„Nagyon sokan meg fognak vetni azért, amit mondok, de én egy proli dolognak tartom a nyaralást” – néhány gondolat egy Kassai Lajos-interjúhoz

Talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy gyerekkoromban szerettem nyaralni. Nem nagyon láttam még gyereket, aki ne szeretett volna. A legtöbb ember felnőttként is megőrzi a nyaralás iránti lelkesedését és alig várja azt az egy-két hetet az évben, amikor végre el tud menni valahová. Valami olyan helyre, amit a pénztárcája megenged neki. Ha pedig nem enged ilyesmit a pénztárcája (szép számmal vannak ilyen honfitársaink is), akkor nem megy sehová, legfeljebb – ahogy a szörnyű mondás tartja – a Járda-szigetekre. Gyerekkoromban tehát szerettem nyaralni, aztán ez idővel elmúlt, úgy nagyjából tizenhat éves korom körül.

És nem is mentem sehová nyaralási céllal hosszú éveken át. Persze miután megszülettek a gyerekeim, ismét képbe került a nyaralás, nem lehetett megúszni. A gyerekeim természetesen nagyon szerettek nyaralni menni, és ha ők nagyon szerettek, akkor nekem is kutya kötelességem volt legalábbis elszínészkedni a nyaralást. Hát milyen apa az ilyen. Ilyen, nincs mit tenni. Felnőtt fejjel már nem találom a helyem abban a helyzetben, amit nyaralásnak hívnak. Hasonlóan ahhoz, ahogy például a szülői értekezleteken sem találom. Elnézem a szülőtársakat és egyszerűen nem értem a lelkesedésüket, a hozzászólásaikat, az aktív részvételüket. Majdnem elalszom és alig várom, hogy végre kikeveredjek az osztályteremből az utcára. Lehetetlen alak. 

Ha utazom, ugyanazt csinálom, mint amikor otthon vagyok. Hogy mi ez az ugyanaz, azt nehéz lenne megfogalmazni. És most Kassai Lajost hozom fel példaként (elvégre ezt az egészet eredendően Kassai kapcsán írom, csak még nem említettem), szóval Kassai Lajos mondja azt egy Kadarkai Endrével folytatott, néhány nappal ezelőtt megjelent beszélgetésben, hogy ő a saját életét éli folyamatosan, és abból nem kívánkozik ki. Minek és hová kívánkoznék? – kérdezi önmagától. A beszélgetésnek ezen a pontján arról esik szó, hogy

Igen, valami ilyesmiről lehet szó esetemben is. Azért nem vágyom semmiféle nyaralásra, mert nem szeretnék semmiből kikapcsolódni. Miközben megértem azokat, akik nagyon is szeretnének. Mindig ugyanazt csinálom, írtam feljebb. Akárhol is vagyok, mindig ugyanazt. Ugyanazt csinálom az Alanti-óceán partján, mint a börzsönyi Szén-patak partján. Ugyanazt a Barcelonából Palma de Mallorcába tartó kompon, mint a Kismaros és Szokolya között közlekedő buszon. Figyelek, bambulok, gondolkodom. Pontosabban ezek sajátos keverékét csinálom, amit nyilván elég nehéz elképzelni. Bambulva figyelni, egyszerre gondolkodni és bambulni. Az a tapasztalatom, hogy aki írással foglalkozik, nagyjából hasonlóan működik. Önző és szemét dolog ez bizonyos szempontból, nagyon is tisztában vagyok vele. De most nem az írás morális aspektusairól szeretnék értekezni, visszatérnék inkább a tárgyhoz, bármennyire is úgy tűnik, mintha nem lenne tárgy.

A tárgy az, hogy Kassai Lajos a fentiek után néhány másodperccel a következőt mondja: „Nagyon sokan meg fognak vetni azért, amit mondok, de én egy proli dolognak tartom a nyaralást.” Ami alatt – szerintem – azt érti, hogy

Nem árulok el nagy titkot, ha elárulom, hogy szerintem Kassainak igaza van. Elég sok mindenben van igaza egyébként, a lényeges dolgokat illetően általában igaza van. Egy valami lóg ki itt a képből, de az nagyon kilóg. Az pedig a proli szó használata. Magára valamit is adó szellemi ember nem prolizik. A prolizás tilos, legalábbis én így vagyok ezzel. A prolizás minden esetben valamiféle felülről beszélésbe van ágyazva. Vagyok én, és vannak alattam ezek a prolik. Ezek az ostoba, tudatlan, ösztönvezérelt tömegek. Aki prolizik, az különbnek gondolja magát a többiek egy bizonyos csoportjánál, és aki különbnek gondolja magát bárkinél, az elveszett ember.

Amivel nem azt akarom mondani, hogy ne létezne szellemi hierarchia az emberi közösségekben. Nagyon is létezik. Minél feljebb áll valaki egy ilyen hierarchiában, annál inkább tisztában kell lennie azzal, mennyire kevés az, amit tud. Mennyire semmi. Ha nincs ezzel tisztában, az önhittség bűnébe esik, elkezdi valakinek tartani magát, amiből egyenesen következhet a prolizás. Tagjai vagyunk egymásnak, ahogy Pál apostol fogalmaz, és ha valóban tagjai vagyunk egymásnak, akkor nem beszélhetek felülről lefelé senkivel sem, mert azzal magamat és a másikat is megalázom. A bennem élő prolit keltem életre ahelyett, hogy átszellemíteném. Félreértés ne essék, nem Kassai Lajost akarom itt kioktatni. El tudom képzelni, hogy egyszerűen szerencsétlenül fogalmazott. Van ilyen. Nem vetem meg érte.

Könnyű lenne lenéznem őket ezért, a különféle tengerpartokon fetrengő tömegeket, akik Insta-kompatibilis fotókat lődöznek a napernyők alatt, és akiket fapados légitársaságok röptetnek ide-oda a világban olyan lendülettel, mintha nem lenne holnap. Van ebben az egészben valami számomra végtelenül ellenszenves. De ez az én dolgom. Lehet mindezt proli dolognak is tartani. De ha annak tartom és ország-világ előtt ki is mondom, azzal azt is elárulom, hogy magamat viszont különbnek gondolom náluk, és eközben nem veszem a fáradtságot ahhoz, hogy próbáljam megérteni az általam prolinak gondolt emberek motivációit. Miközben nem vagyok különb senkinél. 

Főként ebben a világban nehéz, amely világ az egyéniség mértéktelen kidomborításának tüzében ég. Én, én, én, mást se hallunk. Lehet felülről beszélni, de a valódi, felülről érkező beszéd mindig arról ösmerszik meg, hogy az ember nem érzi felülről érkezőnek. Hanem hitelesnek érzi.

És nem attól hiteles, mert – sokakkal ellentétben - nem szeret nyaralni. 

(Nyitókép: R.J.)