„Smároltam a sráccal, aki ghostingolt”, „cicit villantottam a mátra-libegőn egy német családnak” – gondolatok a Házasság hetéről, a házasságról és Orsolyáról

Ezen a héten van a Házasság hete, bármit is jelentsen ez. Ez a kezdeményezés 1997-ben indult az Egyesült Királyságból, mára világszerte elterjedt. Ez a „bármit is jelentsen ez” most azt jelenti, hogy

Kissé erőltetettnek érzem ezt a valaminek a hetét, valaminek a napját. Minden napra jut valaminek a napja, minden hétre valaminek a hete. Most jól elrontom itt ezt az egészet, pedig milyen fennkölt, komoly és magasztos sorokat írhatnék erről az egyébként nagyon is komoly valamiről, ami a házasság. De ha arra gondolok, hogy fennkölt, komoly és lélekbe markoló gondolatokat fogalmazok meg témánkkal kapcsolatban, azonnal rossz érzéseim támadnak.

Nem mintha nem lennének komoly dolgok a világon, és ezekről a komoly dolgokról ne lehetne komolyan beszélni. Ilyesmit lehet csinálni, sőt, kell is. Aki semmit sem képes komolyan venni, az menthetetlen. Aki mindent komolyan vesz, az is menthetetlen. A házasságról lehet komolyan beszélni. A házasság értelméről is lehet komolyan beszélni. Lehet házassággal kapcsolatos tanácsokat is adni, bár itt azért már kétségeim támadnak. Ma mindenfelé csak tanácsokat hallunk. Életvezetési tanácsokat, pénzügyi tanácsokat, étkezési tanácsokat, öltözködési tanácsokat, pszichológiai tanácsokat.

Eljöhet még az a nap, amikor az emberiség egésze a tanácsadásban egyesül. Alig várom. Tőlem ne várjon senki semmiféle tanácsot, se a házassággal, se az életvezetéssel, se semmivel kapcsolatban. Ha valaki eddig amiatt aggódott volna, hogy ilyesmivel fogok próbálkozni, most megnyugodhat. 

Egy kedves barátom ma reggel átküldött egy cikket, ami arról tudósít, hogy egy „harmincas forgatókönyvíró-animátor” nő nemrég egy projektet indított útjára. Minderről a WMN című online női magazin számol be. A projekt lényege az, hogy 2025 júliusáig szeretne férjet találni magának. Ha jól számolom, szűk fél éve van még erre. Azt nem tudom, mi történik majd, ha esetleg júliusig nem sikerül a terve.

Egy-egy bejegyzése nagyjából így néz ki: „a beregben limonádéztam a tanárral, akit egyszerre traumatizált és lenyűgözött az adhd-maratonom.” „három hónapja nem szexeltem”. „a momés évzáron flörtölni akartam a tanárral, aki már amúgy is fél tőlem, ehelyett egy animációs srác ágyában ébredtem.” „cicit villantottam a mátra-libegőn egy német családnak.”

„a mitico bárban majdnem a közelébe kerültem egy előremutató flörtölésnek (egy ún. influenszerrel) (azóta sem válaszol az instagram üzenetemre.”a stressz lett a legjobb barátom.” „azt hittem érdekes vagyok, közben meg csak végtelenül szomorú.” Ez csak egy szűk válogatás volt a bejegyzésekből, de talán megmutatnak valamit az egész levegőjéből. Richolm Orsolya (mert így hívják a szerzőt) tehát beszámol férjkeresési kálváriájáról. Őszintén be kell vallanom, hogy nem értem az egészet.

„Bennem soha nem volt erős vágy, hogy anya legyek, és nem gondolom, hogy ne lehetne teljes az életem család nélkül. Emiatt, bár már »benne vagyok a korban«, azt a fajta pánikot nem érzem, mint amit azok, akiknek prioritás a családalapítás” – mondja Orsolya. De akkor miért keres magának annyira férjet? Életének azok az epizódjai, amelyekről beszámol, nem egy harmincas nőt rajzolnak ki, inkább egy tizennyolc éves lányt. De mivel fentebb már kijelentettem, hogy senkinek semmiféle tanácsot nem óhajtok adni, Orsolya is megnyugodhat, neki sem fogok.

Felspannolt, pörgős időszakok és helyzetek váltakoznak önvádtól és depressziótól eltelt napokkal. Ennek az egész ideges pulzálásnak semmiféle vektora nincsen, vagy ha van, az kizárólag önmagára mutat. Amit keresésnek nemigen, önimádattal átjárt öngyűlöletnek viszont annál inkább nevezhetünk. 

