Az erdőkről – és nem a Trump–Zelenszkij-találkozóról

„Az erdők eltűnnek, az öreg törzsek kidőlnek, s ezt nem lehetséges csupán a gazdálkodással magyarázni. A gazdaság itt csupán járulékos és végrehajtó, mivel olyan időkben élünk, amikor példa nélküli méretű pazarlás zajlik. Összhangban áll ez mindkét nagy tendenciájával, az elértéktelenítéssel és a felgyorsulással.”

(Ernst Jünger – Németh Bálint fordítása)

Nem értékelném most innen a hegyről azt a disputát, ami néhány nappal ezelőtt zajlott a washingtoni Fehér Házban az ukrán elnök, az amerikai elnök és alelnök között. Megtették és megteszik ezt helyettem sokan mások. Mást se hallunk, mint úgynevezett fontos emberek megmondásait e disputával kapcsolatban (is).

Ennyi fontos és lényeglátó ember, akik egymást üvöltözik túl a fene nagy fontosságtudatukban. Talán régebben is sokan érezték magukat fontosnak, csak a hangjuk elhalt valahol az ég alatt, egyébként nagyon helyesen. És itt mindjárt jöhetne a jogos ellenvetés, hogy akkor én miért szaporítom itt a magukat fontosként feltüntetők népes táborát, ráadásul olyan ravasz módon, hogy egyúttal igyekszem is kijelenteni, hogy nem tartozom közéjük. Komoly dilemma. Tényleg az, számomra is. A mentségem talán csak az, hogy senkit sem akarok meggyőzni semmiről. 

Engem sokkal jobban érdekel például a közeli hegygerinc alatt húzódó névtelen völgy, aminek a csodálatos erdejét régóta ismerem ugyan, mégis csak nemrég döbbentem rá, hogy ez az erdő a környék utolsó egybefüggő erdőtömbjeinek egyike.

Nagyjából ötven éve lehetett arrafelé a legutóbbi komoly fakitermelés, legalábbis a fák túlnyomó része ránézésre ötven év körülinek tűnik. Egykorú erdő, de itt-ott találni még jóval idősebb bükköket és tölgyeket is, némelyik törzskerülete két méter körül van. Ezek százévesnél is idősebb példányok. A fejembe vettem, hogy megpróbálok beszélni az illetékesekkel, hogy ezt az erdőt lehetőleg hagyják meg ebben a mostani állapotában, ne termeljék le, ne háborgassák.

Mert egyébként komoly bajok vannak ezzel, mármint az erdőkkel, az olyan erdőkkel is, amelyek papíron védettséget élveznének. Sokszor írtam már arról, hogy naponta látok méretes fatörzsekkel megpakolt pótkocsis teherautókat elrobogni a házunk alatt. Mostanában jó néhány olyan teherautót is láttam, amelyek a szokásosnál is tekintélyesebb méretű fatörzseket szállítottak. Bükköt leginkább. Idős, kivágott bükkök törzseit. Ezek a fák olyan területekről származnak, amelyek a Duna-Ipoly Nemzeti Park részét képezik 1997 óta. Nemrég olvastam egy tanulmányt (a címe: Miért védjük meg a védett erdőinket?), amelyben a szerzők többek között leírták, hogy a Börzsöny területén 2000 és 2022 között mintegy tizenöt négyzetkilométernyi erdőt vágtak tarra, azaz tüntettek el végérvényesen.

Ez egy akkora terület, amely Budapest magját képezi. Ez a mintegy tizenöt négyzetilométernyi, végleg eltüntetett erdő védett, Natura 2000 besorolású területekről tűnt el, az ezeken kívül eső, „véghasználatba vett” erdőkkel együtt jóval nagyobb számot kapnánk. Ne felejtsük el, hogy mindeközben a Duna-Ipoly Nemzeti Parkról beszélünk, nem pedig egy nemrég beerdősült hajdani szántóról, amire valaki egy ipari parkot óhajt létesíteni.

