Nem lesz könnyű magyarnak lenni a következő száz évben – Száraz Miklós György a Mandinernek

Régóta terveztük már, hogy leülünk beszélgetni Száraz Miklós Györggyel. A terv végre keretet és formát kapott. A keret a szerző ódon tárgyakban és fotókban tobzódó lakása volt, a forma pedig a beszélgetés egy több mint százéves, egykor hentesek által használt, masszív faasztal mellett. Már önmagában ez a környezet is olyan, mintha egy Krúdy-novella terébe billentünk volna át. Erdély, Felvidék, mócok, székelyek, gyerekkor, irodalom – sok minden szóba került, és a végén még szalonnáztunk is. Régi ismeretségünk okán pedig tegeződtünk.

Egész írói munkásságodat átjárja a történelem hangsúlyos jelenléte, a legutóbbi kötetedben is erőteljesen érződik. Honnan ez az érdeklődés? 
A honnant marha nehéz megmondani. Még óvodás voltam, amikor tudtam, hogy régész leszek. Nem tudom, miért. Pedig nem voltam zseni kölyök. Valahonnan mégiscsak jött. Törökbálinti apai nagyszüleim istállójában kiállítottam a szemétdombról kiásott háborús fegyvereket, sisakokat, szuronyokat. Mind én ástam ki. Akkor még nem voltam iskolás. Genetika, tudattalan – nem tudom, honnan jött ez. Apámnak voltak muzeológus ismerősei. Jó barátja volt például Für Lajos, a későbbi honvédelmi miniszter, aki akkoriban történészként a városligeti Vajdahunyad várában, a Mezőgazdasági Múzeumban dolgozott. Néha a szüleim bedobtak hozzá, ha valami olyan dolguk volt, én meg ott bóklásztam a folyosókon meg a termekben. Ma is jól emlékszem a lovak szobraira meg a famintákra. Az elképesztő kakasokra. Leghorn meg hasonlók. Sokáig, egyetemista koromig történész, régész akartam lenni.

Azon belül?
Aki korán kezd érdeklődni a régészet iránt, az a piramisokkal kezd, meg Cerammal, Schliemann-nal, Árpád sírjával, Attila sírjával, elsüllyedt kincsekkel, Vértes Lászlóval. Amikor már tudatosabban érdekelt, akkor a népvándorlás kora foglalkoztatott. A magyarság eredete. Hogy sztyeppei nomád vagy finnugor rokonság, ilyesmik. Ha indult volna, régész szakra jelentkeztem volna, de a hetvenes évek közepén csak két-három évente indult a szak. Debrecenbe nem vettek fel, azt hiszem, apámnak köszönhetően.

A rossz pedigréje miatt?
Nem, épp ellenkezőleg. Majdnem biztos, hogy a felvételiztető professzor segíteni akart nekem, amikor a szóbelin apám akkoriban megjelent zsidó tematikájú, nagy port felverő tanulmányáról kérdezgetett. De akkoriban még vagy nem olvastam, vagy nem különösebben érdekelt. Ezen aztán megütközött, és akkor el is vesztettem a szimpátiáját. Az is igaz, hogy nem voltam KISZ-tag sem, azaz nem voltam kommunista ifjú. Harmadik neki­futásra azért felvettek az ELTE történelem–­levéltár szakára, aztán felvettem harmadik szaknak a régészetet is. Nem sokkal később ráébredtem, hogy se régész, se levéltáros nem akarok lenni, hanem a film, a fotó érdekel. Azért becsületből lediplomáztam.

Mi történt ott akkoriban? Mi volt ez a fordulat a művészet irányába?
Az nem jutott eszembe, hogy író legyek. Olvasóimtól hallom, hogy szerintük vizuális alkat vagyok, amit én kevéssé érzek. Ha írok, a kiindulópont mindig egy kép. García Márquez írta vagy nyilatkozta, hogy gyakran egy eseményből indult egy-egy története. Nekem inkább kép az alap. Fellini, Fassbinder, Bergman, Tarkovszkij képi világa ragadott meg. Ahogy képekben meséltek. Kölyökkoromtól vonzott a festészet és a fényképészet is, főként nézőként, de olykor bele-bele is kóstolva. Írásban is sokszor kép az első megfogható valami. De ha eseményből indulok ki, az is képpel, hangokkal, szagokkal, illatokkal együtt jön. Nem tudom, hogy húsz-huszonkét évesen honnan jött a filmezés. Rejtélyes az egész. Makk Károlytól kértem tanácsot, ő lebeszélt a rendezésről, Gábor Pál pedig rendezőasszisztensi állást ajánlott. Én meg inkább Makkra hallgattam.

