajongó. Igazából nem is ismerem, kamaszkoromban is elkerült, akkoriban inkább a The Doors-t hallgattam (egyebek mellett). Oliver Stone 1991-es The Doors című filmje nagyon tetszett tizenhat évesen, ma már persze látszik, hogy Mr. Stone Jim Morrison-képe bizony kissé klisés, és – hogy is mondjam – kevéssé árnyalt. Dylan legnagyobb slágereit persze hallottam a következő évtizedekben, de valamiért nem éreztem késztetést arra, hogy behatóan megismerkedjem az életművel. Van ilyen. Van egy távoli ismerősöm, akivel néhány éve eléggé összevesztem, és ez az ismerős a megszólalásig hasonlít Dylan-re. Akármilyen furcsán hangzik, ez sem ösztönzött arra, hogy hallgassam. Ilyen hülye az ember.
Azt sem egészen értettem, miért kapott 2016-ban irodalmi Nobel-díjat. (Azóta eggyel jobban értem.)
Remek dalszövegeket ír ugyanis, amelyek jó része versként vagy rövid novellaként is megállja a helyét. Szürreális, groteszk, és ezzel együtt az életet mélyen ismerő Dylan szövegvilága. De nem is az általam igen felületesen ismert életművét akarnám itt elemezni (mintha tudnék róla bármi értelmeset is mondani), hanem a napokban moziba kerülő, magyarul kissé suta címet kapott Sehol se otthon (A Complete Unknown) című filmről szólnék inkább. Amely film Dylan pályájának indulásáról, annak is első, 1960 és 1965 közötti időszakáról mesél.
Az efféle zenészéletrajzos filmek általában kevéssé szoktak sikerülni.
Közülük – az általam látott – legjobb egyértelműen Anton Corbijn 2007-es, Control című munkája, ami a legendás Joy Division nevű manchesteri zenekar frontemberének, Ian Curtisnek a tragikus és drámai életútjáról szól. Az rendesen megütött annak idején. Nehéz megmondani, miben rejlik egy efféle film sikerültsége. Talán abban, hogy a rendező képes-e megragadni valami olyasmit főhőse személyiségéből, ami a leginkább jellemezte, még akkor is, ha ez a valami a legtöbbször valójában megragadhatatlan. Ian Curtis személyiségének mélyrétegeit nem tárta fel a Control című film,
de érzékenyen és pontosan körülrajzolta mindazt, amiről nem lehet beszélni.
A Sehol se otthon rendezője, James Mangold valami hasonlóval próbálkozik ebben a filmben, és azt kell mondanom, hogy próbálkozása közel sem sikertelen. Azt, hogy kicsoda valójában Bob Dylan, nem fogjuk megtudni ebből a filmből, viszont megsejthetünk valamit belőle, és ez már nagy dolog.
Maga Dylan sem segíti a nézőt a tisztánlátásban. Soha nem mond szinte semmit aktuális szerelmeinek a korábbi életéről, de még a zenésztársainak sem. Legfeljebb annyit, hogy egy vurstliban dolgozott sokáig, ahol különös figurákkal ismerkedett meg, köztük olyanokkal, akik megtanították egy-egy szokatlan akkordmenetre. Dylant a kiváló Timothée Chalamet alakítja, aki 2014-ben Christopher Nolan Interstellar (Csillagok között) című sci-fijében tűnt fel, de leginkább Denis Villeneuve Dűnéinek Atreides hercegeként lehet ismerős.
Chalamet remek színész, ebben a filmben pedig azt is bebizonyítja, hogy ráadásul még kiváló zenész és énekes is,
ugyanis a filmben ő maga játssza Dylan dalait, nem is akárhogyan. Szóval Dylan önmagában rejtélyes figura, aki rá is tesz egy lapáttal erre a rejtélyességre. Egy olyan ember, aki sosincs jelen igazán, legfeljebb a színpadon. Mintha mindig máshol lenne lélekben, ami nem könnyíti meg környezete dolgát. Szenvednek is miatta rendesen a szerelmei.
Az alaptörténet annyi, hogy a még kölyök Dylan egyszer csak megjelenik egyik bálványának, a folkzenész Woody Guthrie-nak a kórházi ágyánál. Guthrie elég rettenetes állapotban van, a Huntington-kór lassan felőrli a testét, egyetlen támasza a szintén folkzenész és polgárjogi aktivista Pete Seeger. Seeger a szárnyai alá veszi az ifjú titánt, fellépéseket szervez neki, és hamarosan megjelenik első lemeze is, amelyen még feldolgozásokat játszik. Seeger azonnal hallja, hogy nem akárki ez a fiú. Ez a fiú eléggé „magának való”, öntörvényű és vadóc, jobbára zárt szájjal motyog oda valamit embereknek.
