„Innen indultunk, és mindig ide térünk haza” – ezt a magyar társulatot ünnepli most a világ

Hogyan illeszkedik a Paradisum az eddigi Recirquel-produkciók sorába?

A társulat életében minden darab összefügg, az előadásaink mondhatni egymás testvérei. Nemcsak a műfaj fizikai sajátosságai és a sok év alatt kikristályosodott Recirquel-stílus miatt, hanem mert a bennük felölelt témák univerzálisak, a világ bármely pontján élő emberek kérdéseire rezonálnak, problémáit feszegetik. A Paradisum is viszi tovább a hitről, szeretetről, természetről, univerzumról mesélő Solus Amor vagy a lélek legmélyére vezető IMA gondolatiságát, miközben a korszellemmel párhuzamban arra keressük benne a választ, hogy mi, emberek honnan jöttünk, hova tartunk, és az út alatt hogyan tudunk együtt élni a számunkra adatott bolygóval. A születés csodájától a Paradicsomba való megérkezésig; ezt követjük végig a mozdulatok és a zene összefonódó, komplex nyelvén.

Ez is egy cél: az egész emberiség számára reményt adni a jobb jövőre?

Igen. Mert a jelenben lehetünk pesszimisták, a mi víziónk összességében mégiscsak optimista. A föld ereje, hogy újra és újra megújítja magát, konstans dolog, akárhogy igyekszünk, akármennyi kárt is okozunk neki, nem tudjuk véglegesen tönkretenni. 

A Paradisum arra a gondolatra épül, azt kínálja fel, hogy más kiút nincs: el kell kezdeni a természet felé nyitni. Ha ehhez a mostani ember bukására és egy másfajta ember megszületésére van szükség, akár úgy; ez is egy remény, amibe kapaszkodhatunk.

A Paradisum nyáron óriási sikerrel mutatkozott be az Edinburgh Fringe összművészeti fesztiválon, amelynek évi kétmillió látogatója van. E szerint tényleg a világ minden pontján átmegy ez a hihetetlen látványba csomagolt üzenet.

Bízunk benne. A majd egy hónapos fesztiválon átlagosan közel négyezer produkció van jelen. A kritikusok negyven-ötvenet szoktak kiemelni közülük, amelyeket aztán jó eséllyel hívnak meg más fesztiválok, színházak a világ minden táján. A Paradisumot idén abszolút az elsők között említették, rengeteg pozitív kritikát kaptunk, amelyekből, ahogyan a közönség reakcióiból is az derült ki, értik és érzik, mit akarunk mondani. Most, a Liszt Ünnep keretében, a Müpa mellett felállított sátorban itthon is majd két hete fut az előadás, és bár átéltem már sok mindent, 

Úgy tűnik, tényleg sikerült valamit megérintenünk a mélyben. A jövő miatti aggódás mindannyiunkban ott van, de csak kevés alkalmunk van erről beszélni. Pláne ilyen, már versszerű, költői módon, ami a félelmek, aggodalmak oldásával szerintem nagyon jót tesz a léleknek.

És nagy fokú személyességgel. Nem félő, hogy a folyamatos fejlődés, növekedés következtében – csak ebben az évben 340 előadásban lépnek színpadra a táncosok – éppen ez veszik majd el?

Furán hangzik, mert az ilyesmi nyilván édes teher, de igen, nagyon kell rá figyelni, hogy ne csússzunk át a gyárszerű működésbe. Próbálunk észnél lenni minden téren. Amikor például egy új produkciót bevezetünk, egy másikat egyúttal egy picit félre is teszünk; szerencsére már elég nagy a repertoárunk ehhez. És miközben a menedzsmentet állandóan bővítjük, a művészeink esetében egyáltalán nem kapkodunk. Ők jellemzően hosszabb folyamat során érkeznek meg a társulatba, egy-két éves finom integráció után válnak a csapat kiforrott tagjaivá. Összességében azt mondhatom, szinte kényszeresen odafigyelünk rá, hogy a mennyiség ne menjen a minőség rovására, és a világszínvonalat mindig megkapják a ránk kíváncsiak – teljesen mindegy, a föld melyik pontján vagyunk éppen.

Ki lehet Recirquel-tag?

Alapvetően azt nézem, a tehetséget kíséri-e alázat. Szeretem, ha valaki a szerénységével és a kemény munkájával tudja elérni azt az elképesztő hatást, hogy nemcsak őszintének látszik, hanem valóban őszinte a színpadon, és így a mozdulatai is igazak. Ehhez sokszor idő kell, ezért a beilleszkedés hosszú folyamata. És ez az egy-két év jó esetben arra is elég, hogy a táncosaink valóban megértsék és a magukévá tegyék azt a spirituális szemléletet, amellyel dolgozunk, nem egóból és erőszakból, hanem érzékenységből és szeretetből létrehozva az előadásainkat.  És azt is, ami a Recirquel lényege vagy ha úgy tetszik, titka: 

Legyen bármilyen kiváló művész valaki, ha nem csapatjátékos, azt a társulat azonnal megérzi, és már a startvonalnál kidolgozza őt magából. A legnagyobb áldás és ajándék az életemben, hogy minden egyes pozícióban ilyen csodálatos tehetségű, csodálatos emberek állnak mellettem. És itt nemcsak az esténként színpadra lépőkre gondolok. Itt van például az állandó zeneszerzőnk, Szirtes Edina, akiről a Paradisum kapcsán a brit kritikusok szuperlatívuszokban beszéltek, de bárkit ugyanígy kiemelhetnék a maga területén.

Az artisták között mennyi most a magyarok és a külföldiek aránya?

Körülbelül hatvan-negyven százalék, de a külföldiek közül a legtöbben ukrán származásúak. A My Land című produkciónk óta szoros kapcsolatot ápolunk az ukrán művészekkel; az ember és az anyaföld közötti örök, eltéphetetlen kapcsolatot fókuszba állító darabunk még jóval a háború előtt született. De van köztünk kanadai, spanyol és portugál artista is. Ők hozzák a saját iskolájukat, látásmódjukat, tapasztalataikat, mi a mieinket. De mindenkit egyaránt képzünk, alakítunk: az artistákat táncra, a táncosokat artistaművészetre tanítjuk. Így jönnek létre a Recirquel-produkciókból jól ismert hibrid előadóművészek.

Mégis, az univerzalitáson és a nemzetköziségen túl a világ mennyire tudja, hogy mindennek Magyarország a bölcsője?

Nagyon is. A brand része, és mi is mindenhol hangsúlyozzuk. És bár rengeteget utazunk, az év felét külföldön töltjük, soha egy pillanatig nem jutott eszembe, hogy a székhelyünket valahová máshova helyezzük át.