Az érzékeink, az értelmünk tapogatózik, de nem talál semmit: a fölfoghatatlant nem lehet megérteni. Annak sem, aki benne van. De a borzalomnak is vannak fokozatai.
Szikár leírás rögzíti: Budapest ostroma a magyar fővárosért folyó küzdelem volt a kommunista Szovjetunió, valamint a náci Németország és Magyarország között 1944. december 25-től 1945. február 13-ig. Amit a leírás nem közöl, az a 800 ezer ostromgyűrűben rekedt civil lakos szenvedése – és a katonák szenvedéseiről most nem is beszélünk.
A magyar történelem egyik legborzalmasabb korszaka zárult le 80 éve, hogy aztán egy másik borzalom kezdődjön
– de nem ez a cikk témája. Az ostromgyűrűben rekedt emberek a folyamatos bombázások és tüzérségi támadások elől légoltalmi óvóhelyekre, a Királyi Palota földalatti tereibe, vagy a Várhegy barlang- és pincerendszerébe menekültek – az ő számuk csaknem tízezerre tehető.
Most
Budapest nyolcvan évvel ezelőtti ostromáról emlékezik meg a Várkapitányság a Tizenkét hét a pokolban – Budapest ostroma a Várhegyen című fotókiállítással,
ami a Várkert Bazár Glorietthez vezető rámpáján nyílt meg csütörtökön, az ostrom évfordulójához igazítva.
Madaras Bence, a Várkapitányság vezérigazgatója így fogalmazott a megnyitón: „Ez a városrész, amely ma újjászülető épületeivel, szépségével és történelmével is vonzza a látogatókat, 80 évvel ezelőtt
a háború egyik legkeményebb csatatere volt, hiszen a németek által irányított védelem központjaként állandó légi és tüzérségi támadások célpontjává vált”.
Megtudtuk, hogy az ostrom idején „a Várnegyed épületei közül több súlyos, de nem végzetes sérülést szenvedett, ennek ellenére az akkori vezetés ideológiai okokból a teljes vagy részleges bontás mellett döntött. Az épületek újjászületésére több mint fél évszázadot kellett várni”.
De vissza a kiállításhoz. Jól eltalált tárlat nyílt a Várkert Bazárban, ha lehet ilyet mondani akkor, amikor leírhatatlan szenvedést „kell” tolmácsolni azoknak a látogatóknak, akik – szerencsére – csak hírből hallottak valódi szenvedésről. Mert amikor egy hónapban csak egyszer tudsz étteremben vacsorázni, az nem szenvedés. Az a szenvedés,
amikor a házat bombázzák, amiben élsz, amikor nácik és kommunisták döntenek a sorsodról, nincs mit enned, nincs mit innod, nincs mivel fűtened, meghalnak a hozzátartozóid és hullaszag van az utcákon.
Ez történt a mai I. kerületben.
A tárlat során tíz darab szabadon álló, kivilágított installációban, összesen húsz tablófelületen látható, hogyan élték meg a lakosok a légitámadásokat, hogyan próbálták meg eltemetni halottaikat és küzdöttek a túlélésért. Kiváló a tablók elhelyezése: körben Budapest mai díszletei rémlenek föl,
keretként öleli körbe 2025 fővárosa 1945 fővárosát, kiemelve a kontrasztot akkor és ma között. Élet és halál között.
A tárlat nagy előnye, hogy tizenöt perc alatt végigjárható, ami alatt kapunk egy mélyfúrást: a történelem tükre tárul föl vizualitásban, szövegben, átgondoltan, hatásosan. Miközben a tablók között sétáltam, eszembe jutott: a Várhegy kálváriája a pesti gettó őrületével párhuzamosan zajlott.
Megértettem, hogy ezt nem lehet megérteni.
Az érzékeink, az értelmünk tapogatózik, de nem talál semmit: a fölfoghatatlant nem lehet megérteni. Annak sem, aki benne van. Sztálingrád is eszembe jutott, említik is. Itt lovat ettek, ott emberhúst. A borzalomnak is vannak fokozatai.
A gáz- és áramszolgáltatások leálltak, ivóvíz sem volt mindenhol, több mint ötven napba telt, mire a város a szovjetek ellenőrzése alá került.
A lakosság jó része húsvétig a pincékben maradt,
vagy azért mert elveszítették otthonaikat, vagy mert féltek a szovjet katonák erőszakoskodásaitól.
A Várkapitányság, a Magyar Építészeti Múzeum és a Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (MÉM MDK) közös kiállítása a város építészeti örökségét és a lakosság szenvedéseit örökíti meg – mondta az igazgató, hozzátéve, hogy a fotók mellett az ostromot átéltek naplórészletei és visszaemlékezései olvashatók: ez is kiváló ötletnek bizonyult. A narráció nélküli idézetek időkapszulaként működnek, a képekkel közösen átadnak valamit a látogatónak, amire az események tudományos leírása és a számok képtelenek.
Ezt is ajánljuk a témában
Alig volt áram, fűtőanyag, élelem és víz, 41 emberre jutott egy vécé, tömegével haltak a gyerekek, végül megérkeztek a szovjetek. Veszprémy László Bernát történészt kérdeztük a felfoghatatlanról.
