A honfoglalás statikus képe megdőlt, a magyarság kulturális fennmaradását pedig a helyiekkel való keveredés tette lehetővé, szemben a hunok és avarok elkülönülésével. Páratlan eredmények!
Múlt év végén jelent meg magyar tudósok tollából a népvándorláskori Kárpát-medence átfogó genetikai kutatásáról egy tanulmány a szakma csúcsának számító Science Advances folyóiratban: a cikk jelentősége minden túlzás nélkül tudománytörténeti jelentőségű. Interjúalanyaink Szécsényi-Nagy Anna, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének igazgatója, Gerber Dániel, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének tudományos munkatársa és Szőke Béla Miklós, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetének nyugalmazott tudományos tanácsadója.
*
Páratlanul sokrétű, korszakalkotó tanulmány született a népvándorláskori Kárpát-medencéről az Önök tollából. Mit tartanak a kutatás legfontosabb eredményének?
SZNA: A kutatás több hazai intézet összefogásával született meg, a genetikai vizsgálatokat három fiatal kolléga végezte:
Gerber Dániel, Csáky Veronika és Szeifert Bea.
Legfőbb eredménye, hogy sikerült feltárnunk a 8-11. századi Dunántúl népességének genetikai – genomi – változatosságát, beágyazva a Kárpát-medencéből eddig ismert 5-12. századi genetikai adatok közé és azt egy igen rangos nemzetközi szaklapban mutattuk be.
GD: Tettük ezt egy 2024-ben publikált módszert is felhasználva, amely új a régészeti genetikában: egyező kromoszóma szakaszokat kerestünk több mint 400, 5-12. századi egyénben páronként, és az egyezésekből kapott hálózatokat elemeztük.
Genetikai értelemben meghatároztuk a Kárpát-medence népvándorlás kori alapnépességét, amely változatos dinamikát mutatott,
mind mintázatában, mind kapcsolatrendszerében, amit egyaránt vizsgáltunk önmagukon belül és a keletről érkező avarokkal, honfoglaló magyarokkal összevetésben is.
Milyen alapokra, korábbi kutatásokra támaszkodtak? Kik voltak a résztvevők, mit lehet tudni a módszertanról, a felhasznált technikákról?
SZNA: A 2018-ban, az Emberi Erőforrások Minisztériuma által támogatott Árpád-ház program keretein belül indult el a kutatásunk, Mende Balázs Gusztáv és Benkő Elek akadémikus vezetésével, több hazai múzeum részvételével. Célja elsősorban a Dunántúl 8-11. századi népességeinek genetikai leírása volt, jelentős hangsúlyt fektetve olyan lelőhelyekre és régiókra, ahol az avar és a honfoglalás korok átmenete vagy váltása jól adatolt sírokkal, emberi maradványokkal.
2018-ban még az anyai és az apai leszármazási vonalakkal kezdtük a kutatásokat,
és csupán egy szűkebb mintakörön terveztünk teljes genomi elemzéseket. Az öt éves kutatási program során azonban a teljes örökítőanyag kutatása elengedhetetlenné vált, hiszen sokat fejlődött a tudományterületünk.
A teljes örökítőanyag újtípusú elemzéséhez pedig nagy számítási kapacitás vált szükségessé:
ezért vettük igénybe a HUN-REN Cloud szolgáltatását is a hozzá értő új munkatársaink, partnereink segítségével.
Ezt is ajánljuk a témában
Nem várható olyan pillanat, amikor hirtelen megoldjuk a magyar őstörténet problémáit – mondja a Mandinernek Mende Balázs Gusztáv paleoantropológus. Szerinte bizonyos kérdések tisztázására a genetikai vizsgálat az egyetlen bevethető módszer, az őstörténet-puzzle legsűrűbb részét pedig csak most kezdik el kirakni. Szóba kerül az Árpád-ház és a honfoglaló magyarok eredete, valamint a hunok is. Interjúnk.
Hogy nézett ki a Kárpát-medence alaplakossága az 5-11. században?
GD: Képzeljünk el egy észak-déli genetikai tengelyt, amelyen a mai észak-európai és balkáni népekre hasonlító genetikai típusok – értsük most ez alatt a teljes genomi skálán megmutatkozó változatosságot – sorakoznak a végeken. E tengely mentén eloszló, most a Kárpát-medencében is azonosított csoportok arányai sokat változtak az évszázadok alatt, jelezve, hogy
nem egy statikus alapnépesség élt itt az 5-11. század időszakaiban.
