Ókori Róma, a színpadot nyaldosó tűz, utazás a csillagok közé és akár Afrikába. Csak egy kis bepillantás mindabba, amit egy csodás est nyújthat. Ha nem szakítják félbe.
Nyitókép: Böjtös Gábor, The World of Hans Zimmer
Esőember. A szikla. Miss Daisy sofőrje. Pearl Harbor – Égi háború. Gladiátor. A sötét lovag. Néhány olyan filmcím, amely bizonyítja, hogy a német, 67 éves Hans Zimmer az egyik legnagyobb ma még élő és aktívan alkotó zeneszerző. Hiszen 10 emberből legalább 7, de inkább 9 minimum egy filmzenéjét megemlítené, ha azt kérdeznék, hogy mi a Top 10 mozifilmes főtémája. És le merném fogadni, hogy abból a 7-ből vagy 9-ből legalább 3 azt mondaná, hogy az Eredet.
De ez csak egy megérzés.
Ezt is ajánljuk a témában
Ilyen a koncertélmény! Az MVM Dome-ban járt Lindsey Stirling hegedűművész, aki feldolgozásokkal kezdte, de már a saját útját járja, mely fénnyel és szeretettel van kikövezve.
Azt gondolom, hogy egy igazi művészben, egy vérbeli alkotóban és előadóban van egy kis őrület. Legalább egy kicsi. Mert ez az icipici többlet szükséges ahhoz, hogy írásban leplezzük le a mélyben rejtőző kozmikus horrort; hogy meghalljuk a kórusok és vonósok hangján túl finoman csengő billentyű-futamot; hogy lássuk a nap fényében fodrozódó homokdűnékre leglátványosabb pózban tekintő hősöket, akik aztán megváltják a világot.
Az egyedi látásmódhoz, a mindent felülíró fantáziához kell egy kis őrület, és én mondom, hogy ez Hans Zimmerből sem hiányzik.
Máskülönben nem születhetett volna a modern kor egyik utolsó igazán nagyszabású, a klasszikusokhoz leginkább közel álló kosztümös filmhez azzal a velejéig rezonáló filmzene, amit 24 év múltán is könnyedén felidézhetünk. Nem beszélve az akciófilmről, amely remek színészeivel, a kimondottan jelentős feszültséggel és némileg túltolt pirotechnikájával sem lehetett volna akkora siker, ha Hans Zimmer nem kever rájuk és alájuk halhatatlan dallamokat. A modern és a konzervatív, régi keveréke az, ami mindezt lehetővé tette. Ehhez pedig kicsit őrültnek kell lenni.
Egy művészt az alkotótársai és kollégái is jellemeznek. Zimmer pedig kiváló zenészekkel dolgozik. És ugyan a zeneszerző igazoltan hiányzott, hiszen előre tudtuk, hogy a The World of Hans Zimmer – A New Dimension nem (csak) róla, hanem az általa megálmodott muzsikákról szól, azért az MVM Dome színpadán elhelyezett ledfalakon rendre beköszönt, hogy személyesebbé tegye az estét. Erről persze hű fegyverhordozója, az ezúttal karmesteri pozícióba került Matt Dunkley is tett, mikor minden ismert zenemű után kiemelt és akár újra bemutatott egy-egy fontosabb zenészt vagy énekest.
Egyébként pedig a háttérben filmjelenetek forogtak, Superman és Wonder Woman repült bele az arcunkba, de animációk és effektek, a zenekart mutató közelik is látványosabbá tették a show-t, vagy éppen maga a világűr nyílt meg előttünk.
Az Interstellar, avagy a Csillagok között, Christopher Nolan 2014-es remekműve alatt egyébként is a csúcsra hágott a hangulat. Nem kellett a kivetített csillagrendszer ahhoz, hogy valahol egészen máshol érezzük magunkat: miközben a muzsikusok is megőrültek egy kicsit (nem utoljára), a zenét a hangeffektekkel sejtszinten érezhette a közönség, mikor mindenki bőre alá hatolt és borzongatott. Persze a Pearl Harbor – Égi háború vagy éppen Gotham City és A sötét lovag zenéje is megtette a hatását, nem beszélve a Gladiátor női duójáról, vagy épp arról, amikor a harcjelenetek során lángra lobbant a színpad.
Korok és kultúrák, nemzetek zenei csúcstalálkozója volt ez a színpadon.
Én sem vagyok az, tudom. És ugyan elmondhatatlanul élveztem az első szegmenst, amelynél profi zenészek adták elő fantasztikus élő hangzás mellett a kedvenc filmzenéimet, a második szegmens számomra annak remek nyitása ellenére is szétesett egy kicsit. A nagyszerű Wonder Woman és Sherlock Holmes után már az is fura volt, hogy az Egyiptom hercege nagyobb hangsúlyt kap, mint a Dűne: Második rész, ami ráadásul a hidegrázós, dinamikus témája vagy egy kisebb egyveleg helyett egy rövid és visszafogott zeneművel szerepelt.