Többször mesélted, hogy először tizennégy-tizenöt évesen stoppoltad végig egy barátoddal Erdélyt. Ez ma már el­képzelhetetlen. Én például biztos nem engedném a hasonló korú gyerekemet egy ilyen utazásra. 
Egészen más világ volt. Se mobil, se internet. Romániából egy képeslap is tíz nap alatt ért Budapestre. Amikor elmentünk otthonról, mi akkor tényleg elmentünk. Kiszakadtunk a világunkból. Ma Andalúziában, Portugáliában is jóval közelebb vagyunk. Elérhetők. Azt hiszem, én a fontos dolgokat nem elhatároztam az életemben, hanem valahogy megtörténtek. Nem sodródásra gondolok. Inkább engedékenységre. Hagytam, hogy úgy legyen. Apám börtönviselt volt, államellenes szervezkedés, fegyverrejtegetés, de ezt most hagyjuk. Priusza volt még 1952-ből, és valamikor 1968 után kapott először útlevelet. Akkor elvitt minket a Felvidékre, Rozsnyóra, Krasznahorkára, ahonnan a családnak ez az ága ered, és ahol kölyökkorában, az első bécsi döntés után ő is élt pár évet. Barátságban volt egy sereg erdélyi íróval, Kányádival, Páskándival, Panek Zoltánnal, sokakkal. Anyám nővére a Szilágyságban élt, ezért aztán oda is jártunk. Találkoztam az öreg Kós Károllyal is, emlékszem a gyönyörű arcára. És innentől nem tudom megválaszolni. Mi fogott meg? A történelmi levegő? A táj? Az emberek? Ez így együtt? Nehéz erre válaszolni. Nem is muszáj.

Mondhatjuk, hogy a csavargás vonzott? 
Persze. Kerouac, Jack London hobói, az nagyon érdekelt. Nem a táncház, nem a dalgyűjtés, hanem vakon menni és tapasztalni. Még buta voltam, tapasztalatlan, csak homályos vázlatok voltak a fejemben. Akkor még Kalotaszeg tele volt bivallyal, még éltek szászok Erdélyben, valaminek az utolsó pillanatait kaptam el.

Az archaikus Erdély utolsó pillanatait.
Emlékszem, amikor apámékkal vonattal utaztunk Erdélybe, a Királyhágó sziklái között átkelni olyan volt, mintha egy vadnyugati filmbe csöppentem volna. Nagyon élveztem. Csucsáról busszal kellett továbbmennünk Szilágy­krasznára, anyám nővéréhez. A csucsai állomás olyan volt, mint a filmekben egy perui állomás az Andokban. Mócok, román pásztorok, a vállukon balta, traktorgumiból készült bocskorban. Cigány asszonyok, hátukon rőzsével, mellükre kötözött kismalaccal. A váróteremben alvó pásztorok. Nagyon érdekes világ volt. A busz soha nem ment ugyanazon az úton, mindig másikon. Aztán a fájdalmakat látni. Stoppolsz, felvesznek különféle emberek, favágók, teherautó-sofőrök. Egyszer felvett egy harminc év körüli ember, és kérdezte, honnan jövünk. Mondtuk, hogy Budapestről. Nem sokkal később félreállt az autóval, és elkezdett zokogni. Férfi létére. Elhűlve néztük. Ijedten és szégyenkezve. Aztán összeszedte magát. Bocsássunk meg neki, mondta, ő tanár, matematikát tanít. „Magyarország megfeledkezett rólunk – mondta. – Kádár elfelejtette az erdélyi magyarokat.” Ez drámai volt. Atrocitás soha nem ért minket, de fájdalmak sokféleségével találkoztunk. Magányos, öreg székelyekkel, akik nagyon megörültek nekünk. Hogy éjjeli szállást adhatnak, megetethetnek, segíthetnek ezeknek a gyerekeknek. Akik magyarországiak. Az ő gyerekeik szétszéledtek a világban, nem mehettek haza a szocialista Romániába, nem lehetett még hazatelefonálni sem.

