„Érdemes fölkelni!” – Jelenits István atya zseniális öröksége

„Érdemes fölkelni!” – ismert, hogy ezzel ébresztette Jelenits atya reggelenként a kollégistákat, már kezdő nevelőtanárként; ismert méghozzá azért, mert piarista öregdiákokon keresztül országszerte máig is számos otthonban indul a nap ezzel a mondattal. Amely a maga egyszerűségében zseniális: egyszerre tesz kíváncsivá és buzdít, egyszerre bátorít és nógat. Mint egy felejthetetlen pedagógus, és mint egy hiteles szerzetespap.

„Érdemes fölkelni” – a szeretetteli, személyválogatás nélküli esélyadás mondata is ez: mindenkit komolyan vesz, mindenkiből kinézi, hogy érdemes lesz azon a napon a közösségében, a társadalomban jelen lennie, hogy képes lesz valamit hozzátenni a nagy egészhez és lesz is abban valami öröme, amiért este hálát adhat. Nincs olyan, hogy neked érdemes fölkelni, te viszont, lusta kölök, bűnös lélek, dagonyázz az ágyadban – hanem: ha fölkelsz, ha jössz velünk és megteszed a kellemetlen első lépést, azt a kényelmetlen erőfeszítést, amire én tudom, hogy képes vagy, akkor százannyit kapsz. Tudom, mert én már régebb óta talpon vagyok, kinéztem, és láttam, sőt, meg is tapasztaltam, hogy mennyire pazar a kínálat.

„Érdemes fölkelni” – a szerény szolgálat, a derűs kereszthordozás mondata is ez; a háborút átélt, gyerekként kitelepített, a legsötétebb ötvenes években szerzetesnek jelentkező hívőé, és általa mindenkié, aki körülményektől, élethelyzettől és életállapottól függetlenül képes személyesen is nap mint nap tenni valamit, amitől az ébrenlét órái érdemesek lesznek a megélésre. Legyen az akár egy legendássá váló biciklitúra megszervezése, akár egy hexameterre való rácsodálkozás, némi türelmes odafigyelés, vagy a gondok-bajok között is példamutatóan hűséges, csöndes jelenlét.

„Érdemes fölkelni” – zseniális, és egyben kemény örökség is ez. Amikor Jelenits atya huszonévesen kollégiumi nevelőtanár lett, látta, hogy váltótársa, egy idős atya énekszóval ébreszti a fiúkat. Ő a maga szerénységével nem érezte magát erre alkalmasnak – az öreg példájából kiindulva azonban megtalálta, milyen szavakkal tudna a maga módján ő is valami kis személyességet vinni a kamaszok számára a ködös hétköznap reggelekbe. És mára ő lett az a nagy öreg, akinek életpéldája láttán talán hajlamosak lennénk felsóhajtani: de klassz, amit csinált, és ahogy élt; kár, hogy mi ezt nem tudjuk. Hogy nekünk botfülünk van, nem tudunk énekelni. Hogy megint egy kiváló Emberrel, egy bölcs pappal, egy pótolhatatlan pedagógussal kevesebb.

Jelenits atya azonban ezzel szemben mindennap, minden reggel arra tanít minket, hogy sóhajtozás helyett ideje akár egy mégoly tétova, kezdő kollégiumi nevelőtanár szintjén, a magunk képességeivel átvenni a stafétát. Érdemes fölkelni! Mindenkinek.

***

(Nyitókép: MTI/Kovács Attila)