Szép álmokat – David Lynch halálára

1992. májusa lehetett. Vagy talán még április, de az biztos, hogy a fülemüle már énekelt az ártéri füzesben. Akkor már néhány hónapja ment a tévében (a köztévén, az „egyesen”) a Twin Peaks című sorozat. Hetente egyszer, ha jól emlékszem, keddenként. De lehet, hogy csütörtökönként. Tizenhat éves voltam. Ez a sorozat nagyon erősen hatott rám, és akkor még finoman fogalmaztam. Nem a sztori, nem a cselekmény elsősorban, hanem az egész levegője. Azon a májusi (vagy áprilisi) estén kint álldogáltam az udvaron, miután megnéztem az aznapi Twin Peaks-epizódot. Ott álltam a sötétben és cigiztem, miközben olyan érzések árasztottak el, amelyeket addig ilyen töménységben nem ismertem. Fel voltam zaklatva, írhatnám szép magyarsággal, a torkomban dobogott a szívem. Mintha egyszerre lennék szerelmes (nem tudom, kibe), depressziós, végtelenül szabad, dühös és boldog. Kis híján elbőgtem magam, de közben a nevetés kerülgetett. Egymást elméletileg kizáró állapotok ezek, de akkor mintha mégis egyben kaptam volna a csomagot, ami a kamaszkor éveiben igazán nem meglepő. A Twin Peaks atmoszférája annyira magával ragadott, hogy jó ideig szédülten kóvályogtam tőle.

David Lynch neve akkor még nem mondott semmit, így aztán az sem juthatott eszembe, hogy egy pár évvel korábbi felejthetetlen élményem szintén a nevéhez fűződött. 1988-ban vagy 89-ben láttam az akkor még létező nagymarosi moziban Az elefántember című filmet, ami szintén egy komoly gyomros volt, bár egészen más előjellel, mint a Twin Peaks esetében. Szabályosan rettegtem a főhőstől, a valóságban is létezett John Merrick nevű szerencsétlen torzszülöttől. A film után hetekig nem tudtam rendesen aludni. Egy barátommal néztük meg a filmet, és benne is kitörölhetetlen nyomokat hagyott, még huszonöt év elteltével is pontosan emlékezett rá. Ahogy én is. Nem nekünk való mozi volt. Az önmagában is elképesztő a mából nézve, hogy akkoriban egy ilyen filmet vetítettek a nagymarosi moziban. Ez sok mindent elárul arról a korról, a rendszerváltás körüli időkről. Amely rendszerváltás körüli idők a maguk kaotikus szabadságában már tényleg olyannak tűnnek, mintha csak álmodta volna az ember.

Néhány éve újra megnéztem Az elefántembert, és akkor már láttam a filmben rejlő szépséget és szomorúságot, de tizenhárom éves gyerekként csak a rettegés jutott el hozzám belőle. A kilencvenes évek eleje egybeesett a kamaszkorommal, a végtelen zenehallgatásokkal és erdőjárásokkal. Folyamatosan zenék mentek a fejemben. Akkori menő alternatív zenekarok zenéi leginkább. Sonic Youth, Nirvana, My Bloody Valentine, Stone Roses, Slowdive, Kispál és a Borz, a VHK, Andersen, Pál Utcai Fiúk, The Perfect Name, Új Nem. Az MTV Europe-on több alternatív zenei műsor is futott akkoriban. Nemrég belenéztem a mai MTV-be. A legförtelmesebb realityk pörögnek folyamatosan, zene sehol, vagy ha mégis, abban sincs sok köszönet. Az MTV pályaíve mentén is szépen leírható lenne az utóbbi harminc év kulturális összeomlása.

Beszélek itt mindenféléről, miközben David Lynch halála lenne itt a centrumban valójában, de ezek a fentiek mélyen hozzátartoznak az én David Lynch-képemhez. A mester több filmjét láttam az elmúlt évtizedekben a Kék bársonytól a Lost Highway-ig, a Veszett a világtól a Mulholland Drive-ig. A legutolsó film, amit láttam tőle, a The Straight Story (Igaz történet) volt. Ez utóbbi kivételével a filmjeiből leginkább álomszerű jelenetek maradtak meg. Éjszakai városképek és éjszakai utazások, démonikus nők és démonikus férfiak, gnómok, villódzások, melankóliával kevert rémálmok hömpölygése. Mintha Lynch egyenesen a tudatalattijából dolgozott volna. Valószínűleg abból is dolgozott. Filmjeiben a legritkább esetben látszik hagyományos értelemben vett narráció vagy történetmesélés, sokkal inkább asszociációs láncokról van szó. Az álomlogika kiismerhetetlen rejtekútjain kóborolt a kamerájával. Ez alól kivétel a már említett Az elefántember (bár abban is akadnak álomszerű jelenetek), de még inkább kivétel az Igaz történet, ami egy már-már zavarba ejtően tradicionális vonalvezetésű film, amiben alig látszik valami Lynch korábbi eszköztárából. Az Igaz történet egy egyszerű, szívhez szóló és finoman drámai mozi, fanyalogtak is rajta rendesen. Túlságosan konzervatívnak tartották, mert az amerikai vidék tipikus figuráiról mesél, nyoma sincs sehol egy törpének, egy aberrált kéjgyilkosnak vagy egy mondén dívának. 

De számomra Lynch – nyilvánvalóan elfogultan – elsősorban a Twin Peaks-et jelentette és jelenti. Nem függetlenül attól, hogy jókor, jó időben talált meg. Ez a hegyek között játszódó, minden ízében misztikus történet a legintenzívebben szikrázott össze kamaszkori önmagammal. Láttam egyszer egy videót, amiben a sorozat „beavató jellegéről” értekezett valaki. A beavatás jelleg úgy volt értve, hogy a videó készítője szerint különféle ezoterikus tradíciók határátlépései, az innenvilágból a túlvilágra történő átjutás szimbolikus lépcsői tűnnek fel a filmben. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nincs így. Lynchről könnyedén el tudom képzelni, hogy becsempészett efféle motívumokat a sorozatba. Egy akkori barátommal kialakult egy szokásunk a sorozat utáni években, tartottuk is sokáig. A Királyrét és Szokolya közötti út egy adott pontján, a biciklin ülve mindig hátrafordultam és mondtam az általában mögöttem guruló barátomnak, hogy ő is nézzen hátra. Tudta ő jól, miért. Mert arról az adott pontról látszott a legjobban a paphegyi fűrésztelep magas kéménye, mögötte a Csóványos hatalmas tömbjével. Ez pedig szakasztott olyan kép volt, mint ami a Twin Peaks főcímében is feltűnik. Egy magas kémény, mögötte a hegyekkel. Miután megvolt ez a visszanézés, a barátom rögvest el is kezdte fennhangon dudorászni a film zenéjének egyik jellegzetes részletét. Hát ennyire járt át engem (minket) Lynch álomvilága. Amely álomvilág jórészt egybeesett a rendszerváltás körüli idők furcsa eufóriájával, a kamaszkorommal, a nagy tájélményekkel és a kíméletlenül közelítő felnőttkorhoz kapcsolódó balsejtelmekkel.

Ezt az egészet így mindenestül ma már úgy látom, mintha egy David Lynch-film lett volna. Az is volt. A saját David Lynch-filmem. Egy összefüggő, végeérhetetlen álomfolyam, amiből talán soha nem ébredtem fel. De nem is biztos, hogy szeretnék felébredni belőle. Erre a világra egyre kevésbé érdemes felébredni. Jó utat, Mr. Lynch, szép álmokat.

***

***

Nyitókép: TIZIANA FABI / AFP