Az utóbbi ötven évben milyen változásokat látsz? Magyarországról nézve hol így, hol úgy látszik az utóbbi fél évszázad.
Nagyon összetett ez a kérdés, próbálok egy szálat kihámozni belőle. Amikor kölyökként Erdélybe mentünk, akkor itthon sokan azt gondolták, hogy nagyjából hárommillió magyar él ott. Ezt Csurka Istvántól Réz Pálig mindenki így gondolta. Most már másfél millió sincs. Ha ezt valahol mondod, akkor társaságtól függően vagy értőn bólogatnak, vagy azonnal ellenségesek lesznek. Látom, hogy az utódállamokban fogy a magyarság. De itthon is fogy. Persze, Európában mindenütt. Mégis időnként az a rossz érzésem van, hogy nem lesz könnyű magyarnak lenni a következő száz évben. A kegyetlen múlt századhoz képest sem. Az összes utódállamban olyan kicsire zsugorodik a magyarság, hogy lassan már rezervátumokról beszélhetünk. A két háború közt az irredenta politika mellett a vélt vagy valós kultúrfölényben bíztak. A vonzerejében. Ha volt is, mostanában éljük fel a maradékait. Mintha képtelenek lennénk az érdekeinket megfelelően képviselni. Borús jövőt látok. Kádárékat hagyjuk, az történelem. Antall meg Csoóri meg Csurka is. Történészek és politológusok serege megírta és elmondta már, hogy miket csináltak rosszul, ők és mások, hol voltak tehetségtelenek vagy tehetetlenek – Európával, nemzetekfelettiséggel, utódállami árgus szemmel figyelő bizalmatlansággal, ravasz provokációval szemben. Hol voltak megbocsáthatatlanul engedékenyek. Hol képviselték a rájuk bízott nemzetet – nevezhetjük népnek vagy állam­polgároknak is –, hol képviselték az érdekeinket ügyetlenül. Határon túli magyar óvodák, iskolák, egyetemek, magyar nyelvhasználat ügyei Szlovákiában, Erdélyben, Kárpátalján. Vagy mondjuk a gyulafehérvári Batthyáneum, a földgolyó egyik leghatalmasabb magyar iratgyűjteménye, annak a sorsa is ijesztő. Minden módon gyöngítenek, mi meg évtizedek óta újra és újra megszavazzuk, most éppen a schengeni csatlakozást. Nem értek a diplomáciához, még csak diplomáciatörténettel sem nagyon foglalkoztam, tehát nem vagyok illetékes. Kérdeztél, válaszoltam. Ezt érzem, ezt látom. És természetesen tudom, hogy Gelence varázslatos kis temploma a középkori Szent László-legendával gyönyörűen helyre lett állítva. Ez is létezik. Igen.

Édesapádnak a „maga idejében” népszerűek voltak a művei, aztán elsüllyedtek, sokakéival együtt. Mindenesetre az irodalom azért nálatok otthon is a levegőben volt. Ez nyilván meghatározó volt a számodra.
Sok színész, rendező, képzőművész, filmes járt hozzánk, amikor Törökbálinton laktunk. Ha jöttek, én általában eltűntem otthonról. Tudom, hogy apámat ez bántotta. Szeretett volna megmutatni nekik, bevonni engem ebbe a világba.

Mi nem tetszett ebben? 
Nem vonzott. Nem éreztem azt, hogy apám fiaként lubickolnom kéne ebben. Ellenszenvesnek tűntem volna önmagamnak. Inkább leléptem.