évi hatvan-nyolcvanezer köbméteres mennyiségben. A tanulmányban ezen kívül arról is értekeznek, hogy a kivágott faanyag jelentős része biomassza erőművekben kerül elégetésre, amely erőművek az ország villamosenergia ellátásának két-három százalékát adják csupán. A tanulmány idézi a területileg illetékes Ipoly Erdő Zrt. 2023-as pénzügyi jelentését is, amelyből kiderül, hogy

illetve szerepel itt még az a megállapítás (ebből következően), hogy „az erdőgazdálkodásnak népgazdasági szinten a 0,02 %-os GDP részesedésével nincs gazdasági jelentősége.” 

Magyarország a trianoni békeszerződés folyományaként elvesztette erdőségeinek nyolcvanöt százalékát, azaz megmaradt tizenöt százalék. Őserdő jellegű erdőnk egyáltalán nincs, egy-egy fokozottan védett folt akad az Északi-középhegységben, amely őserdő-közeli állapotokat mutat, de ezek aránya (sajnos) jelentéktelen. A többé-kevésbé természetes erdőinkben viszont a fentiekhez hasonló erdőgazdálkodás folyik, ami egyszerűen érthetetlen és botrányos. Esetünkben megfűszerezve azzal, hogy mindez egy nemzeti park területén történik évtizedek óta. A középhegységi bükkösök a klímaváltozást nehezen viselik, a száraz és forró nyarak, az enyhe telek megviselik az állományokat.

Mert fogalmazhatnék úgy is, hogy felháborítóan. És most bele sem megyek abba, hogy ennek a bánásmódnak milyen következményei vannak. Hogy mit jelent egy erdő eltűnése. Hogy mit jelent az idős fák eltűnése, amelyekkel együtt a hozzájuk erősen kötődő állat- és rovarfajok is eltűnnek. Hogy hol van ebben a folyamatban a környezetvédelem, a teremtett világ tüneményeinek megőrzése, óvása, ápolása.

Mohás bükktörzsekkel megrakott pótkocsis teherautók vannak, letermelt hegyoldalak, a megmaradt fák között eldobált olajosflakonok. A megmaradt fák között pedig kedvükre száguldozó kvadosok és terepmotorosok, akiket a legritkább esetben vonnak felelősségre ezért, és ha felelősségre is vonják őket szökőévente egyszer, minimális pénzbüntetéssel megússzák.

Minimális anyagi nyereségért herdáljuk el gátlástalanul az erdőinket, amelyek ráadásul nem is a mi erdőink. „Az erdő Istené” – mondja egy hegyi ember talán a Funtineli boszorkány című Wass Albert-regényben. De mi már nem értjük ennek a mondatnak az értelmét. Egy százhúsz évig növekedő fát két perc alatt vágunk ki a kiváló láncfűrészeinkkel, hogy keressünk rajta párezer forintot. Ez botrány, és aki ehhez a botrányhoz asszisztál, az létrontást követ el.

Az, hogy a felújított turistaházak és létrehozott tanösvények körül lassan eltűnnek a természetes erdők a maguk gazdag ökoszisztémájával együtt. Ha egy nemzeti parkban mindez megtörténhet, el sem merem képzelni, hogy mi folyik másutt. Elképzelni nem merem, de nem is kell, mert látom.

Szóval mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére nem értékeltem Volodimir Zelenszkij, Donald Trump és J.D. Vance minapi disputáját Washingtonban, ezt meghagyom másoknak, hadd rágódjanak rajta. Azt viszont szeretném értékelni, hogy hogyan bánnak erdeinkkel a fenntartásukkal és védelmükkel megbízott intézmények: rettenetesen. 

A mellékelt fotón egy hatalmas, idős bükkfa látható, amely valamikor a Dél-Börzsöny egyik völgyében állt. Aki küldte, szerette volna megmutatni egy ismerősének is, de amikor legközelebb arra járt, már nem találta meg. Kivágták. Erre szokták mondani, hogy költsék gyógyszerre az illetékesek az ebből származó nyereségüket.  

Persze ha a washingtoni disputa folyományaként atomháborúban részesülünk, tekintsük a fentieket semmisnek. Szénné égünk úgyis a megmaradt bükkösökkel együtt.

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)