Sokan „befogott orral” fognak Magyar Péterre szavazni – de miféle képük van ezeknek a politikáról, a nemzetről, a kormányzásról? Mit képzelnek magukról?

Alapvetően nehéz kormánypártinak lenni, legyen bár az ember fiatal, újságíró, művész, sőt úgy általában értelmiségi, mert

Minden meglévő rendszer – szemben a platóni ideák világával – tele van hiányosságokkal, hibákkal: az oktatás, az egészségügy, a sport, a kultúra vagy a tömegközlekedés. 

Ahogy a miniszterelnök is fogalmazott a MCC Feszten Esztergomban, a fiataloknak lételeme a lázadás, mégpedig elsősorban a hatalommal szemben. Abban azonban jelentős különbség van, hogy ki mit tekint annak a „hatalomnak”, amelyiktől óvni kívánja magát.

Diktatúrákban viszonylag egyszerű megtalálni a célpontot a diktátorban és a neki szolgálókban, ott azonban a lázadás többnyire titkos, rejtett – mert veszélyes. Demokráciában paradox módon az általunk választottak ellen zúgolódunk, és mivel a vezető a rendszer lényegéből fakadóan nyíltan és büntetlenül bírálható,

(Persze a játék kedvéért O1G-t vagy macskás fadíszt írnak, és úgy tesznek, mintha kijátszották volna a cenzúrát, de van, aki ezzel sem bajlódik, és azzal virít, hogy Fuck NER. Ez is része a szabadságnak, próbált volna valaki 1852-ben FJ1G vagy 1957-ben KJ1G feliratú kitűzővel megjelenni az állami ünnepségeken.)

Miközben kormánypárti mamelukok és miniszterelnököket dicsőítő művek ritkán lesznek népszerűek, és nem szövődnek köréjük romantikus történetek, voltaképpen

hiszen eredendően a vezetők (atyák) dolga, hogy gyermekeiket, a népet jól és igazságosan kormányozzák, és a forradalmárokon és anarchistákon kívül senki sem szereti a drasztikus változásokat. Sem a család, sem a tágabb közösség nem akarja felborítani a meglévő rendet, mert azok adják életének biztonságos kereteit. Nem véletlen, hogy még most is, minden illúziórombolás és deheroizálás dacára a monarchia tiszteletnek örvend például Nagy-Britanniában. Mindez az ősi Dei gratia elven alapul, mely szerint

Egyébiránt minden kor a maga politikai berendezkedését tartotta a legjobbnak, sőt igazán fel sem merült bennük, hogy másmilyen is lehetne. Időnként jött valami izgágaság, ami ezt megkérdőjelezte; ezeket a lázongásokat általában leverték. Amikor pedig az idő – és a többség (legalábbis a számottevő, tehát gazdag, befolyásos vagy számbeli többség) – úgy igényelte,

Churchill híres mondását (miszerint a demokrácia rossz kormányzati forma, de nem találtak ki ennél jobbat) bármely kor és rendszer elmondhatta volna magáról, azzal a különbséggel, hogy letűnt korszakok államférfiai (császárok, királyok, kancellárok, nádorok) nem mondták volna ki, hogy a maguk rendszere rossz.

Persze, jobbágynak lenni a középkorban nem volt jó, de nem a rendszer miatt, hanem az egészségügyi, higiéniai, gazdasági helyzet stb. miatt. Ma is megvannak azok a rétegek, amelyek – hiába vannak elvben jogaik – nem élnek jobban a kor színvonalán, mint hajdan a jobbágyok az adott körülmények viszonylatában.

Ráadásul amióta a nép maga választja vezetőit, tudja, hogy azok nem Isten kegyelméből uralkodnak, hanem az ő akaratukból. Ha pedig a nép a demokratikusan választottakat nem szereti, akkor azzal azt fejezi ki, hogy saját magát hitványnak és méltatlannak tartja.

Királyság esetén nyilvánvalóan senki sem hitvány, mert nem is tehet róla, ki kormányoz, az ugyanis isteni rendelésből ered. 

Ennek az önmegvető lenézésnek szép példája, amikor a volt szocialista miniszter, Juhász Ferenc (és több társa…) szinte kérkedően vallja be, hogy

Ezt az undorító, vállalhatatlan alakot ajánlgatják Magyarországnak; egy olyan miniszterelnök-jelöltet, akit a támogatói is csak megvetéssel és alapvető fenntartásokkal tudnak elfogadni.

Mit gondol Fleck Zoltán, aki jogász létére 2021-ben arról beszélt, hogy a választások után feles többséggel is módosíthatóak lehetnek kétharmados törvények, most pedig a köztársasági elnök megzsarolására szólít fel?

Egy jogász, aki esküje, tanulmányai, szakmája alapján a törvényekben, a jog uralmában hisz; nem az önbíráskodásban, nem az utcában, nem a zsarnokságban, nem a hirtelen ötletekben, hanem a lefektetett jogelvekben.

A hatalmon levők tehát elvileg szövetségeseink, hiszen a javunkat akarják, és akár Isten kegyelméből, akár a nép szándékára kerültek oda, legitimációjuk roppant erős. Minket azonban bő fél évezreden át olyanok kormányoztak, akik nem igazán akarták a javunkat (illetve sokszor éppen a javainkat akarták), olykor kifejezetten ellenségeink, véres ellenségeink voltak.

Hát ebből kellene trendi, fiatalos, menő, szerethető kormánypártiságot kihozni.

***

(Nyitókép: Facebook, képernyőfotó)