A lélek halhatatlanságának bizonyítása
Feser az arisztoteliánus-tomista felfogást védelmezi, sőt szerinte a mai problémákra az kínálja a megoldást.
A szakralitásban hiszek – vallja Száraz Miklós György. Az íróval kalandos életútjáról, világ körüli és lelki utazásairól, történelemről és jelenkorról, indíttatásairól és mai tűnődéseiről beszélgettünk.
Száraz Miklós György
1958-ban született Budapesten. Első regénye Az Ezüst Macska címmel 1997-ben jelent meg. Azóta számos önálló művel – regények, novellás- és esszékötetek – jelentkezett, illetve több könyv társszerzője volt. Válogatott művei: Lovak a ködben (regény, 2001), Erdély csodái (fotóalbum, 2004), Cigányok – Európa indiánjai (esszéalbum, 2007), Elpatkolsz, szívem, mint a pinty (novellák, 2014), Apám darabokban (regény, 2016), Bitang nyarak (regény, 2023), Gulliver zsebórája és Havel iránytűje (esszék, 2024). József Attila-, Magyarország Babérkoszorúja és Prima díjas, 2018-ban a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.
Régóta terveztük már, hogy leülünk beszélgetni Száraz Miklós Györggyel. A terv végre keretet és formát kapott. A keret a szerző ódon tárgyakban
és fotókban tobzódó lakása volt, a forma pedig a beszélgetés egy több mint százéves, egykor hentesek által használt, masszív faasztal mellett. Már önmagában ez a környezet is olyan, mintha egy Krúdy-novella terébe billentünk volna át. Erdély, Felvidék, mócok, székelyek, gyerekkor, irodalom – sok minden szóba került, és a végén még szalonnáztunk is. Régi ismeretségünk okán pedig tegeződtünk.
Egész írói munkásságodat átjárja a történelem hangsúlyos jelenléte, a legutóbbi kötetedben is erőteljesen érződik. Honnan ez az érdeklődés?
A honnant marha nehéz megmondani. Még óvodás voltam, amikor tudtam, hogy régész leszek. Nem tudom, miért. Pedig nem voltam zseni kölyök. Valahonnan mégiscsak jött. Törökbálinti apai nagyszüleim istállójában kiállítottam a szemétdombról kiásott háborús fegyvereket, sisakokat, szuronyokat. Mind én ástam ki. Akkor még nem voltam iskolás. Genetika, tudattalan – nem tudom, honnan jött ez. Apámnak voltak muzeológus ismerősei. Jó barátja volt például Für Lajos, a későbbi honvédelmi miniszter, aki akkoriban történészként a városligeti Vajdahunyad várában, a Mezőgazdasági Múzeumban dolgozott. Néha a szüleim bedobtak hozzá, ha valami olyan dolguk volt, én meg ott bóklásztam a folyosókon meg a termekben. Ma is jól emlékszem a lovak szobraira meg a famintákra. Az elképesztő kakasokra. Leghorn meg hasonlók. Sokáig, egyetemista koromig történész, régész akartam lenni.
Azon belül?
Aki korán kezd érdeklődni a régészet iránt, az a piramisokkal kezd, meg Cerammal, Schliemann-nal, Árpád sírjával, Attila sírjával, elsüllyedt kincsekkel, Vértes Lászlóval. Amikor már tudatosabban érdekelt, akkor a népvándorlás kora foglalkoztatott. A magyarság eredete. Hogy sztyeppei nomád vagy finnugor rokonság, ilyesmik. Ha indult volna, régész szakra jelentkeztem volna, de a hetvenes évek közepén csak két-három évente indult a szak. Debrecenbe nem vettek fel, azt hiszem, apámnak köszönhetően.