Amolyan rimbaud-i figura.
Kissé különc zseni, aki a hirtelen rászakadt népszerűséget is nehezen viseli. Első nagy szerelme, Sylvia (a valóságban nem így hívták) elég hamar rájön, hogy képtelen megbirkózni Dylan személyiségével, egyszerűen nem rá szabták ezt a figurát. Felbukkan a korszak másik ünnepelt folkzenésze, Joan Baez, de ez a szerelem sem tud beteljesülni, mert Joan belátja, hogy Dylan más kategória: elsuhan mindenki mellett.
A folkszíntér vicinálisa mellett elrobog egy sinkanszen-szerelvény: ez Dylan.
A háttérben felsejlik a kubai rakétaválság, Vietnám, a Kennedy-gyilkosság, a különféle polgárjogi mozgalmak forgataga. Felbukkan a már akkor is legendás Johnny Cash (James Mangold 2005-ben A nyughatatlan címmel készített egy életrajzi filmet róla), a szintén legendás Newport Folk Fesztivál, ahol Dylant mindaddig félistenként ünneplik, amíg el nem kezd elektromos hangszerekkel, komplett zenekarral, hangosan játszani. A közönség egy része kifütyüli, a másik része imádja. A valóságban mindez nem Newport-ban esett meg, hanem Manchesterben, pár hónappal később, de mindez nem lényeges. Ott hangzott el a híres bekiabálás is („Júdás!”), amire Dylan így reagált: „Nem hiszek neked.” A Sehol se otthon hitelesen és egyszerű eszközökkel mutatja meg, hogy Dylan mennyire nem fért bele semmiféle kategóriába, hiába próbálták kisajátítani maguknak különféle zenei körök és mozgalmak.
Folkot játszott, de nem úgy, ahogy a többiek. Aztán már egyre kevésbé játszott folkot: jóval tágasabb térben mozgott, mint a kollégák, nem azon az ajtón közlekedett, ahol a többiek.
Ez egy úgynevezett zenés film (az ilyenektől általában rosszul vagyok), de itt nagyon jó arányérzékkel vannak adagolva a zenélős részek, és – de ezt említettem már – Timothée Chalamet gyönyörűen elviszi a vállán ezt a műfajt, jól látszik, hogy érti és érzi Dylan figuráját. A Joan Baez-t alakító Monica Barbaro még szebb, mint az „igazi” Baez, az újra és újra felbukkanó Sylvia pedig megkapóan melankolikus.
De hiába gyönyörű az egyik és bájosan melankolikus a másik, Dylan örvénylő karaktere jórészt a maga univerzumában bolyong. Erre van ítélve.
Szépen fényképezett, kiváló ütemérzékkel elmesélt film lett a Sehol se otthon, kedvet is kaptam néhány Dylan-dal meghallgatásához, az eredeti filmzenét is nagyon erősen ajánlom, Timothée Chalamet csodásan idézi meg a rejtőzködő vándor-trubadúr világát.
Sehol se otthon (A Complete Unknown), amerikai filmdráma, rendezte: James Mangold, 2024.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Lynch álomvilága jórészt egybeesett a rendszerváltás körüli idők furcsa eufóriájával, a kamaszkorommal, a nagy tájélményekkel és a kíméletlenül közelítő felnőttkorhoz kapcsolódó balsejtelmekkel. Győrffy Ákos írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Én mindig elszomorodom, amikor évente egyszer a tudtomra adják, hogy ma van a magyar kultúra napja. Az év többi háromszázhatvannégy napján vajon mi van? Győrffy Ákos írása.
(Nyitókép: R.J. – a Sehol se otthon egyik képkockájának felhasználásával)
Hollerung Gábor és a BDZ igazi klasszikusokkal hozta el a filmzenék estjét, ahol még magyar filmtörténeti csodák dallamai is megszólaltak.
Ókori Róma, a színpadot nyaldosó tűz, utazás a csillagok közé és akár Afrikába. Csak egy kis bepillantás mindabba, amit egy csodás est nyújthat. Ha nem szakítják félbe.
Erre mindenképpen elmegyünk! Akad itt más filmzene-rajongó is?
A pap és a templom tisztelete alapvető erkölcs norma – mondja a Mandinernek Makláry Ákos görögkatolikus parókus, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke. Makláry Ákost Hadházy Ákosék keddi, ferenciek terei akciójáról kérdeztük. Interjúnk.
Állításukat térképekkel is alá támasztották.
A volt vezérkari főnök nem dolgozott sokat a gondolatain.