Klasszikus helyzet, hogy egy író fiaként írónak lenni egyszerre áldás és átok. Neked ez milyen volt?
Én későn kezdtem, ő korán halt meg: semmit nem láthatott az íróságomból. Nyomtatásban egyetlen írásomat olvasta, az is történelmi tárgyú volt. Úgy érezte, nekem nem kéne filmezéssel vagy írással foglalkoznom; a művészet rossz terep. Minden teljesítmény szubjektív. Emiatt a kölcsönös, olykor harcos elutasítás könnyen megy. Győz az erősebb, a hangosabb. A jobban szervezett. Ő megharcolta a magáét, gondolhatta. A gyerekének legyen könnyebb. Amikor meghalt, akkoriban olyan nagyon nem gondolkodtam még az íróságon. De nem hiszem, hogy azért lettem későn íróvá, mert apám ellenezte. Sokat tekeregtem, csavarogtam, és jó ideig tényleg inkább a történelem érdekelt, meg a film. Más életet képzeltem el, az biztos. És ez nem panasz. Egyáltalán nem. Csak tizennyolc évesen még ezer utat vagy ösvényt láttam magam előtt. Húsz évvel ezelőtt is százat. Na jó, legyen csak húsz. Ma is el tudom képzelni, hogy egészen más valaki ülhetne most veled szemben. Nem idegen a gondolat. Harminckilenc éves koromban jelent meg az első regényem, Az Ezüst Macska. Hét-nyolc évig írtam. Amikor kedvem volt.

Ez késői pályakezdésnek számít. Manapság különösen. Sokáig tartott az anyag­gyűjtés.
Én meg mondhatnám elvesztegetett húsz évnek is?

Annyi anyagot gyűjtöttél a csavargások során, mint kevesen. 
Talán többet láttam Erdélyből, mint az ott élők közül is a legtöbben. Ez önmagában persze semmi. Ott élni, abban benne, a határon túl egészen más perspektíva. Viszont nekem, és ezt harminc évvel ezelőtt is megfogalmaztam, van egy sajátos élményanyagom.

Amit eddig nem írtál meg. Pedig sok kolléga már rég a pályán volt akkoriban, amikor te indultál. Bánod, hogy nem kezdtél írni hamarabb?
Jöttünk haza egyszer valahonnan Székelyföldről. Már családom volt, gyerekeim, ültünk a kocsiban, hajnal volt, a szürkéskék égbolton több kis ciklon kígyózott-csavarodott az ég és a havasok közt. Félreálltunk, bámultuk ezt a kora hajnali ragyogást meg a tornádó tölcséreit, a két gyerekem hátul aludt hálózsákban, és azt mondtam a feleségemnek, hogy van egy anyagom, történelem, archaikus világ, olyan díszletek között, ami annyira erős, akár Antigoné ókori világa, és ha nem írom meg, akkor én vagyok a világ legostobább embere. Akkor még nem jelent meg könyvem. És még mindig nem írtam meg. Az Ezüst Macska megjelenése után a kiadóm azt mondta: „végre el kéne döntened, hogy író akarsz-e lenni”. Belekezdtem egy nagyregénybe, sokáig kínlódtam vele. Amit megírtam az egyik nap, azt másnap kidobtam. Szörnyű, reménytelen érzés volt. Két hónapja tartott, amikor meghívtak egy rendezvényre Kassára. Az indulás napján felkeltem hajnalban, és a vonat már rég elment, de én még mindig írtam. Nem azt, amit addig, hanem a Lovak a ködben című második könyvem elejét. Kiszakadt belőlem valami egészen más, mint amit akartam. Ne kérdezd, nem tudom, honnan és hogyan szakadt ki. 

Gondolom, másokkal is. Kínlódom valamivel egy hétig, aztán amikor valami egész mást kéne csinálom, mondjuk valahová kötelező lenne elmennem, akkor leülök, és egy óra alatt mégis megoldom. Vagy felszakad valami más.

Lassan harminc év elteltével hogy érzed magad az irodalomban? Amit akartál, megírtad?
Mostanában sokszor jut eszembe a Pokolsár. Ez lett volna a címe annak a regénynek, ami helyett huszonöt évvel ezelőtt bezuhant a Lovak a ködben. Az előbb megbeszéltek tükrében ez azt is jelentheti, hogy azt tervezem, tehát azt biztosan nem írom meg, hogy valami más készül… És közben 

Amikről azt hittem, hogy még majd a halálom után is sok évszázadig azok maradnak. Érdekli-e még mindez a világot?