„Édesapám ment helyet nézni. Hamarosan visszajött a hírrel, hogy kizárólag egyetlen lehetőségünk van, a Zsigmond-kápolna alatti szenespincébe menni. (…) Ültem a szüleim mellett, magamhoz szorítva drága fiamat. (…) Minden pillanatban várható volt, hogy egy becsapódó lövedék véget vet az életünknek. (…) Amint a bombázás lehetővé tette, a férfiak mentek élelmet és vizet szerezni.
Ha tudtak, az elpusztult lovak húsából kivágott darabokat hoztak.
A vizet egy ideig tároló ciszternákból lehetett venni, amíg azok a hasznavehetetlenségig el nem szennyeződtek.” (Szarka Józsefné: A Budavári Palotában születtem. Visszaemlékezéseim a XX. századra. Budapest, 2006, 188-189.o.)
„A halál hamarosan bekopogtatott bunkerünkbe. Egy kis elhagyott csecsemőt vett pártfogásba jólelkű házfelügyelőnénk,
a kicsi azonban a tejhiányt nem sokáig szenvedhette s egyik reggel holtan találtuk a kis fészkében.
Huszár Pál bunkertársunk vette a merészséget s a legnagyobb veszedelmek idején a Dísz tér parkjának legdélibb csücskében megásta a jeges talajban a kis sírhelyet és estefelé, nyugodtabb percekben kivittük a kis halottat utolsó útjára egy kis dobozva helyezve és sietve elhantoltuk. Még egy kis karácsonyfaág is jutott szegénykének a sírjára.” (Szaplonczay József: Budapest ostroma. In: Élet az óvóhelyen – Vári ostromnaplók 1944-1945. Budapest, 2003. 94.o.)
„Mintha középkori metszet elevenedett volna meg, olyan ezekben a napokban a vár. Mindenütt rengeteg az egyenruha. Kozákok ezrei, aprótermetű lovakon, utánpótlással megrakott szekerekkel.
A keskeny, szűk várbeli utcácskákon szószerint véve csak hullahegyeken át lehet közlekedni.
A német és magyar katonák holttestei, a polgári áldozatok tömege fekszik temetetlenül a havas, romokkal és törmelékekkel borított utcákon és tereken.” (Matolcsy Károly: Az „utolsó nap” a Várban… In: Magyar Nemzet. 1955. február 13.)
„Már sokat hallottam Buda szörnyű állapotáról (…), de erre a látványra mégsem voltam elkészülve. Ó, az Erzsébet híd budai környéke! (…) Az Attila körúton nincs egy ép ház.
Romok, romok, hullaszag. Itt még a romok alatt feküsznek a halottak.”
(Barsy Irma naplóját idézi: Babucs Zoltán: Körséta „Rombudapesten”. In: Magyar Hírlap, 2017. február 13.)
„Félelemtől reszketve vánszorogtunk elő a mélyről. Ki tudta még akkor, mihez is kezdjen elébb? Házát rakja-e újra, vagy fusson lóhalálába a falat kenyér után. (…) A fenyegető éhínség árnyéka szakadt ránk, amikor
a vállunkra vettük a legelső üszkös tetőgerendákat, hogy otthont teremtsünk, hazát,
miközben temetni kezdtük a halottakat házunk kertjében.” (Mátyás Ferenc: Az emlékezés rózsái. In: Élet és irodalom, 1960. február 19. 6.o.)
Nyitókép: MTI/Kocsis Zoltán
Ezt is ajánljuk a témában
Aki járt már Drezdában, jól tudja, milyen levegőt árasztanak a romhalmazokból rekonstruált óvárosok. Az ember olyasmit lát, ami már nincs ott. Mintha a túlélők gigantikus paravánokat toltak volna a nekropoliszok elé. Győrffy Ákos írása.
A történelem megértéséhez meg kell fejtenünk a nagy kognitív átmenetek titkát; a társadalmak a tudásszerzés, a termelés és a hatalomgyakorlás hármas metszetében léteznek, a nagy változások előidézője pedig minden esetben a hitrendszerek átalakulása – vélte Ernest Gellner, a „filozófiai antropológia” mestere.
Talán sokan nem is tudják, de „a legnagyobb magyarnak”, Széchenyi Istvánnak és testvéreinek is köztünk élnek a leszármazottai, akik azt vallják, dúlhatnak itt harcok, háborúk, lehet itt bármilyen hatalom, ők csak azt nézik, hogy a nemzetet miként tudják megtartani és segíteni. Széchenyi Tímeával, a Gróf Széchenyi Család Alapítvány megbízott elnökével beszélgettünk. Interjúnk.
Vance nem az ő büntetésük, ahogy Amerika sem az. Az ő büntetésük maga a valóság.
Rendhagyó, a szakkönyv és az ismeretterjesztő kiadvány határán billegő kiadvány jelent meg. A Szerelmi szabadságharc azonban nem Petőfiék szerelmét, hanem az azt körülölelő társadalmat mutatja be.
Berend Nóra, a cambridge-i egyetem kutatója szakmailag nehezen védhető kijelentéseket tett Szent Istvánról és a magyar történelemről. Történésszel eredtünk a megfejtések nyomába.
Az elrablásukkor kilenchónapos (!) és négyéves kisgyerekek anyja sem élte túl a terrorszervezet fogságát.
Összemosta a bűn erkölcsi és a bűncselekmény jogi kategóriáját.