Azonban megfigyeltünk egy homogenizációs jelenséget is, amikor az egyes csoportok genetikai képe a két végpont felőli keveredés révén a 10-11. századra elkezdett egymáshoz közelíteni. Az érdekesség az, hogy ezek az európai típusok nem különültek el élesen lelőhelyenként vagy mikrorégiónként – néhány kivételtől eltekintve –, inkább trendeket tudtunk meghatározni, amelyek földrajzi-időbeli eloszlást mutattak.
Mire következtethetünk az adatokból? Mi várható a jövő kutatásai nyomán?
GD: Nagyobb sírszámú, teljes temetők elemzésbe vonásával nem zárható ki, hogy a trendek mögött további összefüggésekre bukkanunk majd. Ez az alapnépesség az őskor óta jelen van térségünk genetikai mintázatában. Ezzel mi nem a népvándorlásokat tagadjuk, hanem annak a genetikai megfigyelésnek szeretnénk hangot adni, hogy
a Kárpát-medence és környezetének népességei egyfajta masszív demográfiai alapot adtak, amelyet nem írtak felül a különböző égtájak felől bevándorló és keresztülvándorló népek
tömegei.
Milyen mértékű „genetikai fröccsöt” hozott a hun, avar, végül magyar betelepülés?
SZNA:
A hunok genetikai nyomait nagyobb mintaszámú 5-6. századi sorozatokon kellene igazolni,
mert amit egyelőre látunk, az alapján a hatásuk elenyészőnek tűnik.
Fontos azonban megjegyeznünk, hogy nem pusztán a „hunokról” van itt szó, hanem a velük keletről érkezett egyéb sztyeppei csoportokról is, mint például az alánokról vagy a keleti gótokról: egy-egy magányos sír, és az ezekből vett genetikai minta mutatja a jelenlétüket, és 5. századi szarmata közösségek genetikai képében is látszanak keletről érkező hatások.
Mégis azt látjuk, hogy
a hun kori „fröccs” inkább elenyésző, semmint felforgató mértékű volt, amiben bizonyára közrejátszott az időfaktor is,
hiszen a hunok és „segédnépeik” alig néhány évtizedig laktak a Kárpát-medencében.
SZBM:
Az avarok már nemcsak nagyobb létszámban érkeztek a Kárpát-medencébe, de jelenlétük is tartósabb,
közel háromszáz évig kimutatható. A hunokhoz hasonlóan ők is nagy számban sodortak magukkal a dél-orosz szteppén és a Kaukázus előterében élt bolgár-török – utrigur, kutrigur, onogur – törzseket. Talán a közös világkép, életmód és kulturális háttér is szerepet játszott abban, hogy szívesebben választottak közülük partnereket, mint a helyi romanizált alaplakosság és a hunok után betelepült germán – gepida és langobárd – vagy szláv népesség tagjaiból.
A „fröccs” tehát jelentős, és ez látszik is a nagyszámú avar kori emberi leleten, viszont
társadalmi kapcsolatrendszerüket a beérkezettek közötti endogámia jellemezte, és ez a későbbi korokra átöröklődő, csekély genetikai hatásukban is megmutatkozik.
És a magyarok?
SZNA: A Kárpát-medencébe
a 9. század végén beérkező honfoglalók vegyes etnikumú népesség lehetett, a 10. században itt kialakult társadalom pedig bizonyosan az volt.
Ahogy Gyuris Balázs is utalt rá, és a mostani tanulmányban is látjuk, a genetikai adataink alapján uráli komponenseket is hoztak a honfoglalók, amelyek később sok helyen, de nem tömegesen jelennek meg a 10-11. századi temetőkben. Az uráli mellett más komponens is van az ő genomjukban, jelezve, hogy keletről is több eredőből érkeztek.
GD: A keleti honfoglalók gyakran léptek házasságra a helyiekkel is, ahogy azt mostani tanulmányunkban kimutattuk. Ez pedig jelentős különbség az avar időszakkal szemben.
Genetikai értelemben a honfoglalók létszáma kicsi volt az itt talált népességhez képest – körülbelül a tizedük –, túl kicsi ahhoz, hogy génjeik dominánssá váljanak a helyiek között
az intenzív keveredés ellenére is.
Ezt is ajánljuk a témában
Nemzetközi mércével is egyedülálló történeti genetikai feltárást végzett egy kutatócsoport, az eredmények új dimenzióba emelik a komplett őstörténetet. Gyuris Balázs első szerzővel beszélgettünk.
Ha jól tudom, a tanulmány végleg megcáfolja az avar-magyar kontinuitás, avagy a kettős honfoglalás elméletét genetikai alapon. Hogyan? A kulturális kontinuitást is elvethetjük?
