Soha nem voltam Bob Dylan-rajongó. Igazából nem is ismerem, kamaszkoromban is elkerült, akkoriban inkább a The Doors-t hallgattam (egyebek mellett). Oliver Stone 1991-es The Doors című filmje nagyon tetszett tizenhat évesen, ma már persze látszik, hogy Mr. Stone Jim Morrison-képe bizony kissé klisés, és – hogy is mondjam – kevéssé árnyalt. Dylan legnagyobb slágereit persze hallottam a következő évtizedekben, de valamiért nem éreztem késztetést arra, hogy behatóan megismerkedjem az életművel. Van ilyen. Van egy távoli ismerősöm, akivel néhány éve eléggé összevesztem, és ez az ismerős a megszólalásig hasonlít Dylan-re. Akármilyen furcsán hangzik, ez sem ösztönzött arra, hogy hallgassam. Ilyen hülye az ember.
Azt sem egészen értettem, miért kapott 2016-ban irodalmi Nobel-díjat. (Azóta eggyel jobban értem.)
Remek dalszövegeket ír ugyanis, amelyek jó része versként vagy rövid novellaként is megállja a helyét. Szürreális, groteszk, és ezzel együtt az életet mélyen ismerő Dylan szövegvilága. De nem is az általam igen felületesen ismert életművét akarnám itt elemezni (mintha tudnék róla bármi értelmeset is mondani), hanem a napokban moziba kerülő, magyarul kissé suta címet kapott Sehol se otthon (A Complete Unknown) című filmről szólnék inkább. Amely film Dylan pályájának indulásáról, annak is első, 1960 és 1965 közötti időszakáról mesél.
Az efféle zenészéletrajzos filmek általában kevéssé szoktak sikerülni.
Közülük – az általam látott – legjobb egyértelműen Anton Corbijn 2007-es, Control című munkája, ami a legendás Joy Division nevű manchesteri zenekar frontemberének, Ian Curtisnek a tragikus és drámai életútjáról szól. Az rendesen megütött annak idején. Nehéz megmondani, miben rejlik egy efféle film sikerültsége. Talán abban, hogy a rendező képes-e megragadni valami olyasmit főhőse személyiségéből, ami a leginkább jellemezte, még akkor is, ha ez a valami a legtöbbször valójában megragadhatatlan. Ian Curtis személyiségének mélyrétegeit nem tárta fel a Control című film,