Mindez azonban még mindig nem volt olyan meglepő, mint Az oroszlánkirály, ami a maga afrikai blokkjával nagyjából 20 percet kapott, hogy utána újra mindenkit külön bemutassanak, perceken át húzva még az egyébként is kicsit késve kezdett és a 20 perces szünettel pláne hosszúra nyúlt előadást. Úgy, hogy még hátra volt az egyik legnagyobb közönségsiker, az Eredet, és a setlist.fm szerint A Karib-tenger kalózai, ami szintén amolyan kis jelentéktelen mű.
A setlist.fm szerint? Igen, ugyanis az Eredet első dallamai alatt kellett elhagynunk a koncerttermet ahhoz, hogy legalább az utolsó járatot elérjük, egyébként nem is a világ végére, hanem Pest megyébe tartva. És elnézve a szintén bosszankodva távozókat, ezzel nem mi voltunk egyedül.
Így hát az örömbe nem kevés üröm vegyült. Egyfelől nem értem, hogy a szervező manapság, mikor a legtöbb koncert 22:15 és maximum 22:45 között zárul, miért nem jelzi, hogy aki teheti, autóval érkezzen, mert 45-kor még csak kezdődik az egyik legismertebb, vélhetőleg nem véletlenül a zárásra tartogatott szerzemény, a koncert pedig előreláthatólag 23 óráig tart. Másfelől, ha már szünettel több mint 2 és fél órás a koncert, miért 20:00 órai kezdéssel tervezik be, vagy legalább miért nem kezdik pontosan?
Arról meg aztán nem is beszélve, hogy nagyon szép gesztus minden zenészt bemutatni. De egy koncert alatt vagy ötször mindenkit megtapsoltatni, majd utána a 20 perces, egy komplett extra formációt színpadra szólító afrikai szegmenst követően megint mindenkit újra megtapsoltatni a két legismertebb mű előtt… na, az érthetetlen.
Azt gondolom, hogy sokan, akiknek időben kellett elindulniuk, a leírtak miatt csalódottan kellett távozniuk. Kifizették a jegyet, megtisztelték a zenekart azzal, hogy időben érkeztek, majd olyan klasszikus filmzenékről kellett lemaradniuk egy-két figyelmetlen és rossz döntés miatt, ami lehet, hogy a kedvencük. Én konkrétan beleborzongtam az Eredet első dallamaiba. Majd a tehetetlenség érzésébe, hogy ahogy meghallottam a gitárt, már ki kellett lépnem az ajtón.
Ezt is ajánljuk a témában
A 30 éves Budafoki Dohnányi Zenekar jótékonysági koncertje nemcsak a nagyszerű szándék miatt emlékezetes.
2025. november 12-én Hans Zimmer újra itt lesz Budapesten, a Next Level elnevezésű turné keretein belül. Márpedig a csalódottság ellenére szeretnénk látni élőben a nagyszerű zeneszerzőt, aki maga gitározik a színpadon, apait és anyait beleadva. Olyan nagyszerű zenészek mellett, mint a hegedűs Berfin Aksu, a dobos Lucy Landymore, a billentyűs Eliane Correa, a csellós Timothée Berte-Renou vagy a csodás torkú Carla Chamoun. A teljesség igénye nélkül.
Mert mindenki, aki aznap este a színpadon állt, valami csodát nyújtott ismét. Olyan filmzenékkel, amiket hallva az ember a kivetítő nélkül is látná az emlékezetébe égett képeket. Hogy ez a kis kellemetlenség rombolta az élményt, elvéve a végső katarzist és a színpadon állók végső megtapsolásával a megnyugvást, az sajnálatos, de bízom benne, hogy egyszeri ballépés.
2025-ben kiderül, mert ezen az egy negatívumon kívül mindent szeretnénk újra átélni.
Hol marad a vízió, és mi lesz a nagy ígéretek teljesítésével? Kovács András írása.
Mielőtt a Metallica előzenekaraként fellépne, önálló klubkoncertet ad a rendkívül népszerű amerikai banda, és az Eminemmel együtt befutott hiphopsztár is visszatér Budapestre.
Jó lenne, ha Magyar Péter nem bizonyítaná be az igazamat, amikor azt állítottam róla a kampányban, hogy emberileg alkalmatlan a miniszterelnöki tisztségre.
A szervezők a sajtótájékoztatón hangsúlyozták, hogy visszatérnének az eredeti koncepcióhoz: a fesztivált újra egyfajta kulturális és életérzés-alapú desztinációként pozicionálnák.
A zenész május 20-án a Dürer Kertben lép fel a Public Image Ltd nevű együttesével.
Schiff András még 2011-ben jelentette ki, hogy amíg az Orbán-kormány hatalmon van, nem lép fel az országban.
Rögtön az első slágerükkel sztárrá váltak, ma pedig már a világ egyik legnépszerűbb pop-rock bandájának számítanak.
De nem biztos benne, hogy számolnak a magyarral.
Minden jobboldalit megnyugtatott Takács Péter.