SZNA: Tanulmányunk bizonyosan nem szolgáltat alapot az avar-magyar kontinuitásra, így a kettős honfoglalás elméletének igazolására sem, hiszen
éppen a keletről érkező csoportok elkülönülését mutattuk ki.
SZBM: De nem lehetünk igaztalanok László Gyulával és az ő elméletében hívőkkel szemben sem. László a régészeti és történeti források egyfajta elegyére és a „termékeny bizonytalanságra” alapozva alkotta meg kettős honfoglalás elméletét egy olyan korban, amikor még ötlet szintjén sem sejlett fel bármiféle objektív ellenőrzés lehetősége.
Mára azonban világossá vált, hogy
határozott különbséget kell tennünk a kulturális és a genetikai kontinuitás között,
és a kettő együttes értékelésével juthatunk közelebb a múltbeli valóság megismeréséhez. A kulturális megjelenés – viselet, szokások, életmód – sok vonatkozásban tradicionális, másban a napi divatot követő jelenségek együttese, ezért elemzésük nagy segítséget jelent a kulturális kapcsolatrendszer feltérképezésében és pontosabb keltezésében. Ezért ma már régészeti oldalról is
egyre valószínűbb, hogy egy európai gyökerekkel bíró, de avar műveltségű Kárpát-medencei alapnépesség „fogadta” a beérkező magyarokat.
Tehát?
SZNA: Genetikai oldalról nézve egyértelműen leszögezhetjük, hogy
nem látunk Urál vidékéről bejövő népességet az avar korban.
Tehát, míg az új, Gyuris Balázs által a Mandinernek is bemutatott tanulmányunk a finnugor magyar nyelv lehetséges eredetét legegyszerűbben és legvalószínűbben, a genetikai adatokkal is egybevágó magyarázattal a Karayakupovo horizontnak a Dél-Urál két oldalán elterjedt népességéhez köti, addig ilyen genetikai nyomok nem jelentkeznek a Kárpát-medencében a 9. század közepe előtti időkből.
Másrészről viszont
kérdés, hogy hogyan értékeljük azt a kevert népességet, amelyik a beérkező, honfoglaló magyarokat alkotta, és mennyire tágan értelmezzük a magyar etnikus jelzőt.
Ráadásul nem kizárt, hogy a kelet-európai területekről többször érkeztek csoportok a Kárpát-medencébe az évszázadok során. Arra vonatkozóan, hogy őket a 10. század fordulóján betelepülők hogyan fogadták, még nincsenek adataink.
Az a kérdés azonban mindenképpen további kutatásokat érdemel, hogy az Avar Kaganátus lakosságán belül milyen genetikai háttérrel rendelkezett a késő avar kor úgynevezett griffes-indás övvereteket használó, bizonyosan sokszínű népessége. Mindenképpen érdekes lesz ennek a csoportnak az összevetése a kelet-európai területeken végzett kutatásaink eredményeivel.
Hova tűnt tehát a hunok és avarok genetikai öröksége? Egyszerűen kihaltak a gének hordozói, mivel nem keveredtek az alaplakossággal?
GD: A hunok genetikai nyomairól csak részinformációink vannak.
Nagyon kevés a hun kori genom
és ezek között is csak néhány az ázsiai. Ők azonban csak elenyésző kapcsolatokat mutatnak az avarok felé, ami ráadásul egyaránt eredhet hasonló keleti forrásból is, és nem csak helyi továbbélésből. Az egyértelmű, hogy ebből
a genetikai komponensből gyakorlatilag nem maradt semmi a magyar honfoglalás korára.
Az Ázsiából jött
avaroknál meg tudtuk figyelni, hogy alig lépnek kapcsolatba a Kárpát-medencei alapnépességgel.
Nyomaik a 10-11. században már inkább csak szórványosan figyelhetőek meg, feltehetően az alapnépességgel való minimális keveredésen keresztül.
Hogyan érhető tetten a magyar honfoglalás a Kárpát-medencében? Mit mutat a genetikai térkép a betelepülés gyorsaságáról, a betelepülők számáról?
SZBM: A magyar honfoglalásról ismert statikus kép, miszerint 896-ban egy ütemben zajlott le az új haza elfoglalása, mára egyre jobban repedezik, és egyre több adat támasztja alá azt, hogy 862-től kezdve, amikor a nagy műveltségű reimsi Hinkmar érsek feljegyzése szerint a magyarok Német Lajos királyságát pusztították,
egy lassú, békés betelepülési folyamattal számolhatunk:
ezt látszanak igazolni azok a lelőhelyek is, ahol a késő avar kor és a honfoglalás kor folytonosságot mutat megtelepülés vagy temetőhasználat terén. Ezekben az esetekben jellemzően éppen a genetikai vizsgálatok adhatnak majd választ az együttélés jellegére, mélységére.
