Régen nem lepett meg film annyira, mint az Anora: Sean Baker cannes-i fődíjas alkotása úgy forgatja ki a prostituáltakkal kapcsolatos hollywoodi kliséket, hogy miközben szinte végig kiválóan szórakozunk, a tanulság észrevétlenül kúszik be a bőrünk alá.
Nyitókép: UIP Duna
Anora egy fiatal brooklyni lány, aki esténként sztriptízbárban táncol, vagy hát persze nem csak táncol, hiszen a vendég annál jobban fizet, minél több kívánsága teljesül. Vanya egy fiatal orosz fiú, aki oligarcha apja pénzét próbálja minél gyorsabban és hatékonyabban elverni, mielőtt szülői parancsra visszatérne Oroszországba, hogy maga is beszálljon a kiválóan jövedelmező családi bizniszbe. Kettejük New York-i éjszakában való hirtelen egymásra találása lehetne akár egy tündérmese kezdete is a már ezerszer látott boldog véggel: a prosti néhány hét alatt jó útra tér, a hasonlóan léha erkölcsű aranyifjú pedig belátja, hogy bizony vannak a pénznél értékesebb dolgok. Sean Baker azonban nem lenne az, aki, ha nem csavarna jókorát a sztorin, arra koncentrálva, mi van a rózsaszín álomvilágon túl. Ez ebben az esetben pedig szó szerint is értendő, mert amikor a főhőseink úgy döntenek, hogy az intenzíven átszexelt és végigdrogozott kéthetes ismeretségüket egy hirtelen felindulásból megkötött Las Vegas-i esküvővel koronázzák meg, azt már a környezetük sem hagyhatja szó nélkül. Itt pedig beindul egy hihetetlenül felpörgő, egészen furcsa kanyarokat vevő ámokfutás, amelynek során időnként még vér is folyik, de hogy kié és miért, az maradjon inkább meglepetés.
Az Anorának ugyanis éppen nem az a lényege, hogy a frigy érvénytelenítésére kirendelt orosz nehézfiúk milyen tökös vagy béna módon küzdenek meg a számtalan váratlan, többször extrémen komikus fordulatot tartalmazó feladattal. Hanem az a perspektíva, amelyből Baker a társadalom perifériáján élőket, köztük a szexmunkásokat is ábrázolja: egyszerű dolgozó emberekként, se nem felmentve, se nem elítélve őket. Hasonlóképpen közelít a némiképpen mégis ellenszenvesebbnek tűnő Vanya karakteréhez is. Benne egy szintén már sokat látott típus köszön vissza: azé az elkényeztetett gyereké, aki, ahogy mondani szokás, jó dolgában már azt sem tudja, mit csináljon, és aki a videójátékok meg a bulik fedezékébe bújva próbálja elérni, hogy a lehető legkésőbb kelljen felnőnie. És bár e két világ, ahogy a film is bizonyítja, csak a legritkább esetekben és nagyon kevés ideig érhet össze, egyvalami mégiscsak közös Anorában és Vanyában: azt hiszik, mert erre vannak a kor és a társadalom által kondicionálva, hogy az érzelmek, beleértve a családi szeretetet és a szerelmet is, kizárólag drága tárgyakban és a gyors felszíni kielégülésben mérhetők.
Mindezt a rendező ha nem is egyenletes minőségben, de nagyon érzékletesen, a vaskosságot ellentételező csodálatos képekkel megtűzdelve tárja elénk. Ebben óriási segítségére van a címszereplő Mikey Madison végig életszerű, mégis szinte mesebelien elemelkedő alakítása, de nem sokkal maradnak el mögötte a férfiak, még a csak egy-egy jelenetben felbukkanó mellékszereplők sem. És a végén, a nagy hajsza után azért csak felcsillan némi remény is, igaz, az sem teljesen úgy, mint ahogy várnánk.
(Anora. Amerikai vígjáték, 2024. Rendezte Sean Baker)
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Valójában az fáj a Politicónak, hogy Magyarország is megúszta az európai gigahitelt.
Mi az orosz minimálprogram, ami még a háborús győzelmet demonstrálja? George W. Bush elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadójával beszélgettünk.
Ő is a Belgiumban lévő orosz vagyon megszerzéséről ábrándozik.
Az Európai Néppárt elnöke szerint csak idő kérdése, hogy az Európai Unió felhasználja a pénzeszközöket Ukrajna támogatására.
Zelenszkij a közösségi oldalán figyelmeztetett.
Újabb helyszínre terjed ki az orosz-ukrán háború?
A jelölt személyéről szombaton döntött a szombathelyi Fidesz.
Illusztrációt mondjuk nem is keresett a bejegyzéshez.