Számít, hogy mit gondol a világ? Nem az van, hogy amit meg kell írni, azt meg kell írni, és teszek a világra?
Azon a napon, amelyiken bedurran a folyamat, és végre megint azt írom, amit írnom kell, teszek a világra. De addig… Addig nem lehet nem gondolkodni. És ha agyalok, akkor azt mondom, hogy egy olyan világban, amelyikben fogyunk, amelyikben nem születnek meg a gyerekek, az unokák, ahol szisztematikusan azt bontjuk le, azt romboljuk, ami a legkülönlegesebb bennünk – és ez lehet história vagy szó szerint műemlékvédelem vagy természetvédelem is –, ahol ezt tapasztalom nap nap után, ahol a pénz ömlik, de eredménye csekély, vagy éppen csak a károkozást látom, hát ott én jövőtlenséget látok. Nem a teoretikus kérdések aggasztanak, hanem például az, hogy még nincsenek unokáim. Néha felteszem a kérdést magamnak: kell-e a világnak az, hogy regényeket írok? Nem kellene-e inkább a fizikai munka, aminek gyakorlati haszna van? Mondom, ha be­indul az írás, akkor mindez érdektelen. Eltűnik. Helyébe lép az a mindennapos nyugalom, ami mégis állandó és pozitív feszültségben tart. Az meg jó.

Legutóbbi esszéköteted olvasása közben többször eszembe jutott a kiváló költő és író, Szepesi Attila. A tényanyagból gyúrsz egy elemelkedett, lebegő, irizáló közeget. Néhány éve sétáltam Selmecbánya utcáin, ott éreztem ezt, hogy ez egyszerre álom és történelem. A históriát átjáró költészet.
Az Ezüst Macska hőse épp Selmecbánya. Igen, a város. Sokszor jártam, sok időt töltöttem Selmecbányán, egy hatszáz éves házban, értem, miről beszélsz. 

Azt gondoljuk, hogy úgy volt, holott nem úgy volt. Van az elődeinknek is egy képzetük, amit már nem értünk, bizonyos dolgokat viszont mi értünk jobban. Keveredik minden mindennel. Hadd hozzak fel egy egészen egyszerű példát. Apám nem ismerte az édesapját, sosem látta, még fényképen sem, sosem találkozott vele, de egész életében sejtette a létezését. Ezt most nem magyarázom el, van értelme, megírtam az Apám darabokban című könyvemben. Apám soha nem járt az apai nagyapám házában. A létezéséről sem tudott. Én pedig 2015-ben, apám halála után majdnem harminc évvel, amikor a regényt írtam, bementem Orosházán abba a házba, amit az apám apja építtetett 1910–11 őszén és telén. Apám soha nem járhatott ott, én jártam. Ezzel mit lehet kezdeni? Lehet-e bármit? Kérdés ez? Hiszen ha engedem, máris elkezdek lebegni ebben a térben, a képzelet és álom határvidékén.

Sokat utazol. Hogy keveredtél például Tibetbe?
Volt egy ismerősöm, aki Tibetben akart filmet forgatni, és felkért, hogy menjek werkfilmet készíteni arról, ahogy ő a filmjét forgatja. Odakint aztán egyszer egy kősivatag mélyén megbújó város szállodájában, sok-sok whisky után, bevallotta, hogy azért kellek, hogy ha kidől ötezer méteren, tüdőödémát kap, vagy valami hasonló, akkor felveszem a piros dzsekijét, és én helyettesítem őt. Így keveredtem Tibetbe. Sipos Miska a Muzsikásból kérdezte akkor, hogy van-e remény arra, hogy majd előront onnan, az égig érő hegyek mögül, a világ tetejéről a fölszabadító sereg. A tibeti lámák közt élt a legenda, hogy amikor az emberiség már nagyon lealjasult, akkor Tibetből megérkezik a felmentő sereg, és legyőzi a sötétség erőit. Mondtam Miskának, hogy ezeket a seregeket nem láttam, de láttam a kínai vonatot, aminek az építését akkor fejezték be, és Pekingből Lhászáig zakatol. Különben varázslatos volt. De nekem ugyanilyen varázslatos az arábiai sivatag is, vagy egy hajnali úszás a Balatonban. A szakralitásban hiszek. Tibet szakrális hely. Bántott, vagyis ma is bánt, hogy az ott töltött negyven napban alig voltam egyedül. Tervezem, hogy visszamegyek, egyedül, szinte zarándokként. De persze itthon is lehet zarándokolni. Sokan úgy tartják, moccanni sem kell hozzá.

Nyitókép és képek: Ficsor Márton