„Akkora erejű tűzvihar kerekedett, amilyet mindaddig senki nem tartott elképzelhetőnek” – 80 éve bombázták Drezdát

Eszembe sem jutott volna, ha úgymond nem „dobja fel” a Facebook, hogy milyen fotót osztottam meg napra pontosan tíz évvel ezelőtt. Akkor még szokásom volt rendszeresen megosztogatni ezt-azt azon a felületen, mára mindez már koránt sincs így. Tehát ma reggel feldobta, ott volt előttem ez a nyolcvan évvel ezelőtt a drezdai városháza tornyából készült felvétel. Ma van Drezda bombázásának nyolcvanadik évfordulója. Nyolcvan év sok hosszú idő, anyám például alig több mint kétéves volt akkor. Apját akkor már málenkij robotra hurcolta a Vörös Hadsereg, ahonnan majd csak három évvel később, csontsoványan tér haza. De legalább hazatért, sokakkal ellentétben. Az éppen akkor is porig rombolt Mariupol környékén élt sokakkal együtt egy munkatáborban.

Drezdát 1945. február 13-án bombázta porig a szövetséges légierő. A bombázás három napon át folyt, és csak február 15-én fejeződött be. Az angol királyi légierő, a RAF parancsnoka, Sir Arthur Harris nevéhez köthető úgynevezett terrorbombázások áldozatainak száma Németországban több százezres nagyságrendű volt.

A német író, W.G. Sebald Légiháború és irodalom című könyvében Hamburg bombázásáról írja, de nyugodtan vehetjük úgy, mintha Drezdáról írta volna, mert ugyanaz és ugyanúgy történt ott is: „1943 nyarának derekán, a hosszan tartó kánikulában a Royal Air Force a nyolcadik amerikai légiflotta támogatásával sorozatos támadást indított Hamburg ellen. A Gomorra-hadműveletnek elkeresztelt vállalkozás célja a város lehetőleg totális megsemmisítése és felégetése volt. A július 28-át követő éjszakán történő támadáskor, amely hajnali egy órakor vette kezdetét, tízezer tonna légiaknát és gyújtóbombát dobtak le az Elbától keletre fekvő, sűrűn lakott területre. (...) Egy immár bevált módszer szerint előbb négyezer fontos légiaknákkal betörtek és a keretükből kitéptek minden ablakot és ajtót, azután könnyebb gyúanyaggal lángra lobbantották a padlásokat, miközben nagyobb, akár tizenöt mázsás gyújtóbombákkal rést vertek a házakon az alsóbb szintekig. Néhány perc alatt mindenütt hatalmas tüzek gyúltak a támadás mintegy húsz négyzetkilométeres területén, amelyek olyan gyorsan összeértek, hogy már negyedórával az első bombák ledobása után az egész légtér, ameddig a szem ellátott, egyetlen lángtenger volt. Újabb öt perc múlva pedig, egy óra húszkor, akkora erejű tűzvihar kerekedett, amilyet mindaddig senki nem tartott elképzelhetőnek. Olyan erővel szippantotta magához a most már kétezer méter magasra törő tűz az oxigént, hogy a légáramlatok orkánerejűvé erősödtek, és úgy zúgtak, mint holmi hatalmas orgonák, amelyeken egyszerre húztak meg minden regisztert. Három óra hosszat égett így a tűz. Tetőpontján a vihar oromzatokat és háztetőket szaggatott le, gerendákat és hirdetőfalakat hajított a levegőbe, fákat csavart ki tövestül és embereket kergetett maga előtt égő fáklya gyanánt. A leomló homlokzatok mögül házmagasan csaptak elő a lángok, szökőár módjára, több mint százötven kilométeres sebességgel száguldottak végig az utcákon, tűzhengerként forogtak különös ritmusban a nyílt tereken. Némelyik csatornában égett a víz. A villamoskocsikban elolvadtak az ablakok, az elraktározott cukor felforrt a pékségek pincéjében. A bunkerekből kimenekülő emberek groteszken kicsavarodva süppedtek bele a nagy, fekete hólyagokat vető aszfaltba. Senki sem tudja igazán, hányan pusztultak el azon az éjszakán, és hányan vesztették eszüket, mielőtt utolérte őket a halál. Amikor eljött a reggel, a napfény nem bírt áthatolni a város fölött fekvő, ólmos sötétségen. Nyolcezer méter magasra szállt föl a füst, ott pedig elterült, cumulonimbus felhőt alkotva. Az izzó hőség, amit a bombázópilóták elbeszélésük szerint a gépük falán keresztül is éreztek, sokáig szállt még a füstölgő, parázsló kőhegyekből. Összesen kétszáz kilométernyi utca pusztult el maradéktalanul a lakónegyedekben. Mindenütt borzalmasan eldeformálódott testek hevertek. Némelyiken még kis, kék lángocskák pislákoltak, mások barnára vagy bíborszínűre sültek, és eredeti nagyságuk harmadára zsugorodtak össze. Összegörbedve feküdtek saját, részben már kihűlt zsírjuk tócsájában. A már az azt követő napokban zárt területté nyilvánított belső halálövezetben, amikor a büntetőbrigádok és a tábori foglyok augusztusban, a romok kihűlése után nekiláthattak az eltakarításnak, olyan embereket találtak, akik a szén-monoxidtól hirtelen meglepve még az asztal mellett vagy a falnak támaszkodva ültek, másutt csomókban megfőtt húsra meg csontra és egész testhegyekre leltek, amelyeket a felrobbant fűtőkazánokból kitörő forró víz borított el. Megint mások az ezer fokra és még többre felhevülő parázson úgy elszenesedtek és elhamvadtak, hogy egész családok maradékát lehetett egyetlen ruháskosárban elvinni.” 

