Számára a művészet és a szépirodalom is királyi útnak tűnt – Istenhez.
Nyitókép: Földházi Árpád
A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára
Jelenits István a rendszerváltozás korának egyik legfontosabb szellemi igazodási pontja. Piarista szerzetesként elsődleges feladata Isten szolgálata volt, de a kegyestanítórendben Istent a tanításon keresztül szolgálhatta a legjobban. Sokatmondó tény, hogy először a bölcsészettudományi kart végezte el, csak utána fogott rendszeres teológiai tanulmányaiba. A bölcsészettudományokban, vagy pontosítsunk: az irodalomban és a művészetekben tehát legalább olyan otthonosan mozgott, mint a Biblia világában, a tanteremben legalább annyira, mint az oltár körül. Szeretett tanítani, és tulajdonképp papi minőségében is igazából tanított. Úgy tűnik,
számára a művészet és a szépirodalom is királyi útnak tűnt – Istenhez.
Ismert, hogy ezzel ébresztette Jelenits atya reggelenként a kollégistákat, már kezdő nevelőtanárként; ismert méghozzá azért, mert piarista öregdiákokon keresztül országszerte máig is számos otthonban indul a nap ezzel a mondattal.
A most elhunyt Jelenits István piarista szerzetes 2020 tavaszán, a Covid-válság első napjaiban adott interjút lapunknak.
A keresztény identitásról és a bibliai missziós parancsról beszélgetett a Tranziton Tapolyai Emőke pszichológus, Mártí Zoltán 777-főszerkesztő és Máthé Zsuzsa, a Szent István Intézet munkatársa. Szóba került, hogy magánügy-e a hit, és hogy mik az ateista nyugat új dogmái.
„Útközben / rájöttem / Minden híd lángol mögöttem / Útközben / gyűrötten / Látom, hogy hol kéne lennem / Útközben / ütköztem / Vajon mennyi van még bennem? / Az út csak kanyarog / egyre bennem”
A programprospektusokban nem szerepel, és a bejárat körül sem hívja fel rá semmi a figyelmet, hogy odabent filmeket vetítenek. Ide csak betévedni lehet, ahogyan az álmaimban tévedek be, mindig meglepetten, mindig örvendezve, hogy vannak még ilyen helyek.
Hat szívmelengető történetet ígér Adalbert Stifter magyarul idén kiadott elbeszéléskötetének alcíme.