SZNA: Eredményeink alapján
a genetikailag idegen honfoglalók jelenléte a 9. század végén és a 10. század elején tömegesen még csak az Alföldön mutatható ki,
majd a 10. század második felében nem csak a honfoglalók, hanem az alföldi alapnépesség egy része is átköltözött, vagy kapcsolatba került a dunántúli területek népességével.
Vannak azonban kivételek: ilyen a Sopron közeli Szakony-Kavicsbánya lelőhelyen feltárt kisebb temető is, amely egyértelmű és tiszta uráli genetikai kapcsolatokat mutat, és jelezhet egy korai beköltözési hullámot a nyugati végeken is.
Ha jól értem, a magyarok a hunokkal és az avarokkal ellentétben azonnal keveredni kezdtek az itt élőkkel. Ez a gyors keveredés lehetett a honfoglalók kulturális fennmaradásának a záloga?
GD: Igen, ez tűnik az egyik legvalószínűbb magyarázatnak, de legalábbis egy
fontos tényező volt a sikerükhöz,
hiszen létszámban töredékei voltak csupán az itteni népességnek. Erre most már genetikai adataink is vannak, amelyek mindenképpen előbbre lendítik ezt a régóta kevés biztos eredménnyel feszegetett kutatási kérdést.
Egy felnőtt férfit az Urál vidékről érkező korai honfoglalóként azonosítottak a kutatók, méghozzá a Dunántúlon. Milyen jelentősége van ennek?
SZBM: Ez a lelet azért kiemelkedő, mert a Karoling Birodalom 840-ben létrehozott legkeletibb grófságának a székhelyén, Mosaburgban (Zalavár-Várszigeten) a 850-es évek második felében Hadrianus mártír tiszteletére épített templom mellett, ráadásul éppen a templom számára a helyszínen öntött harang öntőgödrébe süppedve került elő az a sír, amiben a 35-40 éves férfit, a korszakra jellemző kettős evőkés-készlettel eltemették.
Az elhunyt nyilvánvalóan
már felnőttként kerülhetett a mosaburgi udvarba, ahol, miután megkeresztelték, a katonai kíséret tagjaként, vagy valamilyen speciális szakismerettel rendelkező szolgálóként élt,
míg a halál utol nem érte. Erre pedig a templom felépülése után viszonylag gyorsan sor kerülhetett, mert még a templom déli oldalához közel tudták eltemetni.
Ráadásul még a 9. században a sírgödrébe belevágták egy kislányt sírját, aki ugyancsak a Karoling-korra jellemző ezüst ékszereket viselt. Mindezek alapján a mosaburgi „magyart” legkésőbb a 870-es években eltemethették, ezért lehet, hogy nem sokkal a templom építése után már Mosaburgba költözött.
Nyitókép: Gábor Emese által készített arcrekonstrukció a 8/00-as sírba temetett egyénről
Mikor háborúk és külső, nemzetellenes erők munkálkodnak azon, hogy viszályt gerjesszenek a két testvérnép között, akkor kell csak elővenni igazán a kelet-európai nyakasságunk.
Európában kétféle Attila-kép létezett, az Árpádok nem voltak rászorulva Attilára, mint ősre, krónikásaink esetében pedig „ősvállalásról” beszélhetünk, nem „ősválasztásról” – mondja Szabados György.
A források a hunokat nevezik hunnak és szkítának, az avarokat szkítának, hunnak és avarnak, végül a magyarokat szkítának, hunnak, türknek, ám a magyarokat nem nevezik avarnak – hangsúlyozza a kutató.
Az emberi génszerkesztés hatalmas lehetőségeket kínál a betegségek megelőzésére, ám az emberek véleménye megoszlik, különösen, ha a fizikai jellemzők, mint például a szemszín vagy az intelligencia módosításáról van szó.
A neves régész-történész Kontos Gábor hun és avar Attilákról szóló, érdekes elméletére válaszolva többek között kifejti: Attila a germán kultúrában lényegében pozitív hős, nem szörnyeteg! Első rész.
Ha munkáltató is úgy akarja.
Az ukrán elnök különleges meghívásban részesült.
Különösen károsnak érezték az elmúlt fél évet Kijevben.