Márai Sándor írja a naplójában: „Nincsen rossz házasság. Minden házasság egyforma, nem rossz és nem jó: házasság.” Ezzel azért lehetne vitatkozni, de nagy, halott írókkal nem érdemes vitatkozni. Ebből a szentenciából valami olyasmi árad, mintha a házasság valami elkerülhetetlen dolog lenne. Valami olyasmi, mint az influenza: át kell esni rajta, nincs mit tenni. Persze hozzátartozik ehhez, hogy éppen Márai lesz az, aki

Elég sok házasságot figyelhettem meg (a magamén kívül) életem eddigi szűk fél évszázadában. E megfigyeléseket valahogy úgy tudnám összegezni, hogy a házasságnak különféle rétegei vannak, és e rétegek közül a fontosabbak, az igazán fontosak sokszor egyáltalán nem tudatosulnak a házastársakban, még évtizedek elteltével sem. Azért nem, mert a résztvevők nem ismerik önmagukat és a házastársukat sem. Ha a magam számára is ismeretlen vagyok, hogyan köthetném össze az életemet egy másik ismeretlennel.

Nem ismerték egymást, mert önmagukat sem ismerték. Jó néhány ismerősöm házassága romlott meg végérvényesen azért, mert fogalmuk sem volt arról, kicsodák ők és ki az a másik, akivel összekötötték az életüket. Az egész persze az úgynevezett szerelemnél kezdődik, amiről amúgy sem tudható, hogy pontosan micsoda. Vajon nem tévesztjük-e össze sok esetben a szerelmet valami mással. Felismerjük-e egyáltalán a valódi szerelmet. Szokás úgy tartani, hogy micsoda barbárság volt az az Európában is egészen a huszadik századig bevett szokás, hogy a házasságok jó része különféle (elsősorban anyagi) érdekek mentén köttetett meg. Egymás számára sokszor fizikailag is ismeretlen férfiak és nők léptek kényszerűségből az oltár elé.

Nem jóban vagy rosszban (ahogy Márai írja), hanem előjelek nélküli házasságban. Ami persze lehetett közben ilyen vagy olyan, de arra akarnék kilyukadni, hogy a házasság valójában személyfeletti tünemény. Nem abban áll a lényege, hogy én mindeközben hogyan tudom megvalósítani magamat, hanem abban, hogy alárendelem magam egy olyan intézménynek, amely biztosítja a közösség megmaradását, gyarapodását. Tehát – akármilyen rémisztően hangzik is ez manapság – a házasságnak nem az egyéni boldogság és önmegvalósítás az elsődleges funkciója, hanem a közösség, a társadalom fennmaradásának biztosítása. Az csak hab a tortán, ha mindeközben akadnak boldog pillanatok is.

Amely realitások nélkül egyébként ma nem merenghetnénk például a házasságról, a párkeresés nehézségeiről, az önmegvalósítás rögös útjairól, ugyanis valószínűleg meg sem születtünk volna. Egy társadalom, egy nemzet megmaradásának nem az az elsődleges feltétele, hogy párás tekintettel keresem azt a másikat, akibe végre szerelmes lehetek, hanem az, hogy felismerem és elfogadom e megmaradás feltételeit. Amivel közel sem szeretném azt sugallni, hogy a nőknek robotikus szülőgépekként kéne funkcionálniuk, összeszorított szájjal kéne eltűrniük az utódnemzéssel járó nehézségeket, mert úgymond ez a kötelességük. Dehogy. Csak azt szeretném mondani, hogy

Ami nem jelenti azt, hogy mindenkinek kötelező jelleggel házasságban kell leélnie az életét, azt viszont jelenti, hogy aki mégis házasságban óhajtja leélni, az jól teszi, ha számol a házasságnak ezekkel az alapvető dimenzióval. Máskülönben csalatkozni fog előbb vagy utóbb, aminek mindig súlyos ára van. Nagyon is jól tudom, hogy mindez nagyon népszerűtlenül hangzik manapság. És igen, ahogy írtam, egyenesen rémisztően. Lemondás, alárendelődés valami nálam fontosabbnak és a személyemen túlmutatónak, ebben kétségkívül van valami rémisztő abban a világban, amely szemmel láthatóan azon dolgozik már jó ideje, hogy ezeket a nehéz, rozsdás béklyókat végre levesse magáról.

És – fogadalmamhoz hűen – nem is tanácsolok neki semmit. Csak azt kívánom neki, hogy egyszer majd jusson túl a saját érdekességének keresésén. 

2022 tavaszán eltöltöttünk néhány napot a családdal Olaszországban. Az egyik napot Pesaro homokos tengerpartján töltöttük. A gyerekek a közelben száguldoztak elektromos rollereken, én egy bezárt büfé előtti padon üldögéltem, a feleségem a víz és a part határvonalán sétált mezítláb, nagyjából száz méterre tőlem. Szemből sütött a nap, ellenfényben néztem, ahogy ott bandukol a vizes homokon. Csak a sziluettjét láttam, és előtte a határtalan csillogást. Ahogy néztem, az a különös érzésem támadt, hogy most látom őt valóságosan életemben először, most ismerek meg belőle valami nagyon lényegeset, amit az együtt töltött majdnem húsz évben sosem vettem észre. Nem tudnám megmondani, hogy mi volt az, amit megismertem belőle azon a szeles, kora tavaszi napon az Adria partján. Hát ilyen a házasság.

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)