A bombázások után menekültek milliói lepték el az épen maradt vasútállomásokat és utakat. És hogy miféle jelenetek is zajlottak le e menekülés során, arra legyen elég egyetlen példa. A háború utolsó hónapjaiban Dachauban meghalt német ellenálló, Friedrich Reck írja le naplójában a következő epizódot 1943. augusztus 20-án. A helyszín egy felsőbajor vasútállomás, néhány nappal a bombázás után. Egy negyven-ötven főből álló menekültcsoport megpróbál feljutni egy épp az állomáson veszteglő szerelvényre.

„A bőrönd felpattan és kiborul a tartalma. Játékszer, körömvágó készlet, megperzselődött fehérnemű. Végezetül egy összesült, múmiává zsugorodott gyermekholttest, amit a félőrült asszony magával cipelt pár nappal korábban még ép múltjának maradékaként.” Ilyen és ehhez hasonló jelenetek ezreit kell elképzelnünk, amikor Drezda bombázására gondolunk. A német városok szőnyegbombázásának szellemi atyja Arthur Harris tábornok volt, akit a brit kormány tudományos főtanácsadója, az egyébként zoológus Solly Zuckermann olyan emberként írt le, aki „a rombolásban mint olyanban hitt, és aki a leginkább eleget tett a háború legbelső elvének, vagyis az ellenség lakóhelyestül, történelmestül és természetes környezetestül történő legteljesebb annihilációjának.”

Szép, szabatos jellemzés. 

Aki megfordult már Drezdában vagy például Varsóban, jól tudja, milyen levegőt árasztanak a romhalmazokból rekonstruált óvárosok. Az ember nem tudja eldönteni, mit is lát valójában. Olyasmit lát, ami már nincs ott, holott látja. Mintha a túlélők gigantikus paravánokat toltak volna a nekropoliszok elé.

A szövetséges légibombázásoktól egyesek (élükön Harris-sel) azt várták, hogy ezzel majd megtörik a németek ellenállását. Valójában nem ezzel törték meg, ezzel együtt az apokaliptikus pusztítás nyilván nem tett jót a német harci morálnak. A gyűlöletnek viszont nagyon is jót tett. A gyűlöletnek és az önvádnak egyszerre. Mert – és ezt szintén Sebald jegyzi meg – ezekről a terrorbombázásokról azért találni igen kevés nyomot a német irodalomban, mert számos túlélő érezte úgy, hogy csak azt kapták, amit megérdemeltek. Ha viszont egyszerre érzem azt, hogy azt kaptam, amit megérdemeltem, és közben gyűlölöm is azokat, akiktől ezt kaptam, abból nem jöhet ki más, csak valami mélységes, gyógyíthatatlan meghasonlottság érzése.

És remélhetőleg nem véglegesen. 

Amikor a háborúról beszélünk, a fentiekhez hasonló képekről és jelenetekről beszélünk. Olyasmiről tehát, amit elképzelni sem tudunk, mert abban a kivételes szerencsében részeltettünk, hogy nincsenek efféle tapasztalataink. Nekünk legfeljebb csak az jutott, hogy a profilképünkre rábiggyesztünk például egy ukrán, egy palesztin vagy egy izraeli zászlót, attól függően, hogy kinek „drukkolunk”. Ha oroszbarátok lennénk esetleg, nem teszünk ki orosz zászlót, mert akkor meglincselnének. A profilképek háborúja jutott nekünk, megspékelve a mostanában egyre gyakrabban előkerülő nácizással, fasisztázással, illetve a már korábbról jól ismert zsidózással és kommunistázással.

A történelem az élet tanítómestere – írta Cicero. Hányszor hallottam ezt én is az általános iskolában különféle ünnepségeken. Hát, kurvára nem az, hogy rusztikusan fogalmazzak. Szemmel láthatóan nem az. A Drezdában, Hamburgban, Kölnben, Varsóban, Budapesten, Rotterdamban és számtalan egyéb városban lebombázott milliók halálából nem következett semmi az égadta világon. Semmiféle belátás. Nem lettünk okosabbak, sem érzékenyebbek. Mifelénk a háborúzás manapság leginkább verbális formában zajlik, illetve a kommentmezők frontjain. Ami – a látszattal ellentétben – közel sem ártatlan háborúskodás. Soha annyi megmondóember, véleményvezér nem volt, mint ma.

Hogy mindez mennyire pusztító, azt ma még kevéssé vagyunk képesek felmérni. De tartok tőle, hogy a maga módján legalább annyira az, mint a kék égbolton csillogó Lancasterek. Azok a konkrét halált hozták magukkal, a kommentmezők bombázókötelékei viszont rafináltabban gyilkolnak. A valóságos létezéstől fosztják meg az embert, attól, hogy a közvetlen tapasztalat és a gondolkodás mentén értelmezze a világot, amelyben él.

Ma úgy (is) ölnek, hogy közben életben hagynak. Ha van bármiféle elmozdulás abból, amit Drezda emléke jelent, akkor ez az. Nevezzük akkor ezt fejlődésnek.

***

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)