Gombafonalak

„Mindannak, ami számomra oly fontos, egyidejűleg át tudom érezni a jelentéktelenségét is” – írja Kertész Imre a Gályanaplóban valamikor a hetvenes évek második felében. A könyvespolc mögül került elő a könyv, nemrég bukkantam rá. Beszorult a polc és a fal közé ki tudja hány évvel ezelőtt. Ezek az elkallódott könyvek olykor különös átalakuláson mennek keresztül. Itt, ebben az erdei házban ez az átalakulás a szokásosnál is látványosabb tud lenni. Idebent is erős a természet jelenléte, a ház egy folyamatos visszafoglalási kísérlet elszenvedője. Ha nem vagyunk itthon egy hétig, mindenfelé pókhálók tűnnek fel, hangyák és egyéb rovarok jelennek meg ki tudja honnan. Mintha észlelnék, hogy ellenségeik, az emberek egy időre eltűntek innen. A polc mögé vagy alá szorult könyveket is vastagon borítja a pókháló, némelyiket gombafonalak hálózzák be. Kék, sárga, zöld vagy piros, végtelenül finom fonalak erezete. 

A Gályanaplót is megtalálta valamelyik gombafaj a sok közül, a könyvgerinc kékeszöld színt kapott tőle. 

A sok közül, írom, mert valójában még csak becslések sem léteznek arra nézvést, hogy nagyjából hány gombafaj létezhet. Egyes szerzők szerint a ma ismert mintegy százötvenezer faj csak a töredéke a teljes képnek, és akár négymillió fajuk is lehet. Bizonyos szempontból nézve nem az ember, hanem a gombák a Föld legmeghatározóbb faja, és planétánk valójában a gombák alig ismert civilizációjának bölcsője. Egyes kutatások szerint az erdei gombák a talajban található fonalaik segítségével elektromos jelekkel kommunikálnak egymással, hasonlóan ahhoz, ahogy az emberi idegsejtek továbbítják az információkat. Halvány dunsztunk sincs arról, mi történik a természetben. Ki is megyek gyorsan a kertbe, és nézegetem a fagyba dermedt földet az öreg cserfák körül. Nagy a csend, a hőmérséklet egész nap nem megy fagypont fölé. 

Mostanában Kertész Sorstalanságát olvasom újra, negyed­század után. Ennek fényében különös, hogy épp most bukkantam a Gályanaplóra a polc mögött. Alig emlékeztem a Sorstalanságra, csak valami halovány benyomásom maradt róla. A nyelvére például – nem is értem, miért – egyáltalán nem emlékeztem. Erre a túlzás nélkül döbbenetes nyelvre, amit Kertész ebben a regényben csúcsra járatott. Ahogy a főhős, Köves Gyuri elmeséli ezt az egészet. Kertész nyelve szinte sokkoló, és nem csodálom, hogy eleinte hallani sem akartak a regény megjelentetéséről. Idén áprilisban lesz egyébként ötven éve, hogy megjelent. A korabeli lektorok és hivatalos véleményformálók nyilvánvalóan nem találtak fogást azon, hogy például Kertész hőse „a koncentrációs táborok boldogságáról beszél”. Arról, hogy amikor nagybetegen visszaszállítják a buchenwaldi kórházbarakkba, szinte úgy érzi, hogy hazatért. 

Köves Gyuri egy tizenöt éves gyerek, és a könyvben ez a gyerek beszél, nem az író. Kertész nem értelmezi a gyerek gondolatait, nem reflektál rájuk. Ebben áll a Sorstalanság radikalitása. Köves Gyuri ugyanis csak meglehetősen felszínesen ismeri a „kontextust”, igaz, a lényeget tisztán látja. Azért kerül oda, ahová, mert zsidó. Úgy tűnik számára, hogy egyszerűen ilyen a dolgok természete. Nyersen, közvetlenül érzékel mindent, és ezekbe a közvetlen érzékelésekbe bizony az is belefér, amikor egy-egy pillanatra a láger otthonosságát is megtapasztalja. Ez egy olyan tapasztalat, amit ép ésszel szinte lehetetlen felfogni. 

Viszont ebből is érthető, miért írt arról később többször is Kertész, hogy regénye nem „csupán” Auschwitz, hanem a totalitárius diktatúrák lenyomata is egyben. 

Az ember képes megszokni, sőt megszeretni még egy olyan infernális közeget is, mint amilyen egy koncentrációs tábor vagy egy terrorállam. És ha megszokja, ha egy-egy pillanatra akár még meg is szereti, tényleg elveszti a sorsát. Egyénisége, saját élete feloldódik az embertelen masszában. Amikor huszonévesen először olvastam a regényt, még nem láttam igazán e következtetések dimenzióit. Most mintha már legalábbis sejteném. 

Amiről itt Kertész beszél, az végső soron univerzális tapasztalat, a 20. század „tömegemberének” alapvető tapasztalata. És a 21. századiénak is, teszem hozzá, de még mennyire. Amivel persze nem a lágerpokol élményét relativizálja, épp ellenkezőleg. Ez a pokolélmény lesz aztán Kertész gondolkodásának sarokköve, a mozdíthatatlan pont, egyfajta fekete lyuk, ami mindent elnyel, és ami körül egy egész galaxis kering. Ebből a mozdíthatatlan pontból mondja azt is, amivel ezt az írást kezdtem. Hogy ami olyan fontosnak tűnik, az egyúttal jelentéktelen is. Ez akár egy buddhista tételmondat is lehetne, csakhogy itt nem az, hanem valami egészen más. A kétségbeejtő ürességbe taszított modern ember krédója inkább. 

Letisztogatom a Gályanaplót, de a gombafonalak lenyomata megmarad a könyvgerincen. Olyan, mint egy fát ábrázoló japán tusrajz. A természet a legnagyobb művész.